A maradék

Szigorú rend szerint ültük körül az asztalt a vacsoránál, ahogyan szoktuk. Amíg csak négyen voltunk, addig a hosszúkás asztal a falhoz volt tolva, egyik szélén a nagyanyám, a másikon én, a hosszú oldalán pedig nagyanyám mellett nagyapám, jobbján a nagybátyám ült. Amikor a nyaralás a végéhez ért, s megjött értem apa és anya, néha a bátyámmal együtt, akkor elhúztuk az asztalt a faltól, s az ültetési rend kissé felbomlott, mert én a szüleim közé kerültem, a többiek kissé átrendeződtek, csak Mamám (azaz nagymama) maradt mindig is az asztalfőn.

A természeti törvények bizonyosságaként tapasztaltam meg, hogy apámék szülei, azaz Papám és Mamám, ahogyan a bátyámmal hívtuk őket, nem egyenrangú házastársak. Minden lényeges dologban Mamám rendelkezik és dönt. Irányítja a gazdaságot és a háztartást, őszülő halántékú két fiát, anyámat – a néha protestáló, morgolódó – menyét, meg persze minket, az „onokákat”. Eszembe sem jutott soha, miért van ez így. Ahogyan azon sem csodálkoztam, hiszen ebbe eszméltem bele, hogy Papám a szó legszorosabb értelmében robotolt hajnaltól napestig a kertészetben s a még megmaradt apróbb földeken. Azon sem csodálkoztam, hogy szombat délutánonként kissé rekedtes, alázatos hangon aprópénzt kunyerál Mamámtól, hogy vehessen, ahogyan ő mondta: Nikotin Munkást. Mindenki tudta, minden pénz Mamámnál van, nagyapánál legfeljebb egy kis dugi lehet. Mondjuk, amíg mamám a piacon kofáskodott, valaki becsengetett hozzánk egy csokor szegfűért. Nagyapa gyorsan leszedte, megkötötte a csokrot, és elsüllyesztette a zsebében az érte kapott pár fillért. Ez már csak azért is kellett, mert ha Mamám nem volt jókedvében, akkor nem adott szombaton pénzt Nikotin Munkásra, mondván, csak pénzkidobás a büdös bagó.

Nyaranként mindenki sziesztázott Orosházán. A boltok is bezártak, akárcsak a mediterrán vidékeken. Erről nekem persze akkor fogalmam sem volt, azt hittem, ez orosházi specialitás. Szó, ami szó, pokoli meleg nyarakra emlékszem a hatvanas évek elejéről. Mamám a konyhában elhelyezett díványon aludt minden álló nap, amikor befejezte az ebéd utáni mosogatást. Papám sokszor kénytelen volt délben is dolgozni, aminek én nagyon örültem, mert szörnyen unatkoztam a hatalmas ebéd utáni csöndességben. Mivel Mamám fantasztikus horkolás-koncertet tartott, mi, Papám és én kissé szabadabbak voltunk ilyenkor. Tudtuk, hogy nem sántikál ki utánunk a kertbe, és ilyenkor levehettem egy-egy szép piros almát a fáról, mert egyébként csak a hullottat, kukacosat ehettem. Vagy elporzottam a „Bolhába”, vagyis a vegyesboltba cigiért, s élvezettel néztem, ahogyan az öregember cinkosan rám kacsint, miközben óriási élvezettel szívta a rettenetes kapadohányt.

Nem csoda, ha természetesnek vettem, hogy azt eszünk reggelire, ebédre és vacsorára, amit Mamám ad. Ő porciózza az adagokat mindenkinek. Soha nem kínált senkit, igyekezni kellett befalni, és még kérni, ha ízlett. Mivel az ebéd és vacsora között én folyton megéheztem, nekem megkent egy-egy lekváros vagy zsíros kenyeret uzsonnára. Ha pedig volt valamilyen sütemény, abból kunyerálhattam délután is, amikor Mamám felébredt a sziesztából. Tudtam, hogy nagyapám gyerekmódra szereti a süteményt, így aztán neki is kunyeráltam. Mamám ettől mogorva lett, s néha elütötte azzal, hogy Papám úgysem éhes, máskor a sütemény levágott széléből rátett valamennyit egy tányérra, s odalökte szótlan, vihetem. Én meg száguldottam vele a kertbe az öreg munkáshoz. Mindig lelkifurdalásom volt, hogy miért nem hagytam neki az enyémből egy rendesebb szeletet, de azzal nyugtattam magam, hogy Papám bizonyosan éppen a sütemény szélét szeretheti, mert amikor az ebédnél porciózott a nagyanyám, akkor is mindig a sütemény végét adta neki. Kicsit furcsálltam ezt ugyan, ahogyan azt is, hogy vacsorára folyton maradékot kap. Bár Mamám remek szakácsnő volt, s nagyszerűen kiszámította, mennyit kell főzni, ha mégis maradt valami, nem lévén hűtőszekrény, másnapra eltenni nyáron nem lehetett. A maradékot kis lábosba kaparta, és este szó nélkül tette az öregember elé. Mivel szinte mindig hideget vacsoráztunk, a sparheltben már nem volt tűz, az ebédmaradék is hideg volt. Kicsit elborzadtam, hogyan tudja Papám a hidegre kocsonyásodott csirkepörköltet vagy a kihűlt paprikás krumplit megenni, de ő szó nélkül, a maga csodásan akkurátus, elegáns módján fogyasztotta el, amit elé tettek.

Tehát ültünk az asztal körül, én szokásomhoz híven locsogtam-fecsegtem, örültem anyának, és apának különösen, mert nem rúgott be útközben, sőt egész nap és még este is józan volt. És okos volt, meg jó szagú, szeretnivaló, és folyton viccelődött, büszkének lehetett rá lenni. Az esti fényben egyenesen gyönyörűnek láttam, még mindig izmos vállain úgy állt a szépen vasalt ing, mint egy hercegen, a kezei finomak, de erősek, melegek és mindig tiszták – legalábbis így emlékszem rá. Nagymama adogatta kifelé a kamrából a kolbászokat, szalonnákat, a disznósajtot, a kacsazsírt, a lekvárt, meg ki tudja még, mennyi finomságot. Előkerült a gyönyörű friss cipó is, apám nagy hozzáértéssel szeletelte. Tehette, hiszen már mégiscsak felnőtt, családos ember. Anyám a tányérokat, evőeszközt pakolta. Én csacsogtam, a nagybátyám meg a macskáját simogatta, s nem csinált semmit, ahogyan máskor se. Mégis ő nyúlt először a legfinomabb kolbászért, és elvitte előlem a serclit, pedig tudta, hogy megveszek érte. Anyám nekem és apámnak porciózott, nagyanyám is maga elé húzott egy szép húsos szalonnát, de a másik kezével hátranyúlt a tűzhelyre, és a délről maradt hideg krumplis tésztát Papám elé csúsztatta.

Pontosan nem is emlékszem a mozdulatra, mert éppen valamelyik nagy élményemet soroltam lelkesen, csak azt láttam, hogy apám felemelkedik, átnyúl azt asztalon, elveszi Papám elől – aki éppen vette volna ki az első falatot a villájával – a lábast, és nagy erővel bevágja a sarokba. Megállt a levegő. Azt hittem, elharapom a nyelvemet, úgy meglepődtem. Vérfagyasztó jelenet volt. Úgy éreztem, hogy felfordult a világ, el sem tudtam képzelni, mi fog most történni. Talán megnyílik az ég, és a konyha közepébe csap a villám. Apám arcát fürkésztem, de nem láttam rajta semmi furcsát, nem látszott eszelősnek, bár a dús, fekete szemöldökét összehúzta. Mamám felé fordultam, dermedten vártam, mit fog tenni. Csodálkozással vegyes gyűlöletet láttam a szemében. A szinte elviselhetetlen csendet apa törte meg, ijesztően nyugodtan, de ellentmondást nem tűrőn beszélt:

– A kutya úristenit, ez az öregember dolgozott világéletében a legtöbbet ebben a családban, és egész életében maradékot kell ennie. Anyám, legalább melegítené meg azt a kurva ételt!

Azzal elhúzta a legdrágább vastagkolbászt a nagybátyám elől, és megengedhetetlen módon ujjnyi szeleteket kezdett vágni belőle. Anyám azonnal kapcsolt, és dacos szolidaritással tányért tett Papám elé, aki lehajtott fejjel ült. Nagyanyám görcsös bénultsága is felengedett, és egy gyönyörű paradicsomot tett, kicsit inkább dobott a néma öregember tányérja mellé. Hosszú, kínos másodpercek teltek el, senki nem szólt, nem evett. Akkor apám, mintha mi sem történt volna, a nagybátyámhoz fordult: – Na, öcsém, aztán kombájnt láttatok-e már?

Hirtelen megtört a varázs, szinte fellélegeztünk, ahogy Mamám fontoskodva megszólalt:

– Bakonyi Pista látott már, és azt mondja, nem ér az semmit.

– Ja – kapcsolódott be a társalgásba váratlanul Papám is –, azt mondják, hogy több szemet elhullajt, mint amennyit lekaszál.

Apám kissé kétkedve ingatta a fejét, nagybátyám hosszan, okoskodva, ahogy szokta, magyarázni kezdte, hogy miért nem fog a magyar paraszt soha a büdös életben géppel aratni, nagyapám akkurátusan fogyasztotta a vastag kolbász-szeleteket, anyám meg csöndesen szedegette vissza a krumplistésztát a ledobott lábas mellől, hogy kivigye a moslékba, mert kárba étel nem veszhet. Ez megszeghetetlen törvény volt Orosházán.

Én csak bámultam apámat, ahogyan tán a hős Kinizsit nézhették, amikor a malomkereket felemelte. Nyugodtan, szépen szalonnázott, és csöndes, higgadt, okos beszéddel hajlítgatta a többiek véleményét, ahogy legjobb pillanataiban szokta. Csak egy villanásra pillantott rám, de ahogy okos, meleg barna szemébe néztem, s kiolvastam belőle a saját félelmén felülkerekedő férfi szemérmes büszkeségét, úgy éreztem, biztosan haragudni fogok még rá sokszor, amikor tántorogva és a szesztől elbutultan jön haza, de pontosan tudtam, a szeretetem iránta mégis határtalan. Addig tart, amíg élek.

Fürdés

A hipermarket háztartási cikkei között hirtelen újra az orromban éreztem egy pillanatig a gyerekkori nyarak piszkának szagát. Élesen hasított érzéki emlékezetembe a nagyapám koszos, többszörösen átizzadt, átzsírosodott, egész héten viselt munkásingének szaga, és egészen csalhatatlanul megállapítom, hogy az öreg, beteges, megkínzott testen elmocskolódott ruhadarab százszorosan kellemesebb illatú volt, mint a világ vegyiparának émelyítő, műanyag szagorgiája a mosóporok és klozettillatosítók polcain.

Mamámék tiszták voltak a maguk módján. Azon a módon, ahogyan az emberiség többsége az, vezetékes víz és fürdőszoba nélkül. Mivel a mindennapi higiénét gyerekkoromban még nem a vegyipar manipulálta, a takarítás, mosogatás, mosás és tisztálkodás a lehető legegyszerűbb eszközökkel történt. Leginkább vízzel, esetleg olcsó szappannal, mosószappannal, némi szódával, legvadabb esetben lúggal. A sparhelt szélén folyton ott állt egy ötliteres piros zománcfazék fedővel, s benne forró víz, ha szükség lenne rá valamiért napközben. Ebéd után biztosan kellett, hiszen nagyanyám ezzel a meleg vízzel mosogatott. Talán csak disznóöléskor használt egy kis szódat a nagyon zsíros edényekhez, egyébként soha. Mégis tiszták és ragyogók voltak a tányérjai, lábasai.

Igaz, nem is volt sok mosatlan, ugyanis mindegyik fogást ugyanabból a tányérból ettük. Legtöbbször csak kanállal, ritkábban villával, és csak elvétve késsel. A levest az utolsó cseppig meg kellett enni, mert a helyére került a következő fogás. Aztán az ebéd végén mindenki szépen kitörülte a tányérját az utolsó falat kenyérrel. Sőt legtöbbször a lábast is, mert nagyanyám szinte mindig zseniálisan kiszámította, hogy éppen annyit főzzön, amennyit megeszünk. Gyakran közös tálból falatoztunk, főként, ha második fogásként palacsinta vagy pite volt. Az efféle étkezésnek is szigorú szabályai voltak. Ügyelni kellett arra, hogy ne csöpögtessük le a viaszosvászon abroszt, mindenki csak maga elől vehetett, más előtt kotorászni, kivenni a legjobb falatokat önző módon, vagy visszatenni azt, amit egyszer már megfogtunk, főbenjáró bűn volt. Ha nagyon zsírosat ettünk, a végén a szánkat is kenyérrel töröltük meg, s ezt nagyon remek szokásnak tartottam, lévén a kenyér fanatikusa. A szalvéta teljességgel ismeretlen, de őszintén szólva, így aztán felesleg is volt. A húsokat, ha nem voltak túl szaftosak, kézbe fogtuk, a kényesek villára tűzve harapták, ahogyan szinte minden darabos tésztafélét és süteményt is. Kistányér csak ünnepi alkalomra dukált, ünnepi krémes süteményekhez, de ezeket is kézzel fogtuk meg. Tisztelni való virtusnak számított, ha valaki nagyon tisztán és gusztusosan, ügyesen falatozott a kezét használva.

Minden étkezés előtt kezet mostunk egy lavórban, méghozzá friss, tiszta vízben, egymás után. A lavór spéci, székhez hasonlító tartón állt a konyha sarkában, mellette szappan és törülköző. Egész nap volt benne víz, hogy mindig kezet lehessen mosni, s ezt a vizet öntötték ki, cserélték fel frissre reggel, délben és este. Előfordult, hogy a meleg nyári napokon egy-egy kósza légy belefulladt a kézmosó vízbe, olyankor én nagy örömmel lehalásztam a tetemet, s a kertbe dobtam. A vizet nem öntöttük ki csak úgy egy légydög miatt, hiszen a víz nem folyt végeláthatatlan gazdagságban a konyhai csapokból. A vízzel dolog volt.

Egyébként nemcsak étkezések előtt vagy a kerti munka után, hanem minden budihasználatkor is illendő volt kezet mosni. Ezt, őszintén szólva, a férfiak gyakran elszabotálták, ahogy magának a budinak a használatát is. Kisebb dolgukat előszeretettel végezték a budi oldalában vagy itt-ott a kertben. Emiatt aztán az árnyékszék környékén meglehetős, csípős ammóniaszag terjengett, különösen esős, párás időben, ami nem volt ugyan kellemes, de a hipermarketek említett vegyszerpolcaihoz képest azért elviselhetőnek mondható.

Az árnyékszék használatának is kemény illemszabályai voltak, hiszen mégiscsak egymás után üldögéltünk a fényesre csiszolódott fadeszkán. A budit értelemszerűen szellősre építették, ami rossz idő esetében roppant kellemetlen volt. A ritkás deszkák között bizony be tudott csapni a havas eső a szegény kuporgó ember gallérja mögé. De amúgy sem volt illendő sokat totojázni bent, tekintettel kellett lenni a többiek szükségére is. Igaz, feleslegesen zavarni sem volt illendő a bent kuksolót. A budit két-háromméternyire meg sem volt szabad közelíteni, ha ültek benne. Ez onnan volt tudható, hogy a deszkák közül kirikoltott az ember a gyanútlanul közeledőre, hogy foglalt.

A nagy újrahasznosítási folyamat keretében pedig idekerült szinte minden papírféle a háztartásból. Mamám ebben sem a kellemességet, hanem a gazdaságosságot tartotta szem előtt, s bizony meg kellett nézni, hogy a deszkára helyezett – s a Papám által szakszerűen ideális méretűre vagdosott – papírfélékből milyen kerül az ember kezébe. A legkellemesebb kétségkívül a napisajtó volt, ezt némi finom gyűrögetéssel egészen meg lehetett puhítani, de időnként bizony szinte csak karton keménységű csomagolópapír jutott. Nem részletezném, hogy ennek szakszerű felhasználása miféle nehézségekkel és kellemetlenségekkel járt. Az újságokat azért is kedveltem, mert olvasgatni is lehetett a lapokat végfelhasználás előtt. A legbosszantóbb azt volt, ha egy-egy régi kalendárium oldalairól valamilyen izgalmas történet vége hiányzott, és soha többé nem is került már elő.

Tehát budi után, evés előtt mindig kezet mostunk, jó alaposan, mert Mamáméknál kizárólag fehér vagy szürkés-fehér, hímzett lenvászon törülközők voltak, s azokon a kosz rögtön meglátszott. S akkor aztán kaptunk az öregasszonytól hideget-meleget. Reggelente mindenki friss, általában hideg vízben mosakodhatott derékig, este már járt a meleg, és akkor térdig a lábunkat is megmostuk. A köztes terület bizony kimaradt. Azt majd csak pénteken a fürdésnél érte víz. Amúgy szigorú nagyanyám szemet hunyt az esti mosdás ellógása fölött, ami nem is csoda, mert este legtöbbször már ülve elaludtam a széken vacsora után, miközben a rádióból szólt az esti krónika. Sáros lábbal, persze, nem volt szabad lefeküdni, de nem a higiéné, hanem az ágynemű miatt. A fogmosás viszont teljességgel ismeretlen aktus volt, s amikor nagyobbacska lettem, és esténként az előkertben köpködtem meg gargalizáltam, nagyanyámék elnézően mosolyogtak a hóbortomon.

Péntek délutánonként nagyapám két hatalmas bádogfazekat állított a tűzhelyre, s telehordta őket vízzel. Amikor már gyöngyözött bennük a víz, akkor behozta a kamrából a kézileg összeforrasztott lemez-ülőkádat. S én már dobáltam is le magamról boldogan a ruhákat, hogy a finom meleg vízbe merülhessek. Mondjuk, merülésről túlzás volna beszélni, mert hiába könyörögtem, hogy kérek még, a hideggel összekevert meleg víz jó húsz centiméternyi lehetett. Spórolni kellett, hiszen a gyorsan hűlő vízben kellett még megfürdenie utánam Mamámnak, és kettőnk mocskában Papámnak is. Hogy a nagybátyám hogyan és mikor fürdött, az teljességgel titok maradt a számomra. Így aztán a nem túl sok vízben tapicskoltam vidáman egészen addig, amíg Mamám rám nem rontott a szappannal. Vörös-kék nevű szagos szappant használtunk, s ráadásul nagyanyám a hajamat is azzal mosta. A habja olyan pokolian tudta csípni, égetni a szemet, hogy minden fürdés után őszintén megrémültem attól, hogy tán örökre elvesztem a szemem világát. Amíg óbégattam, hogy jaj, de csíp, már fel is kellett állnom, hogy nagymamám körbetekerjen egy nagyobb ropogós, jó szagú lenvászon abrosszal, Papám már oda is állított Mamám alacsony sezlonyára, s nagyanyám egy kisebb törülközővel azon nyomban dörzsölte is a fejemet. Akkor megint óbégatni kellett, hogy jaj, jaj, Mamám, húzod a hajamat. Hajszárítónak a nevét sem hallottuk, így aztán Mamám majdnem szárazra dörzsölte félhosszú hajamat, majd egy ritkás foghíjas fésűvel végiggereblyézte, s végül a fejemre húzta ócska kötött sapkáját. Abban aludtam el, de éjjel valahogyan mindig lecsúszott a fejemről, és reggelre a frizurám olyan kubista alakzatokat vett föl, hogy napokig vizes fésűvel sem lehetett lesimítani. Ráadásul a szappantól sprőd és színtelen lett, a nyaralás végére úgy néztem ki, mint aki kócparókát visel.

A fürdés mégis csodás dolog volt, nem kellett utána azonnal lefeküdni, hanem Mamám ágyában heverhettem egy durva szőrű pokróccal letakarva. S néztem, ahogy Mamám egy kombinéban óvatosan, Papám kezére támaszkodva beleereszkedik a vízbe. Nagyapám pedig olyan szeretettel és gyöngédséggel öntögette rá egy kannából a melegvizet, hogy még gyerekként is felfogtam, ez az idős férfi annyi szeretetet érez rettenetes nagyanyám iránt, amennyiért a fél világ asszonyai csak epekednek. Mamám nem mosott minden héten hajat, de amikor mégis, akkor mosdás után a nyitott sütőajtó előtt szárítgatta egyre ritkásabb, szürke haját. Amit végül ügyesen befont, s a fonat végét a fésüléskor kihullott hajszálaiból sodort kis hajszálköteggel tekerte át. Mamámék alsóruhában aludtak, amit a fürdések után váltottak tisztára, azaz hetente.

Nagyapám fürdőjét rendre elmulasztottam, mert addigra már a víztől a meleg konyhában elnyomott a buzgóság. Mamám felébresztett, és átkísért a nagyszobába, ahol a hűvös trózsák érintésétől kicsit felébredtem mégis. S így alvás meg ébrenlét határán, a ritkás horgolt függönyön át, az üveges ajtón keresztül még láttam, ahogyan Papám a maradék meleg vizet is a kádba zúdítja, majd csendes sóhajtozással alsógatyástul belemerül.

Aztán elszunyókáltam, már alig hallva az egyre távolibb neszeket, azt, ahogy Papám méregeti a kádból a koszos vizet egy vödörbe, majd a kertbe hordja, aztán kicipeli a kádat is a folyosóra, hogy száradjon reggelig, elmegy a padlásföljáróhoz, hogy elővegye a nagy, zománcos, fafedelű bilit. Becsoszog még hozzám, finoman felráz:

– No, kisonokám, komatál?

Megkímél az éjszakai budira botorkálástól a töksötét udvaron át. Félálomban rákuporodok a hófehér éjjelire, aztán gyorsan vissza a már átmelegedett ágyamba. Papám elköszön, de én már süllyedek az öntudatlanságba, csak motyogni vagyok képes. Azt már csak nagyon távolról hallom, hogy a komatál általam produkált tartalma az előkertbe loccsan, aztán visszakerül a nagy bilire a házilagos kivitelű fedő, s nagyapa az ágya alá taszítja.

A konyhában is sötét lesz, nagyon távolról elnyújtott vonatfütty hallatszik, meg némi kutyaugatás, a konyhából pedig Mamám fantasztikus horkolás-oratóriuma. De ezt talán már csak álmodom.

A pohár

Eszti néniéknél – ma már pontosan értem, miért – végtelenül szeretetteljes, de mégis melankolikus hangulat volt. Antal bácsi és felesége a lányukkal és vejükkel éltek egy szép nagy téglaházban tökéletes békességben. A lakásuk nagyon is modernnek és a kor viszonyai szerint gazdagnak tetszett, különösen Mamámék vályogházával összehasonlítva.

Soha nem veszekedtek, nem áskálódtak mások ellen, gyengéd és türelmes emberek voltak. Ki tudták mutatni a szeretetüket, nem úgy, mint az én nagyszüleim, akik a gyengédségnek szinte minden rezdülésétől úgy tartózkodnak, mintha az esetleg bajt hozhatna rájuk. A helybéli „pletykakommandó”, a vasárnap délutáni kispadozások legkitartóbb erői mindenkin próbáltak fogást találni, kifürkészni a takargatott titkokat, leleplezni a gyengeségeket, tökéletlenségeket, de rajtuk nem találtak makulát. Pedig az irigység sárga hullámai csapdostak körülöttük. Ám Eszti néniék tényleg éppen olyanok voltak, mint amilyennek látszottak, a kötelezően képmutató többség nagy szomorúságára. A közösen élő négy felnőtt ember szorgalmasan dolgozott, és takarosan élt. Legelőször nekik lett tévéjük meg autójuk az utcában, de ez még hagyján. A hajlott hátú, tán valamilyen izületi nyavalyával küszködő Antal bácsi gyógyulása érdekében az öregek – paraszt létükre – rendszeresen üdülni jártak ilyen-olyan gyógyfürdőkbe. Ezekről az utakról Eszti néni lakonikus rövidséggel számolt be a hétvégi utcai trécselések során, nem akarta az irigységet még jobban felszítani a többiekben.

Vagyis kilógtak a sorból, az az igazság. Egyetlen „fogyatékosságuk” miatt bocsátották meg nekik a „bűneiket”, azért, ami miatt minden jóság ellenére hiányzott a házukból az igazi boldogság. Egy hibádzott Eszti néniék teljes életéhez: a gyerek. Többektől többször hallgattam végig én is a szemforgató, farizeus sajnálkozást arról, hogy az ifjú pár már mindent megpróbált, már Szegeden is vizsgáltatták magukat a klinikán, de nem, mégsem lehet gyermekük. Ez volt hát a melankólia oka, az áhított gyerek hiánya. Ennek ellenére nagy és kis Esztike, ahogy a népnyelv emlegette őket, alapvetően derűs és végtelenül kedves teremtések voltak. Nagyon hasonlítottak egymásra: mindkettő magas, sudár, karcsú, pirospozsgás arcú, sötét, dús hajú, vonzó nő volt. Nem igazi szépségek, mégis csinosak. Természetes kedvességükből és vendégszeretetükből én is bármikor részesülhettem. A nap bármely szakában csengethettem az utcai kapun, vagy csak úgy átsétálhattam hátul, a kerteken át. Hiszen hátul egyáltalán nem választotta el kerítés a portákat. Eszti néniék pedig a kertszomszédaink voltak az egyik oldalon.

Ha hátulról közelítettem meg a házat, akkor nem ártott némi óvatosság, ugyanis méhészkedtek, s a kaptárokat a telekhatártól nem messze állították fel. Náluk egyébként annyi minden másképpen volt, mint Mamáméknál. Antal bácsinak a méheken kívül voltak lovai és négy tehene is. A méhek nem laktak mindig otthon. Akácvirágzás idején vagy más jeles alkalmakkor lovas kocsival elszállították őket az aktuális „munkahelyükre”. Mindig lenyűgözve figyeltem Antal bátyámat, amikor mindenféle védőfelszerelés nélkül – még kesztyűt és maszkot sem tett fel – tett-vett a kaptárok között. A méhecskék körüldongták ugyan, néha könyékig ellepték a karját, még az arcára is rárepültek, de soha nem csípték meg. Ismernek, mondta keresetlen egyszerűséggel, ha arról faggattam, hogyan lehetséges ez. Elmagyarázta, hogy a méhek az idegenekről is képesek megállapítani, hogy milyen szándékkal közelednek, s ha valaki, például, vele van, azt nemigen bántják, nem gondolják méztolvajnak. Ezen is hosszan elgondolkodtam később, a rekkenő déli nap elől a kert végében álló öreg körtefa alá húzódva, amikor szinte süketítő volt a csend, hiszen aki csak tehette, sziesztázott éppen. A pókokat magam is régóta megfigyeltem már, a kedvenceimet, egy-két megtermett keresztest a padlásfeljáróban pedig még etettem is a légyfogóból kihalászott dögökkel, s úgy láttam, a rovarok jóval értelmesebb élőlények, mint ahogy mi, korlátolt emberek hisszük. Amikor később arról tanultam, hogy a méhecskék bonyolult táncnyelven beszélgetnek, mondhatom, egy csöppet sem lepődtem meg, ennél még többet is képzeltem róluk.

Eszti néniéknél a méhészkedés komoly méretekben folyt. Egy aprócska kamrában tartották az ehhez szükséges eszközöket, ott végezte Antal bácsi a méz készítésének titokzatos műveleteit, ott álltak szép nagy öblös üvegekben a különféle mézek: a mélysárga vegyes, a szagos hárs meg az aranyszőke akác. Ebből mindig lehetett egy jó kanállal kapni. Nagymamám is tőlük vette a mézet, bár a miénk mindig besűrűsödött, mert a felnőttek alig fogyasztották. Torokfájásra a teába keverve, esetleg süteménybe kellett. Csak úgy, a kenyérre csurgatva kizárólag én fogyasztottam a mézeket. Eszti néniéknél nagyon is folyós, üvegesen áttetsző volt a cukros csemege, s úgy emlékszem, kevésbé édes, mint a mai boltiak, de jóval markánsabb ízvilágú.

Csodálni, de félni való látványosság volt a két ló is. Viszonylag szűk istállóban álldogáltak, hirtelen felhorkanva vagy mélyeket dobbantva, így aztán bemenni soha nem mertem melléjük, csak az ajtóból csodáltam izmos testüket s fénylő szőrüket. Idegesen vetették hátra a fejüket, bizonyára furcsállták, amiért az istálló körül ólálkodom és leskelődök. Nagyon szerettem volna én is odaállni melléjük, és megveregetni a nyakukat, de egészen egyszerűen túl nagy állatok voltak ahhoz, hogy barátkozni merjek velük. Pedig Antal bátyáméknál még az állatok is barátságosabbak voltak, mint otthon. Szerették őket, és ők viszontszerettek. Ennyi volt az egész, ezt már gyerekfejjel is pontosan megértettem. Gyakran morfondíroztam titkon azon, hogyan lesz majd az életem, ha felnövök, és nem a szüleim meg a nagyanyámék dirigálnak majd, hanem én leszek az úr a saját házamban. Sok mindenről nem volt határozott stratégiám, de azt biztosan tudtam, hogy az én állataim úgy élnek majd a házamban, mint a kiskirályok, az én kendermagos tyúkom is bent fog kapirgálni a házban, a macskám meg egyenesen az ágyamban alszik majd velem együtt. Nem zavarják majd ki seprűvel, mint szegény Mircit nagymama a vetett ágy tetejéről, ha néhanap beszökött a nagyszobába.

Antal bácsi esténként a fotelban üldögélt, s az ölében dorombolt a nagyfejű, szépen meghízott fekete-fehér foltos kandúrjuk. Hát, az elképzelhetetlen volt, hogy az én nagyapám macskát vagy kutyát cirógasson. Antal bácsiék nem kötötték meg gombszemű, loncsos kis kutyájukat sem. Fickó fel-alá száguldozott a portán, mégsem tett kárt semmiben. Esténként a küszöbön szunyókált engedelmesen, hideg télben és mikor odakint dörgött-villámlott, még a konyhába is bejöhetett, hogy az asztal alá bújva vészelje át a nehéz időket. Ha a gazda ment valahová, Fickó már ugrott fel mellé a bakra, és onnan vakkantott nagy vigyorogva az arra járóknak.

A teheneknek is jó dolguk volt, mindet a nevén szólították, gondosan almozták, etették, legeltették, csutakolták. Náluk a tehenek szőre is ragyogott, nem úgy, mint némely másik portán, ahol napokig száradt a tehénlepény a szerencsétlen állatok oldalán. A fejés előtt pedig szinte tisztasági fürdőt kellett venniük, csak úgy ragyogott a tőgyük. Antal bácsi kézzel fejte a négy tehenet. Akkurátusán és odaadó figyelemmel. Gyakran néztem végig az egész procedúrát, s bizony, úgy látszott, szinte gyerekjáték az egész. Jóval később olvastam csak arról, hogy milyen nehéz munka a tehenészé, mennyi küszködéssel jár mindaz, ami gyerekszemmel csak afféle könnyed elfoglaltságnak tetszett. Tán az az öreg hát is ezektől a fénylő szőrű marháktól lett egyre hajlottabb.

Eszti néni nagy kannákban szállította a friss tejet a tejcsarnokba, de a szomszédoknak is adtak el belőle. Nem túl sokat, hiszen vidéken felnőtt ember nem ivott tejet. Megaltatták, s nyáron jól lehűtve fogyasztották, vagy túró készült belőle. Édesapám ezt a szabályt is megszegte. Gyakran csodáltam meg, ahogyan kitölt magának egy nagy félliteres bögrébe a hideg, nyers tejből, vág mellé egy jó vastag szelet kenyeret, s vacsora gyanánt olyan jó ízzel befalja, mintha a Waldorf Astoria különleges menüjét fogyasztaná.

Arra viszont nem emlékszem pontosan, hogyan is volt, amikor először megkóstoltam a frissen fejt, még langyos, „állatmeleg” tejet, de hogy rászoktam, az biztos. Estefelé, amikor közeledett a fejés ideje, csak odarikkantottam Mamámnak, hogy megyek Eszti néniékhez, s már nyargaltam is a kerten át a szomszédba. Antal bácsi a háromlábú fejőszéken ülve köszöntött, miközben szép fehér vizes ruhával törülgette éppen Terka tőgyét. Kedves szavakkal nyugtatgatta az állatot, azt ígérve neki, hogy hamarosan megszabadítja a nagy tehertől, ami roppantul súlyos emlőit húzta. S valóban, a fejőedényt ügyesen a lába közé illesztve, meglehetősen erélyes mozdulatokkal rángatni kezdte az állat tőgyét, a tej vékony, de erős sugarai pedig doboltak az üres edény falán, ahogy éppen húzogatta az emlőket. Lassacskán szaporodott a hófehér, sűrű, habos folyadék, de addigra már a két macska is ott dorombolt az istálló ajtajában. Farkukat felemelték, s a barátság jeleként a végét enyhén begörbítették, hangosan dorombolva simították a pofájukat az ajtófélfának, farkincájuk időnként finoman megremegett a gyönyörtől, ahogyan mélyen belélegezték az istálló egyre töményebb tejszagát. Antal bácsi a telefejt edény tartalmát a fal mellett álló nagykannába töltötte, s már vitte is a székét az elbődülő Rozi mellé, s már őt mosogatta, becézgette. Eszti néni pedig a nagy edényből kisebb kannákba szűrte egy fehér tüllön át a habos tejet. A nagy edény alján összegyűlt sűrű levet az akkor már tökéletesen elbódult cicáknak adta, aztán a kannákat vitte be a konyhába. Alvajáróként követtem, hogy én is megigyam a saját porciómat. Az egyik kannát a kredencre állította, hogy elővegye nekem a vizespoharat, amibe kapni szoktam a tejet. Én pedig ámulattal fedeztem fel a kredenc üveges részének felső polcán egy gyönyörűséges, új, metszett pohárkészletet.

– Hű, milyen gusztusos poharak – szakadt ki előlem a csodálat hangja.

Eszti néni elnevette magát:

– Gusztusos pohár? Na, ezentúl a gusztusos pohárból kapod a friss tejet.

Elképedtem ettől a hihetetlen gesztustól. A szemmel láthatólag értékes, inkább dísz-, mint használati tárgynak számító poharak közül sietve leemelt egyet, s elém tette a kredencre. Telitöltötte habos tejjel a gyönyörűséges talpas poharat. Átszellemült figyelemmel nyúltam érte, azt hiszem, tán az életemben addig efféle finom áru nem volt még a kezemben. Nem szóltam semmit, attól féltem, esetleg mégis meggondolja magát, s visszaveszi tőlem. Gyönyörrel kortyoltam ki belőle a még mindig langyos, sűrű, markáns ízű, még tehénszagú, zsíros tejet. Addig is ízlett Terka teje, de attól fogva mintha nektárt ihattam volna. Az esti tejivások ünnepi pillanattá változtak. A „poharam” már vissza sem került a helyére a felső polcra, hanem csak úgy a sarokban várt rám egész nap. Ha napközben átszaladtam a szomszédba, nem mulasztottam el egy-egy pillantást vetni rá, konstatálni, hogy milyen gyönyörűen játszik rajta a fény, hogyan ragyog a vésett, finom mintázat. Hogy milyen kecses a talpa, milyen finom a formája. Nagyjából beleszerettem a pohárba. Eszti néni nagyvonalúsága felkavart, és össze is zavart egy kissé. Hiszen addig elképzelhetetlen volt, hogy én, a semmi kisgyerek, aki még csak nem is gyerek, hanem „csak egy lány”, fontosabb legyek egy drága pénzen vett, felnőttes holminál. Amikor egyszer éppen óvatosan visszahelyeztem a gusztusos poharat a kredencre, meg is kérdeztem Eszti nénit a félelmetes lehetőségről:

– Mi lenne, ha egyszer véletlenül eltörne?

Esetleg éppen én törném el. A drága Eszti néni meg, nem értve a lelkem rezdülését, nevetve mutatott a felső polcra:

– Édes Klárikám, ne aggódj, van még belőle öt másik, azok is mind a te gusztusos poharaid lesznek.

Ez már több volt a soknál. Hazafelé menet hirtelen keserű lett a számban az édes tej, a szívem is belesajgott, akkora irigységet éreztem Esztikéék soha meg nem született gyereke iránt.

A kamra

A mindenféle vad kánikulában is folyton egyenletesen hűvös kamra nekem félig-meddig tiltott helynek számított. Nem volt ugyan kimondva, hogy tilos oda a bejárás, de ha Mamám véletlenül észrevett odabent, mindig ingerülten kérdőre vont tartózkodásom céljáról. Leggyakrabban azért léphettem be a tágas, északi fekvésű, a nagykonyhából nyíló helyiségbe, hogy az étkezésekhez a kenyeret kihozzam onnan. Ám a kenyereskosár közvetlenül az ajtó mellett állt egy hokedlin, így aztán éppen csak körülnézni lehetett a fantasztikus éléskamrában, alaposabban felderíteni nemigen. Hasonlóképpen azokhoz az alkalmakhoz, amikor a maradék süteményért, ebédért küldött be a nagyanyám.

Pedig a kamra – ennek megfelelője otthon a sokkal kisebb, sötétebb és igazság szerint rendetlenebb meg koszosabb spejz volt – a csodák birodalmának tűnt föl a szememben. Az orosházi éléskamrának sem volt rendes ablaka, csak egy szúnyoghálóval fedett szellőzőnyílása – akárcsak az otthoninak –, mégis egészen világos volt. Számos polc és szép, míves, öreg sublótok alkották a berendezését. A polcokat zömmel a savanyúságok és befőttek garmadája foglalta el. Példás rendben és ésszerű csoportosításban sorjáztak a tökéletes konyhatechnikával tartósított befőttek: cseresznye, meggy, sárga- és őszibarack, alma, körte, savanyított uborka, kis dinnye, csalamádé, előfőzött lecsó, na meg a lekvár-arzenál. Mamám befőzésben is világbajnok volt. Az ő őszibarackja nem sötétedett meg. Anyám ezen évtizedekig bosszankodott, de nem volt képes ellesni a know-how-ját. Mamám kompótjai éppen annyira voltak édesek, ropogósak és mégis elomlók, amennyire kellett. Savanyúságaival egyszerűen nem lehetett versenyezni. Ezekkel is úgy jártam, mint annyiféle ételével és süteményével, a hiány maradt csak meg a gyermekkori kulináris gyönyörök után, soha azóta nem bírtam igazán finom vizes uborkát vagy szilvalekvárt találni. Igazi különlegességeket is készített, egészben, magostul eltett, savanyított, ropogós sárgabarackot például. Orosházán egyébként is természetes dolog volt, hogy sültekhez időnként nem savanyút, hanem édes befőttet bontottak. Anyám ezt furcsállta ugyan, de maga is lelkes híve lett a módinak. Sült kacsa sárgabarack-befőttel, rántott csirkemell enyhén rumos meggyel – hát, ezekről csak áhítattal szabad megemlékezni.

A lenyűgöző befőtt-hadsereg mellett nagy ötliteres üvegekben szárazbabok, tarka és fehér, sárgaborsó, lencse. Gusztusos lenvászon zsákokban szögekre akasztva mák, héjas dió és külön dióbél. Mellettük az étkezési búza, abból készült csíráztatás után édesapám kedvence, a csíramálé. Volt aztán még egy zacskó, abban meg az én kedvencem, a pattogatni való kukorica. Az egyik sublót tetején nagy fémtartályokban kétféle liszt, cukor, dara, egy kisebbikben a rizs. Mindegyikben külön-külön csinos falapátok a szedéshez. A porcukor benne maradt a bolti zacskóban, hiszen az csak ritkán, a süteményekhez kellett. A másik sublóton egy nagy mázas tál, ebben gyűlögetett a száraz kenyér lassacskán. Hiszen kenyérből alig-alig maradt felesleg, viszont száraz kenyérre mégis szükség volt a fasírthoz meg panírozáshoz. A zsömlemorzsát nagyanyám csakis frissen reszelte le, szükség szerinti mennyiségben. Ugyanezen a sublóton várták a pillanatot a darálók, mák-, dió- és húsdaráló példás tisztaságban ragyogott mindig. Oldalt egy magasabb sublóton álltak a szép metszett üvegek, üvegdugókkal lezárva, bennük különféle színű likőrök. Ezeket is nagyanyám varázsolta készen vásárolt pálinkaalapból. Aztán két hasábformájú üveg, kétféle méregerős pálinkával. Ebből jeles vendégek kaptak, nagy ünnepekkor a felnőtt férfiak, és nagy ritkán vasárnap ebéd előtt nagyapám. Néha Mamámnak hirtelen jókedve támadt, s előcsoszogott az egyik üveg pálinkával, elővett egy gyűszűnyi stampedlis poharat, és öntött az öregnek belőle. Az meg huncutul rám csippentette a szemét, és hangos „isten, isten!” köszöntéssel egy szuszra megitta. Miután letette az üres poharat, legényesen hátratolta a kalapját, odaugrott nagyanyámhoz, átfogta a derekát, és felrikkantott:

– Na, galambom, forduljunk egyet!

Mamám nevetve, gyöngéden eltaszította, de addigra már mind a hárman kacagtunk tele szájjal. Ritka kedves pillanatok voltak.

A pálinkás üvegek mellett egyébként ott állt még egy literes portorico rum is, szintén a sütéshez, befőzéshez kellhetett. Egy szögletes kis fonott kosárban néhány sütőporos és vaníliáscukros zacskó. Mögötte pedig kisebb, díszes, metszett üvegek, tele mogyoróval, mandulával és mazsolával. Soha nem volt ahhoz bátorságom, hogy akárcsak egyetlen szemet is kivegyek, pedig ezek a finomságok majdnem annyira megkísértettek, mint a kenyérfélék. A sublót mellett egy nagyobb meg egy kisebb gyúródeszka, sodrófákkal, makulátlanul tisztára súrolva. A falakon mázas és fém palacsinta- meg talkedlisütők, kuglóf-, őzgerinc- és tortaformák, mellettük vagy tucatnyi ilyen-olyan tepsi. Lógott még ott néhány hatalmas fakanál, disznótorhoz meg a szilvalekvár kevergetéséhez. Meg még számos izgalmas tárgy és azoknál is izgalmasabb élelem.

Az egész kamra, a milliméternyi pontossággal körbevágott celofánpapír a befőtteken, a ragyogó tisztaság, az ésszerű készletezés és elhelyezés roppant imponáló volt. El kellett ismernem, hogy még a meglehetősen erős helyi mezőnyből is fejmagassággal emelkedik ki a nagyanyám. Nem mindennapi intelligenciával tervezte el a háztartás és a gazdaság irányítását, optimalizálta a tennivalókat, de a szükséges munkát mindig ráfordította az egyes ügyekre. Kevés, ha azt mondom rá, akkurátus és igényes volt. A tökéletességre törekedett, és nagyon sokszor meg is közelítette azt. Szinte minden ebédje élményszámba ment, a sütésben pedig verhetetlen volt. Ha cukrászdát nyitott volna, talán még az én unokáim is milliomosok lehetnének. A francia krémese leírásához Tolsztojnak kellett volna születnem. Mamám a konyhai, gazdasszonyi ügyekben legalább olyan szinten „listavezető” volt, mint Papám a kertészetben. Erről tanúskodott a csodás látványú és még csodásabb illatú éléskamrája is.

Abban a hűvös birodalomban csak olyankor lehetett garázdálkodni, amikor a nyaralás végén megérkeztek a szüleim. S nyári szabadság fedőnév alatt nekifogtak a szülői (anyósi) porta rekonstrukciós munkálatainak. Többek között kimeszelték a kamrát, s olyankor mindent ki kellett cipelni a tornácra. A faterom meszelt, anyám a bútorokat súrolta, majd a végén egy durva súrolókefével a hatszögletű barna járólapokat is. Ilyenkor ki lehetett húzogatni a sublótok titkokat rejtő fiókjait, kiszedegetni a kikeményített abroszokat, asztalkendőket, törülközőket. Már csak megfogni is élvezet volt a kemény szövésű, finoman hímzett lenvászon holmit, beleszagolni pedig újabb életre szóló élmény. A természetes anyag, az egyszerű mosószappan, kékítő és keményítő illata keveredett össze a fiókok sarkában gondosan elhelyezett szárított levendulacsokrokéval. Sajnálhatja, aki már nem érezhet ilyet a nagy büdös huszonegyedik században.

Az alsóbb fiókok pedig egészen misztikus tárgyakat rejtettek: egy furcsa kis fémszerkezetről kiderült, hogy diótörő – nahát, ilyen is van? Amott meg egy búvárszivattyú alkatrésze, mondja apám. Ennek már a neve is mennyire egzotikus: búvárszivattyú. Mellette borfokoló, hát, azt már végképpen nem lehet tudni, mire is való, de jól néz ki. A legnagyobb kincset a nagy sublót legalsó fiókja rejtette. Régi-régi képesújságok és ódon mesekönyvek tucatjait még édesapám gyerekkorából.

– Ki nem viheted a házból! – ripakodott rám kórusban Mamám és nagybátyám, féltve a jusst.

Amit aztán szerencsétlen, rosszra való nagybátyám az utolsó szögig elkótyavetyélt. Egy nyomorult poharat vagy egy gyűrött képeslapot nem kaptunk a nagyszülői házból. Minden csak az emlékekben él, egyre élesebben. Pedig a könyvek között igazi ritkaságokat találtam. A legnagyobb felfedezés egy múlt század eleji Gulliver volt. Ezt a konyha széles küszöbén vagy az átmelegedett tornác kövezetén ülve olvastam végig többször egymás után. A liliputi részt, persze, már ismertem a Hullából, vagyis az otthoni moziból. (A mellettünk lévő Temetkezési Intézet kultúrházában rendezett vetítésekre járt akkoriban az egész környék hetente kétszer. S a vetítőhelyre a népnyelv rögtön ráragasztotta a Hulla mozi nevet.) A Walt Disney-filmet kerestem a könyv lapjain is, de valami egészen mást találtam. Volt persze hasonlóság és átfedés a történetben, de amit olvastam, az mégis teljesen másmilyen volt, mint az édi-bédi rajzfilm. Csodálkozásom és csodálatom csak nőttön-nőtt, amikor kiderült, hogy a történet nemcsak az óriások birodalmában folytatódik, hanem Gulliver még elutazik a tudósok szörnyű és a nyihahák varázsos világába is. Szíven ütött a felfedezés: amit a moziban láttam, az egész egyszerűen nem hasonlít a könyvre. Rögtön átláttam, hogy annak a furcsa nevű embernek, annak a Swiftnek, csak annyi köze van a Hullában vetített filmhez, hogy némely ötletét és sztori-elemét kölcsönvették tőle a rajzfilmesek. Szó sincs róla, hogy ne tetszett volna az animáció, de azt pontosan tudtam, hogy a könyv lapjairól valami sokkal komolyabb, mélyebb, gazdagabb dolog támad fel. Attól is meghatódtam, hogy az öreg könyv tán évtizedek óta feküdt elfelejtve a fiók-sírjában, és most egy véletlennek köszönhetően feléledt. Kissé poros és penész szagú hűvös lapjai a meleg tornácon átizzottak, kedves rajzai szinte kiszínesedtek.

Ez volt az első könyv, amit tiszta szívemből, szenvedélyesen megszerettem. Egész nyáron át olvasgattam. Vagy háromszor egymás után az elejétől a végéig, aztán szemelgetve a legkedvesebb részeket. Máskor meg csak a képeket nézegettem, és azok alapján a magam módján idéztem fel az eseményeket, de leginkább odaképzeltem magamat is a történetbe, persze, az okosak és jók közé, valahová előre. Határozottan emlékszem rá, hogy olyan élményt nyújtott az a távoli, kimondhatatlan nevű író, amilyenhez foghatót addig el sem tudtam képzelni. Egyszeriben megértettem, hogy egy olyan kapun léptem be, amelyik egy másik világba vezet be. Felfedeztem, hogy létezik egy univerzum, amelyik addig rejtve maradt a szemem elől. Ez a második világ betűkből épül fel, s legalább olyan gazdag, mint a valóságosnak látszó. Bizonyára ezt azokon a nyári délutánokon még egyáltalán nem így fogtam fel, de azt pontosan tudtam, hogy ebből a betűvilágból már többé nem is akarok kikeveredni.

A szívem megszakadt, hogy a nyaralás végeztével – bár titkon reméltem – nem kaphattam meg a könyvet. Vissza kellett süllyeszteni a sublót alsó polcának mélyére. Mamám az ajtóból ellenőrizte, hogy szót fogadok-e, s mosolyogva biztatott, hogy majd jövő nyáron ugyanott megtalálom, ha keresem. Apám a vonaton hazafelé megvigasztalt. Arra biztatott, hogy iratkozzam be a kerületi könyvtárba, meg azt is elhatározta, hogy a sufniba, padlásra szétszórt régi könyveit is előhalássza a számomra.

Azért az öreg Gulliver-könyv még ma is gyakran az eszembe jut, s csak remélni tudom, hogy nem a szemétbe hajították, hanem valakinek a könyvespolcán várja újabb rajongó olvasóját.