Varázsszótlanul

Struktúra, ismételgette Klári, tűnődve, az ágyban fekve, apára gondolva. Milyen nagyszerű szó, mindenki bólogatott az asztal körül, ahogy apa kimondta. Ha Klári mondaná, persze más lenne, nevetnének. A struktúra egy varázsszó, de erős varázsszó, mert anya se használja.

A varázsszavak, ha tükör előtt mondod ki őket, eltüntetnek, gondolta Klári félálomban, és már a tükör előtt állt, „domináns”, mondta a varázsszót, és lesétált apáék közé, de nem látták, leült és beszélgetett velük, struktúra, domináns, mondta, a férfiak pedig bólogattak, és nem tudták, ki beszél. Akkor jeges verítékben ébredt, anyját hívta. Anya elringatta, minden rendben, mondta, aztán visszament apához a hálószobába.

Másnap, mikor felkelt, Kornél már talpon volt; a focimezét kereste.

– Biztos a szennyesben van – mondta Klári. Ha Kornél nem találta a mezét, az végül mindig a szennyesben volt, persze Kornél azért még egyszer átnézett minden polcot, mielőtt csalódottan kihúzta a szennyestartóból.

– Anyaaa! Miért szennyes a mezem?

– Jaj, hát, ha előző este rakod oda...

Klári általában segített anyát megvédeni, például amikor anya előző nap estig a kiállításon dolgozott, aztán vasalt és segített Klárinak bepakolni, de már nem volt ideje feltúrni a szennyest, ahogy szokta, Kornél mezéért. Ma viszont nem igazán érdekelte a vita kimenetele. Ma osztották ki a Fogalmazást, és Klári nagy reményeket fűzött hozzá, ugyanis ez a mostani igen jól sikerült. Igaz, mindig azt gondolta, hogy jó fogalmazást írt, de eddig még sose kapott jó jegyet rá.

– Furcsa témákat választasz – mondta egyszer a tanárnő.

– Kornél is írt egyszer a Másodikvilákháborúról! – védekezett Klári.

– Az megadott téma volt – mondta szárazon Margit néni.

Most valaki olyanról kellett írni, amit szeretnek vagy tisztelnek. A fiúk focistákról írtak, a lányok mindenféléről. Klári Gyuriról írt, aki a rajztanáruk volt, és hasonlított az esti sorozat egyik szereplőjéhez, akinek Klári barátnői egyszer levelet írtak, igaz, később kiderült, hogy hiába beszél magyarul a tévében, a levelet nem érti meg. Apa jóban volt Gyurival, ezért Gyuri néha átjött hozzájuk vacsorára, olyankor Klári egész vacsora alatt csendben volt, és a szendvicsét nézte. Teáztak, és Klári ujjai izzadt nyomott hagytak a bögrén.

Hát róla írt, nem tudva, mit érez, mert szeretetnél és a tiszteletnél több, hiszen Macit is szereti, mégsem hagy nyomot a keze a bögrén, ha Maci jelen van, és nagymamát tiszteli, mégsem izgul, ha látja, na persze szerelem sem lehet, mert a szerelemhez, az osztálytársaitól hallotta, hogy meztelennek kell lenni, és ők ruhát hordanak. A világos bevezető után viszont merész dolgot írt, leírta a leghőbb vágyát, hogy mi is lenne a legjobb: ha egyszer Gyurihoz beszélhetne, úgy, hogy ő meghallgatná, iskolán kívül, nem a tananyagról, bármiről, Gyuri hallgatna, és Klári beszélne. Gyuri kinyílna, és befogadná Klári szavait. Vagy ő is hallgatna, nem az a fontos, hanem hogy Klári legyen a fontos, az a fontos.

Igen érdekes dolgozat volt, Margit néni mégsem adott jó jegyet. Életében először majdnem kiabált Klárival, a szemei szúrtak, és beírt az ellenőrzőjébe. „Klára tiszteletlenül és ízléstelenül írt egy tanárával kapcsolatban.” „Én egyáltalán nem így értettem,” sóhajtotta magában Klári.

Kornélnak mutatta meg először, amit kapott.

– Ebből baj lesz – mondta Kornél, mikor elolvasta.

– Mit csinál apa, mikor te kapsz beírást?

– Semmit, én csak azért kapok, mert verekszem. És a dolgozataim se számítanak úgy, mert rengeteg évszámot tudok.

– Jaj, én nem tudok évszámokat!

– Ha tudnál, se másznál ki ebből – nevetett Kornél –, egyáltalán, miről írtál?

– Gyuriról.

Kornél elkomorult:

– Ezt ne mondd meg apának.

Aztán óvatosan megkérdezte:

– Mit írtál róla?

Klári vállat vont:

– Erre nincs szó. Épp erről írtam.

– Mindenre van szó.

Mindent hívunk valahogy – mondta Klári, és megrántotta a fejét, hogy fekete fürtjei szétlebbentek. Kornél, aki mindig erős és fölényes volt, most talajt vesztett. Zavartan nevetett, és kioldalgott a nappaliba.

Klári tehát egyedül maradt a szobában, az egyre furcsább gondolataival. „Talán fiú vagyok”, gondolta. Kiment a ház elé, megpróbálta átugrani az árkot. Nem sikerült. „Akkor mégis lánynak kell lennem.” Leült az árok partján – innen indult az egész néhány nyárral azelőtt. Kornéllal ugrándoztak, és Kornél könnyen átugrott, Klári meg folyton beleesett – a lányok nem tudnak árkot ugrani, mondta Kornél. Akkor sírt a tehetetlenségtől. Azóta megszokta.

Megint megpróbálta, újra meg újra – és hoppá, hirtelen sikerült. Ott volt a másik parton. Neki kellett futnia, de ott volt. „Fiú vagyok!”, örült meg Klári, és beszaladt apához.

– Beírást kaptam! De jó hírem van, apa, fiú vagyok!

Apa csodálkozva emelte fel a tekintetét a készülő cikkből.

– Mit beszélsz?

– Beírtak az ellenőrzőmbe! De eldöntöttem, hogy fiú leszek! Az árkot is át tudom ugrani, amit sose tudtam! – ugrott fel apa ölébe.

– Csak azért tudod, mert megnőttél, te mafla! – paskolta meg apa a hátát. – Miért akarsz fiú lenni?

– Beírást kaptam, apa, és Kornél azt mondta, a fiúknak nem baj, ha beírnak, de a lányoknak rosszat jelent!

– Kornélnak se kéne annyit verekednie... te is verekedtél, te vadmacska? – kérdezte apa szelíden.

– Nem, csak a dolgozatom... nem sikerült jól...

– Na, mutasd azt a dolgozatot.

– Jaj, ne, jaj, apa... Elhagytam...

– Ugyan, nem lehet olyan szörnyű...

– A tehenekről írtam, miért szarnak annyit, folyton belelépek, ha a mezőn játszok... de elhagytam... aláírod?

– Mutasd a dolgozatod!

– Nem! – kiáltotta, és leugrott apa térdéről, elsodorva tollat, papírt, egeret. Felszaladt a padlásra, bezárkózott a szekrénybe. Nem beszélek, morogta magában, soha többé nem beszélek. Pedig ez volt az álma. De nem. Soha többé.

A szekrényben a könyvei voltak, és egy lámpa. Máskor is bezárkózott már, ilyenkor békén hagyták, tudták, a könyvei megnyugtatják. Szerette a könyveket, a színes borítót, a lapokat, amik halkan roppantak, mikor óvatosan hajtotta őket (ha el is szakadtak néha, apa szépen megcelluxozta), és persze szerette a szereplőket.

De most nem vidította fel, hogy a vadász megmentette Piroskát és a nagymamát, hogy a kondás elnyerte a királykisasszony kezét, és János vitéz felélesztette Iluskát, hogy Vuk kiszabadította a rókalányt. Talán csak szégyellte magát, hogy őt biztos kinevetnék ezek a szereplők, és boszorkának hívnák, mert átugorja az árkot, mert fekete haja van, és sáros a térde (vizes volt az árok) és mert kiütötte apa kezéből a tollat.

Akkor belopott pár könyvet apa dolgozószobájából, de azok varázsszavakkal voltak tele: azokat Klári nem használhatta. Megírom az én mesémet, gondolta, és kiszökött papírért, hóna alatt az Ulysessel, ami különben tetszett neki, mert nem voltak benne pontok – viszont nem értette, miért rakta apa a komoly könyvek közé –, mindig kényes volt a helyesírásra, a tanár néniket is szerette kijavítani a hátuk mögött. Na, ezen van mit javítani, mulatott magában, és szeretettel gondolt James Joyce-ra. Apa grabancon fogta:

– Már ki is olvastad? – kérdezte, a könyvre mutatva. Klári dacosan bólintott.

– Tetszett? – Klári megint bólintott.

– Megint nem beszélsz? – Klári megrázta a fejét, aztán bólintott. A „nem”-es kérdések mindig megzavarták. „Igen: nem tudom”; „Nem, nem tudom,” mindig kétszer válaszolt.

– Elolvastam a dolgozatod. A tanárnő nem vette észre egy vesszőhibádat. És pár mondat nem hangzik túl jól. Együtt átnézzük, és megírjuk helyesebben, jobban. És megbeszéljük.

Apa már guggolt, és kedves volt. Klári szipogott, és a fejét rázta.

– Előbb megírom a saját mesémet.

– Miről?

– A kondáslányról, aki elnyeri a királyfi kezét és vele a fele királyságot.

– Írjad – mondta apa bizonytalanul. Aztán felvidult:

– Tudom, mi kell neked. Ez jó lesz ihletnek – és lekapott egy szürke könyvet a polcról.

Klári elvette a könyvet, és bevonult a gyerekszobába. Apa könyveiből elege volt, de azért megnézte, mi a címe: Karinthy Frigyes Így írtok ti. Félredobta, és elővett egy papírt meg egy ceruzát. Kihegyezte, aztán felírta vele a nevét a lap tetejére. De így már nem lehetett. Az a buta beszéd... hogy kimondta, hogy apa tudott róla, így nem lehetett megírni. Ott volt apa szeme a válla felett, apa nézte, mit csinál, az összes vesszőhibát, mondatrendet és a tartalmat is, ahol Klári tévedett, apa kijavította. És amit most akart írni, érezte, az egy óriási tévedésnek minősülne. Nagy gubancot firkált a papírra, dühösen.

Anyja jött be hozzá, egy bögre kakaóval, úgyhogy eldugta a papírt, és sóhajtva vette el a kakaót. Anya mindig megnyugtatta, vagyis inkább hogy anya mindig jó volt, még ha szidta is, a hangja, a látványa, a szaga, olyan szükséges volt, annyival közelebbi, mint apa. Mégis, néha olyan, de olyan jó lett volna, ha kevésbé türelmes apával, ha jobban megérti Klárit. Ha egy kicsit toporzékol vele, ahelyett, hogy hallgatna. Most is olyan nyugodtan beszélt, mintha nem is lenne baj. Mintha fogalma se lenne róla, mi jár Klári fejében. Vagy mintha ködösen értené, de ellene volna, mintha valamiért valahol a fejében ez a rossz dolgok között szerepelne, nem meggyőződéssel, mint apának, hanem csak úgy, mintha egyszer elrakták volna egy padlásra, mint mikor a szekrényt vitette fel apával, mert olyan hangosan nyikorgott minden érintésre, mint a bolondgomba.

– Amikor kicsi voltam, nekem is volt egy okos tanárom... – kezdte meleg hangon.

– Anyaaa! Ennek nincs köze Gyurihoz! – Klári hangja sírós volt, hiszti-előtti vékonyságú, és anya hangja hirtelen rideg lett:

– Akkor mi a baj?

– Soha senki nem érti meg, amit mondok... mert nektek jut az összes varázsszó, apának meg Kornélnak... Ők mindent el tudnak mondani, az én dolgaimra sosincs szó, most se, Maci se csak egy maci, például... – csak kiabálva tudta elfojtani a feltörő sírást – anya, miért számítanak az évszámok, miért tanuljuk a vilákháborút, Kornél miért nem fél semmitől, és én miért igen, és engem miért paskol fejen a boltos bácsi, aki Kornéllal a válasszásokról beszél... Miért tud apa jobban mindent, mint a tanár nénik! – már hangosan ordított.

Most mindenki szeme szúrt. Apa és Kornél az ajtóban álltak, rászegezték a tekintetüket. Kornél Klári ágya felé indult, felrántotta a takarót, és megmarkolta Macit, aztán apa felé lóbálta.

– Aludjon a maci nélkül, ha annyira másolni akar!

Klári ijedten nézett anyára. Anya apára nézett. Apa Klárira, és bólintott:

– Nincs maci, és gondolkozz azon, amit mondtál.

Este sokat forgolódott, mire sikerült elaludnia. Egy zsebkendőnek szemet és szájat rajzolt, de nem is annyira Maci hiányzott neki, mint inkább miatta aggódott. Maci mit csinál nélküle? Olyan kicsike. Szeretett Maciról gondoskodni. Maci mindig a vállára borult, mikor elaludt, fekete haját ráterítette, és Maci szemei úgy csillogtak, feketén, a haja alól. Maci meghallgatta a titkait, amiket senkinek sem mondhatott el, és amire szavak sem voltak. Macival egy külön világba tudtak menni bárhonnan, legyen az buszmegálló vagy vendégség.

És ő Macinak anyukája volt – és ő, nem mint anya, hanem mint amilyen ő akart lenni, ha felnő –, ő toporzékolt, ha Maciról volt szó, és csalt is, mint amikor Kornél nem volt hajlandó berakni Macit a zsákjába, és Klári kilopta apa egyik könyvét az apa zsákjából, és belerakta macit a helyébe, hogy együtt lehessenek a kiránduláson, és apa mérges volt, de inkább Kornélra, talán, vagy talán Klárira, de ez így és csakis így történhetett, és ha apa emiatt mérges volt, akkor apának mérgesnek kellett lennie. Mert ő nem mások által előírt elveket és nem az Értelmet követte, hanem önmagát, a szeszélyeket, amit mindenki lenézett, és amit ő maga sem szeretett néha, mert megmagyarázhatatlanok voltak, de közben talán jobb okuk volt, mint bármelyik szabálynak. És amik, ha ellenük fordult, gyűlölködő, síró szörnyeteggé változtatták. Nem akart gyűlölködő síró szörnyetegként élni. A békéjét egyedül Maci mellett találhatta meg. Tudta, mit kell tennie: mindenre, a legmegalázóbb térdencsúszásra, a leghazugabb színtevésre, bármire készen volt, hogy Macit újra maga mellett tudhassa.

Reggel hatkor csörgött anyuék órája, de Klári ötkor már az ajtajuk előtt ült. Félálomban ringatózva hallgatta az óra ketyegését. De összerezzent, valahányszor a szekrényt hallotta nyikordulni a padláson. Mintha Klári még mindig benne ülne – félelmetes volt. A hálószobában valaki neszezett. Anya volt az; ő sem tudott aludni. Hirtelen kinyílt az ajtó, és Klári majdnem beesett a szobába. Anya nézett le rá, a kék zebrás hálóingében.

– Hát te? Nem alszol?

Aztán előhúzta Macit a háta mögül, és Klárinak nyújtotta. És akkor Klári hirtelen meglátta a derengésüket az ablaküvegen. Anya és Klári, Anya Kláriért nyúl, Klári pedig Maciért, mindketten kócosan, némán, tudva jól, hogy mi lesz, hogy most megbizonyosodnak róla, hogy a másik jól van, most egymás szemébe néznek, aztán visszaosonnak csendesen az ágyba, nehogy felébresszék a másik kettőt, akikre úgy vigyáznak, és akikre úgy hallgatnak, mi mást is tehetnének ők, a varázsszótlan, varázsseprűtlen boszorkányok.

Vissza a tetejére