Rend-hagyó táncok, A táncról, Hegel nyomán

Rend-hagyó táncok

A rend az, hogy Szüszifosz hengergesse („reménytelenül”) a követ. De ha beköltözik a kőbe, mint megszületendő (madár, ember), a kő is táncolhat. Vagy ha kívülálló ő (Szüszifosz), joggal és megértéssel gondolhatja, hogy a kő igenis táncolna. Mivel a táncról (ha jól emlékszem) a tudós elmék (Hegel stb.) kívülről-tekintő filozofálásait mosolyogva fogadtam, s újabban véletlenül pár táncfilmet láttam (járni nem járok sehova, már kirándulni se, nem hogy zárt előadó terekbe), rájöttem, mekkora dologhoz nem értek. Ám súgást hallottam: „Beckett szinte alig-szavas darabjai: nem a beszéd tánca?” És két kitűnő színielőadást láttam (Csehov: Platonov; Gorkij: Nyaralók), és nem tudtam beszéd (téma stb.) szerint követni a dolgot (bár a szöveget értettem jól), nem tudtam volna megmondani a végén, kiket is láttam (nem úgy, mint hogy Hamletet, Lear királyt, ott jól tudom, ki kicsoda... bár ez sem marad talán örökké így), a téma és a cselekmény tánca ez, mondtam, s a díszletek is a tánc részei... ahogy az általam látott táncdarabokban is pl. a mennyezetről lelógó mértani idomok (tojás-félék stb.) tánc-részek voltak, rímeltek a figurák (a táncolok) stilizált fejére, testmagasságára etc. Ennyit írok hát tömören a táncról (semmi érdemleges részletet, csak bizarr észleléseket), és rajzba csapok át. Neves két költőnktől vettem ürügyet (József Attila, Szép Ernő, nekem ők Rilke és talán Eliot mellett a század legnagyobbjai... ah, Rilke mit írt, ha írt, a táncról, nem emlékszem épp), meg a magam Szüszifosz-témáját foglaltam össze s toldottam meg. Most megyek feladni ezt a postán, két romhalmaz kezemmel alig tudok kapaszkodni a villamoson majd, és hirtelen elromlott lábaimmal öregemberként, némán mászom le róla.

 

A táncról, Hegel nyomán

A tánc – szavak nélküliség. A táncról szólni – nem a tánc lényege nélküliség-e?

Azonban ez mellőzendő, mint bármi „beavatkozás-a-lényeget-törli” feltevés. A tánc megengedi, hogy a szavakat, igaz, szavak nélkül, táncnak fogjuk fel, igaz, csak összefüggésükben, alakzatban. Beckett szavai zenének és táncnak egyképp felfoghatók, darabösszefüggésben. Csak ha „jellemek, figurák” vannak jelen (ha primátusukat elfogadjuk), már kétes a tánc-kategória alkalmazhatása.

Természetesen a hagyományosabb prózai mű anti-némaság-jellege oly erős, hogy erőltetve sem nevezhető az ily alakzat táncnak.

Némaságom az ideogramma. A rajz, például Szüszifosz, a kővel, mely tojás is lehet. Ha lehet tojás is, Szüszifosz születhet a tojással/ban. Kitörése a héjon át első tánca. Szüszifosztól nem ismerünk egyetlen hagyományozódott mondást sem. Tehát joggal képzelhetjük „bentlétét” avagy kitörési kísérletét táncnak. Mivel még nincs adva a klasszikus szüszifoszi cél, a kő hengergetése, szabad a felfogásunk. Később ez már, Szüszifosz bármi mozgása, célcselekvés, nem tánc. Művünkben legföljebb emlékjelként mutathatjuk fel ezt. Boldognak – táncolónak – csak a tojásban, a kőben képzelhetjük Szüszifoszt. A tánc nem az izmok, nem is az epidermisz műve, jóllehet elsődleges hatása ezeken át nyilvánul. Nem is az alakzatok együttese a tánc. A tánc a (történetesen szavak nélküli) azonnal-átváltozás műfaja, művészete, érdemben egyetlen azonos, önazonos pillanata sincs, mert egyik a másikba megy át, ez maga a látvány. A táncnak szelleme van elsődleg, és ez a következő: a leginkább szavak nélküli művészet lényege ez a fogalmiság, ám a fogalmiság megfelelője a szó lenne. A tánc tehát az elemi fogalmiság megnyilvánulásának (létének?) paradoxona, végtelen-szertelen valójával a szó korlátozója (kioltott ész).

Vissza a tetejére