Metamorfózis

Itt a Szigeten kevés német él. Azok is csak az elmúlt félévszázadban vertek gyökeret a trópuson. Az első bevándorlók a nácik elől menekültek. Utánuk megérkeztek maguk a nácik is. Ha ugyan sikerült levakarni magukról a címkét! Mert hivatalosan Amerika nem fogadott be háborús bűnösöket. A túlélők pedig velük egy időben. Egy hajófenéken, egymás mellett a hóhérok és az áldozatok. Vidám társasutazás lehetett!

Össze-vissza nem több mint öt tucat ember. Aztán elült a vihar, és több idegen sokáig nem is érkezett. Voltak persze, akik messzi elkerülték a honfitársaikat: ezekről senki se tudta, hogy németek. A fiatalabbak kereken letagadták. Szégyellték, ami odaát történt, nem akartak ezzel a bélyeggel a homlokukon élni. Itt, az Újvilágban – úgy gondolták – újra kezdhetik az életet.

Manfred az utóbbiak közé tartozott. A Sacré Cour-ben volt tanár, de lehet, hogy nem jól emlékezem. Mert mit tanított volna szegény? Az apácáknál én foglaltam le a németet. Abban, hogy a Zentral Európában fociztunk, már biztosabb vagyok. Ezt a csapatot ők alapították, a németek.

Manfred kapus volt, nyurga, hirtelenszőke gyerek. Nekem a balszélen szorítottak helyet. A Szigeten működött még egy argentin klub, és hát a szeminárium: a spanyol kispapok. Pálya csak egy volt, kint a pálmafák között, a tengerparti fövényen.

Edzés után beültünk valahová sörözni. Sokat ilyenkor se beszéltünk, nyilván nem tudtuk túlkiabálni a nótázó spillereket. Manfred különben is hallgatag volt, az a típus, aki csak figyel. Figyel és somolyog – mint régen mondtuk – a bajusza alatt. Addigra már az én német szókincsem is megkopott. Elmúltam harmincéves, régen voltunk gyerekek.

Ülök az asztalomnál, próbálom összeszedni az emlékeimet. Ez az íróasztal az utolsó darab, ami a dolgaimból megmaradt. Don Julio ajándéka: kopott, vén bútordarab, itt, előtte töltöttem az életemet. Felírattam a listára is, amit összeállított a költözködési vállalat. Az ember nem lök ki az utcára egy ilyen ősöreg háziállatot. Azután kihúzattam: túl sok volt már a költség. Úgy sem élné túl a hajóutat.

Mert hát igen, költözöm tovább. Elmúltak az évek, befejeződött ez az utolsó trópusi kaland. A Metamorfózis ládákba pakolja a holmimat. Ezek itt már a legutolsó napok.

Van még egy kis időm az indulásig. Ülök Don Julio asztalánál, számvetést csinálok. Felsorolom magamnak a régieket.

*

Voltak magyarok is közöttük. Vigyorgó, minden lében kanál emberek. Emlékszem, egy Fenyő professzor nevű társam vándorokra és bujdosókra osztotta fel az emberiséget. Mármint azokat, akik világgá futottak. A magyarok a bujdosók, a vándorok pedig – állította – németek. Kinevették: bujkálni csak az szokott, akinek az emberkerülésre pénze van. És hát a világháborúk óta a németek se zergetollas vándorok.

Bujdosók vagy sem, a régiekből már senki se maradt. Elmentek, egyik a másik után, Sándor, a gróf, Anton, a báró, a tisztek és a gyalogok. Csupa rendes ember, hóhérok, áldozatok. Don Julio volt az utolsó. A gyáros, aki elkészítette az íróasztalomat. A gyára ugyan már elúszott, egy apró szoba-konyhában élt, úgy, mint ötven éve, amikor megérkezett.

Élettársa azonban még így is lett neki, nyolcvanévesen. Frau Pericot, egy német asszony viselte a gondját, hát igen, már megint, itt nála is, a németek.

Lehet, hogy Fenyő Márió rendszerében mégiscsak volt valami igazság. Mert a germánok egészen másféle száműzöttek. Nem szenvednek és nem szomorkodnak olyan látványosan. A maga hetven évével Frau Pericot, ez a birsalmaarcú, kis özvegy is jókedvre derítette a gyárost, akivel újra kezdte az életet.

Hogy pajzánkodtak-e, nem tudom. De hogy pezsgőztek, az kétségtelen. És végül is, miért ne! A gyárosok sokáig élnek itt a trópuson.

Másoknak nem sikerült ilyen hosszúra az élet. Nem tudták eltemetni a rossz emlékeket. Armer Félix, a bárzongorista, Casablancából került át. Apró, lila szám volt a csuklója felett, és azokban az időkben még mindenki tudta, hogy ez a tetoválás mit jelent.

Ő, Félix ment el először. Utána pedig Schajowitz, a professzor következett. Mefisztó. Don Michael, a másik árja egy évvel élte túl. Halálos ellenségek voltak: Mefisztó és Zeusz. Így dolgozták le – szívélyes gyűlölködésben – az egyetemi éveket. A mamutok! Így neveztem őket. Hóhérok? Áldozatok? Ma már összekeverem.

A franciák – mert voltak – fogadásokra jártak, az angolok kéjutaztak. A jenkik nyírták a füvet. Őket – nem üldözte senki. Mi, a vesztesek, fejeltünk. Nagyokat vetődtünk, lesre állítottuk a kispapokat. Akárhogyan is vesszük, hozzánk, magyarokhoz, a németek álltak a legközelebb.

A barátomnak volt egy nyakigláb felesége is. Egy német asszony, aki soha nem tanulta meg a szigetvilágban használatos dialektusokat. A lányuk pedig! Egy idő után észrevették, hogy szegény kislány töksüket.

Az ilyesmi nem számít betegségnek ezen a vidéken, ahhoz, hogy megvizsgálja az orvos, az asszonynak át kellett vinni az Óvilágba a gyereket. Az idegen nők előbb-utóbb mindenképpen hazamennek: hát erre most itt volt az alkalom.

Manfred magára maradt. Élt. Közben persze történt vele egy s más. Például, belelőttek a besurranó tolvajok. Túlélte, de otthagyta a házat, amit az őserdő szélén épített. Egy ideig még láttam, a falakat teljesen benőtte a gaz. Azután süllyedni kezdett, elnyelte a föld. Az iszap. A tetejére valaki banánt ültetett. Előtte haladt el az út, amin a hegyekbe jártam, ezért ismerem ezeket a részleteket.

Őt magát, Manfredet, nem láttam hosszú évekig. Egyedül ültem a németek asztalánál. Addigra már kikoptam a csapatból, mi mást tehettem! Énekeltem én is, és ittam a sörömet.

Azután egyszer csak újra itt volt. Könyvet írt a mayákról, valahol Közép-Amerikában töltötte ezeket az éveket.

Lett megint felesége is, egy bennszülött lány. Az ültetvényesek leszármazottja, a rabszolgatartóké, akiket ma bekéknek csúfolnak a Szigeten. Örültünk egymásnak. Amikor én is családot alapítottam, Manfred még az esküvőmön is megjelent.

Csokornyakkendőt viselt, lerítt róla, hogy már nem a magamfajták közé tartozik. Azt mondta, hogy ezentúl gyakrabban találkozunk. A szó azonban elszáll: Manfred dolgozott. Germán elszántsággal szervezte az egyetemet. Én pedig magyarul írtam a könyveimet.

Annakidején, Bernben, nyolc-háromra legyőztük a svarcgelbeket. Azután mégis ők vitték el a világkupát. Emlékszem, abban az évben még együtt hallgattuk a közvetítéseket. Manfred sírt, mindenki sírt a Zentral Európa csapatában. Tíz évvel a vesztett háború után, aznap voltak először büszkék arra, hogy németek.

A hidegháború végén ő keresett fel. Amikor Magyarország átengedte Nyugatra a kelet-németeket. Megint bebizonyosodott, amit amúgy is tudott az ember. Hogy háború ide vagy oda, testvérek voltunk, magyarok és németek.

Elmúltak az évek, felneveltem én is egy mandulaszemű gyereket. Visszajártam a Óhazába, lett, aki kiadta a könyveimet. Egyszer csak elterjedt a hír, hogy a barátom beteg. Legyűrte valami ismeretlen nevű kórság, amiből mindig van kéznél itt a Szigeten.

Hát igen. Holnap jön a Metamorfózis. A költöztetési vállalat. Nézem az életemet.

*

Félévszázadon át itt, ennél az asztalnál írtam a könyveimet. Sírva. Azokban az időkben még a világ végén tudta magát az ember itt a trópuson. Jó, ha minden szökőévben megfordult a kikötőben egy-egy banánszállító. Utasforgalom! A század közepétől az Antilles és a Flandres minden hónapban áthajóztak az Óceánon, addigra már csak kilenc nap alatt.

Lassan csökkent a távolság, és vele a kétségbeesés. Az első aeroplánok New York-ig mentek. A második stáció Reykjavik volt, a légitársaságok három részletben érték el az európai partokat.

Ma pedig átrepülnek „a pocsolyán” nyolc-tíz óra alatt. A régi időket azonban nehéz elfelejteni. Erre a költözködésre is nehezen szántam el magam.

Éppen ott tartok, hogy mégiscsak visszateszem a listára az íróasztalomat. Az ember nem lök az utcára egy ilyen ősöreg háziállatot. De akkor, a nevemet kiabálják. Valaki áll az ablak alatt.

Tom az, egy amerikai. Manfred útitársa. Vele fedezte fel a guatemalai indiánokat. Most is róla dadog valamit. Hallom, elmész! – mondja, amikor beengedem. Szóltam Manfrednek is. Meglátogatod? Ácsorgunk a parkolóban, a hosszú, hófehér épület előtt, ahol annakidején én is éltem. Azután megjelenik a bennszülött lány, és kinyitja a kaput.

A német kint ül a balkonon. Nyurga, keszeg fiú volt régen is, kapuskorában, de most még ennek a vékonyka testnek is csak árnyéka maradt. Belém kapaszkodik, németül beszél. Biztatom. Nemrég eszembe jutott – mondja halkan –, hogy az a világkupa Bernben neked nem is volt olyan vidám dolog.

Rá se ránts! – vígasztalom, félévszázad után.

Nézzük egymást, Manfred szeme párás. Tud már valamit, amit én még nem tudok. Barátok voltunk – mondja. Freunde. Azok vagyunk ma is – felelem. Holnap végérvényesen magára hagyom.

A kis beké a hóna alá nyúl, viszi vissza a szobába. Tom, az amerikai lekísér: ő még itt marad.

Hát igen. Itt laktam én, ebben a palotában. Én lettem volna? A szegénynegyedben, a mostaniban jobban éreztem magam. A nyomorultak között, akiket most, harminc év után megtagadok.

Indul a nap, az utolsó. Megérkezik a Metamorfózis. A költöztetési vállalat.

Vissza a tetejére