Ketten és az agyag

Beszélgetés Nagy Józseffel és Miquel Barceloval

A Nagy József és Miquel Barcelo által az avignoni Célestins templomban bemutatott PASO DOBLE című performance minden meghatározást kikerül, minden kategórián kívül esik. Nem előadás, de nem is performance. Talán egy esemény, „darab” a szónak abban az értelmében, hogy egy sorozat konkrét része, ez esetben egy műé, mely a művészet mezején jön létre.

Kétségkívül műalkotás: lecsupaszított, vagyis érintetlen, amit Barcelo a „kép fetisiszta logikájának” nevez. Hiszen miután megtörtént, nem marad semmi; esetleg néhány kép, elmosódott festéknyomok. Hiszen a kitörlődés, a megszűnés kezdettől fogva a projekt szerves része.

Találkozás, az agyaggal való páros szembesülés, kihívás, a szétválás megtapasztalása, az összes érzékszervet mozgósító tér, terület megnyitása, amely egyesíti a táncot, a színházat és a képzőművészetet. És a hangot, a fényt.

Első lépések

Miquel Barcelo: Már nem emlékszem, miként merült fel, hogy közösen vágjunk bele ebbe a projektbe. Nem sokat beszélgettünk, és azt hiszem, hogy kiindulópontjaink is különbözőek. Az elmúlt években, ha József Párizsban játszott, megnéztem a darabjait, ő pedig gyakran meglátogatott a műtermemben: követte a munkámat, fotózta a falra festett rajzokat vagy képtöredékeket...

Nagy József: Részemről minden akkor kezdődött, mikor mélyebben megismertem Miquel képi világát: nem csak beengedett a műtermébe, de megengedte, hogy sokáig ott legyek, annyira hosszú ideig, amennyit nem lehetünk egy kiállításon. Közvetlen kapcsolatban lenni a képekkel, érezni az illatukat, megfigyelni a felületüket, száz meg száz információt begyűjteni, melyeket lehetetlen más módon észrevenni. Csodálatos dolog volt megélni, hogy láthattam a leendő képeket, a még „nyitott” műveket.

Az agyaghoz való kötődésem nagyon mélyre nyúlik vissza, sok található belőle a szülőföldemen, és én mindig szerettem ezt az anyagot. Már a Woyzeckben is használtuk arcfesték gyanánt, a jelmezeinkre kentük, játszottunk vele.

Ahogy egyre közelebb kerültem Miquel művészetéhez, és láttam az agyaghoz való viszonyát, egyre nagyobb lett bennem a késztetés, hogy én is átgondoljam saját viszonyomat ehhez az anyaghoz egy kitalálandó kísérlet segítségével.

M. B.: Mikor elkezdtünk az agyagról beszélgetni, úgy képzeltem, hogy kívül maradok, és a táncosok veszik át kezeim szerepét. Vietri sul Mare-ban tettünk egy kísérletet Gemza Péterrel, ami egyébként nem volt rossz, még ha túlságosan előrelátható is volt. Kicsit később, mikor meglátogattam Józsefet Magyarkanizsán, felajánlotta a lehetőséget, hogy mi ketten legyünk a térben. Eleinte haboztam, de József kitartó volt.

J. N.: A társulatomból Péternek – egy hozzám nagyon közel álló táncosnak – szóltam, mert vele szerettem volna folytatni a kettősség fogalmáról elkezdett kutatásomat. De már a Vietriben megtett legelső aktus után tisztában voltam vele, hogy a jelenléte túl sok nyitást ad ehhez a már önmagában is lehetőségekkel teli anyaghoz. Számomra evidens volt, hogy mikor ezt az ajánlatot tettem Miquelnek, ugyanakkor beinvitáltam a saját terembe, a bemutatótérbe. Nem voltam biztos a reakciójában, ezért elég időt hagytam, hogy elfogadhassa a projekt effajta dimenzióját.

M. B.: Önmagában az együttműködés elve elég új volt a számomra. Főként egyedül dolgozom, és talán még két éve sem hittem volna, hogy képes leszek részt venni egy efféle kalandban. Csak Józsefnek és az éleslátásának köszönhetem, hogy megcsináltuk.

N. J.: Folyamatosan keresem az új tereket. Azért fordultam e megvalósítás felé, mert megláttam Miquel világában és munkamódszerében a lehetőségeket. Sok olyan festőt ismerek, akinek szeretem a munkáját, de eddig senkinél sem volt ilyen testi kapcsolat, ilyen elkötelezettség. Mikor megláttam Miquel azon fotóit, mikor a képein járkál, a kerámiáit vagy a Palma de Mallorcai katedrálisban készített munkáját, és mindezt összevetettem a saját tapasztalatommal, belém hasított a felismerés. Itt volt előttem a lehetőség, csak észre kellett venni, felismerni.

Számomra e kísérlet tétje a művet létrehozó gesztus, mozdulat, vagyis az elkötelezettség rejtett oldalának megmutatásában rejlik. Hiszen a festő, a szobrász a végeredményre figyel, sosem az azt létrehozó mozdulatra. És mindig a már elkészült művet mutatjuk be, nem az azt megelőző állomásokat. Ugyanakkor mi itt ebben a színpadi térben mutatjuk meg az észlelő szemek számára az egymást követő szakaszokat, a száz meg száz ez idő alatt elsuhanó részletet. Mindez hozzájárul a dramaturgia megszületéséhez, és ahhoz, hogy a festészeti alkotásból egy drámai mű születhessen.

A gesztus formája, a festő gesztusa

M. B.: Nagyon hasznos a mozdulat, az anyag újragondolásának a kényszere. Hiszen soha nem látom magam festés közben. Régebben számtalan képet készítettem, ahol kihangsúlyoztam a festő fizikai jelenlétét a műtermében: egy Michelangelo-gyilkos, harcos figurát csináltam, eltúlzott, felfújt, megrövidített izmokkal. (A művész a Michelangelo-mítosz, illetve a Michelangelo-féle emberábrázolás elvetésére céloz – A szerk.) Mintha a festés aktusa igazi csata lett volna. A mozdulat teljesen eltúlzott formában volt jelen a képen.

Számomra szégyenletes módon a leggyakrabban a földön dolgozok: gyakran az az érzésem, hogy csak úgy csinálok, mintha... Mintha a képeket a földön festeni nem is lenne igazi festészet. Soha nem szerettem, ha munka közben figyelnek, leblokkol. Ezért ez a Józseffel végrehajtott kísérlet óriási gátlást szabadít fel bennem. Az itt jelenlevő egyfajta ritualizáció ezt lehetővé teszi.

J. N.: Ugyanakkor felismered, hogy alkotásaid már magukban hordozták a színházi dimenziót, a ritualitást. Ami engem illet, szerettem volna belülről megélni Miquel művészetét. Ez idáig kívül voltam mindazonáltal, hogy egyre közelebb és közelebb kerültem hozzá. A következő lépésben, anélkül hogy deszakralizálnám, fizikailag kellett belehatolnom. Kihívás volt megtalálni a jelenlétet, az igaz mozdulatokat, melyek segítségével belemélyedhettem. Olyan eredeti, ősi mozdulatokat találni, amit a képei sugallnak számomra.

A forrásnál. A Catedral bajo el mar

M. B.: Mikor a palmai katedrális óriási kerámiamunkáit készítettem, felállítottam egy döntött agyagfalat, amin járkáltam. Meg akartam őrizni ezt a falat. Véletlenül filmre vették, ahogy dolgoztam, ezeket az ököl-, térd- és könyökcsapásokat... Ezeket a testbecsapódásokat, az előtte/mögötte viszonyt – amiket mi is felhasználtunk –, az ütéseket, melyek néha áthatolnak az agyag vastagságán... A filmben látjuk a kinyíló agyagbuborékokat, néha az ujjak is előtűnnek... Hirtelen mozgalmas lesz a kép, s a végén teljesen szétrobban. Ebből a munkából merítkezik az, amit Józseffel csinálunk.

Az anyag rendje

M. B.: A mű kalligráfiáját ezek a hatalmas, kipukkanó hólyagok, púpok, hasítékok, perforációk, eróziók, töredékek adják. Még a baleseteknek is meghatározott helyük van. Ezt a nyelvezetet használom rendszeresen, melynek koreográfiái, dramatikus és kifejező értelme is van. Mégsem beszélünk. Kitérünk a technikai, a praktikus dolgokra, de egyelőre semmit sem teorizálunk. A mű csak a végén nyeri el értelmét.

J. N.: Olyan ez, mint a feloszlani készülő köd. Minden próba után felfedezzük az anyag által kínált megoldásokat.

M. B.: Mindig mondom, hogy nagy hiba képet készíteni egy elmélet alapján. Bennem ez teljesen fordítva él. A kép az, ami az elméleteket létrehozza, beleértve az ellentétes teóriákat is. Ekképp dolgozunk Józseffel a kezdetektől egészen mostanáig. Az anyag irányít minket. Ő a felelős.

A legcsodálatosabb az agyagban, hogy megfogunk egy teljesen nyers, puha vázat – vagyis a levegőt, a földet, a vizet és az ürességet –, egyensúlyban a fejünkre tesszük vagy az arcunkra simítjuk, és az néhány pillanat múlva különböző formákat öltve mozogni kezd. Villámgyors, mint az akvarell vagy a rajz. Az akvarell színes víz, mely szétoszlik a papíron, és olyan gyorsan változtat formát, hogy szemmel nem is követhető. Olyan, mint a villámok vagy a felhők. Megmerevedik, mikor megszárad, de amíg nedves, addig állandó változásban van. Az agyaggal ugyanez történik, és ez csodálatos.

Az agyag egyszerű, nyers, radikális, elemi. Engedi, vagy inkább ránk kényszeríti ugyanazt az egyszerűséget, lényegiséget. Azonkívül öreg, mint a világ, és mégis kortárs. Minden hasadásban, minden repedésben, minden balesetben varázslatos módon tűnnek elő a halak, a kibontott gyümölcsök, állatfejek-profilok... Összekötik a több ezer évesre tehető és a barokkban is használt művészetet.

Örömmel állapítom meg, hogy a művészettörténet mindig kortárs, és ellentmond annak a szokványos kronológiai koncepciónak, hogy a művészeti periódusok egymásutánisága felülírja az őt megelőző kort. Szeretem azt az elgondolást, hogy minden egy időben történik, hiszen a műalkotások mindig egy dologról beszélnek, ugyanolyan fontosak, csak a körülmények részletei változnak.

A Célestins templomban

M. B.: A 80-as években Párizsban, egy kápolnában volt a műtermem. Nemrég fejeztem be a pálmai katedrálisban készült hatalmas munkámat, de dolgoztam már Palermo egy elhagyatott templomában is. Számomra ezek a terek nagyon természetesek, familiárisak. Jót tesznek a léleknek, mikor deszakralizáltak.

J. N.: Ezek elhagyott helyek, minden szent jellegtől megfosztva, és valamilyen módon mi újraszenteljük azáltal, hogy egy soha nem látott kultuszt képzelünk ide.

M. B.: Valóban létezik egy rituális, majdnem áldozati dimenziója a munkánknak. Ezeket a helyeket azért építették, hogy istentiszteletet tartsanak benne, ahol a bor vérré válik. Kicsit hasonló, amit mi csinálunk, élővé a testünkké tesszük az agyagot...

J. N.: Ez az oka annak, hogy itt kifejezőbb a mozdulat, mint amilyen egy színházban vagy bárhol máshol lehetne.

A szerszámok és az idő

M. B.: A mallorcai katedrálishoz mindenféle szerszámot készítettem: nagy fabunkókat, mozsártörőket, kalapácsokat, felnagyított keramikusszerszámokat, vésőket, kaparókéseket. Bokszkesztyűket is használtam. A cél minden esetben a kéz megnagyobbítása volt. Itt is erről van szó. Szerszámokat készítettünk – néhányat el is rontottunk. Kanizsán egy asztalos éjszaka elkészítette azt, amit mi nappal a fára rajzoltunk.

Ezek nagyon jó szerszámok, a mai napig használjuk. Itt megint a szükségesség volt az elsődleges: ezek a szerszámok nem szépek, nem esztétikusak. Némelyik nagyon különleges, extravagáns, és ezáltal a dramaturgia részét képezi.

Egyébként számomra evidens volt, hogyha plasztikusan működik, akkor koreográfiailag is megállja a helyét. József nem adott semmiféle utasítást, én kértem tőle. Mikor visszanéztük a próbáinkról készült videót, észrevettem, hogy tombolok – egy kicsit mindig, mikor dolgozom, mert szeretnék gyorsabb lenni a gondolatnál. A kontraszt nagyon erős volt közöttünk, én kapkodtam, József pedig megkoreografálta a mozdulatát. Végül sikerült megtalálnunk az egyensúlyt. Igyekszem nem odafigyelni, mert nem akarom, hogy hamisak legyenek a mozdulataim, de rengeteg dologra vigyázok: nem figyelni a közönséget, nem kezdeni újra, ha tévesztek.

J. N.: Mielőtt elkezdjük, még meg kell próbálnunk néhány nap mozdulatlanságot nyerni, visszatartani a mozdulatot, mielőtt elindul.

M. B.: Számomra ez nagyon nehéz, és József tapasztalata sokat segít. Megértettem, hogy mennyire fontos, hogy ne kezdjük újra azt, amit elrontottunk, ne próbáljuk meg kijavítani. Végeredményben a festészetben is így van, mikor azt mondom, hogy ez rossz, folytatom, és a végén mindent eltüntetek, amit addig jónak hittem. Javítani nem tudunk soha, nem tudunk visszatérni a múltba, mert az elmúlt.

A bálna gyomrában

M. B.: Más formában már volt alkalmam egy élő testen formázni az agyagot. Először tisztán gyakorlati okból: óriási vázákon dolgoztam, és egy adott pillanatban bele kellett másznom, hogy elérjem az alját és tovább tudjak haladni. Akkor azt mondtam magamnak, látod, ez is olyan, mint a bálna gyomra: falak, egy születés, valami nagyon érzéki.

Később megkértem egy nagyon magas nőt, akinek csak a feje látszott ki a vázából, és a meztelen testére formáztam egyfajta hármasoltárt. A végeredménynek semmi köze ahhoz, amit mi itt csinálunk, a munkamenet mégis hasonlít.

Igazából én soha nem csináltam ehhez hasonlót, ez teljesen újszerű, és épp ezért nagyon stimuláló. Túl a testi erőn és a kitartáson, amit megkíván tőlünk, Józsefnek csodálatos drámai intenzitású a játéka, ahogy ezeket, a vázákat magára veszi.

J. N.: Mindeddig számomra az volt a legfontosabb, hogy megmutathassam Miquel mozdulatait, hogy láthatóvá tegyem a munkájával kapcsolatos személyes nézőpontomat. Mindez mostanra egy nagyon archaikus, már csaknem beavatási kísérletté vált. A súlyok, amiket magamon tartok, a föld nedvessége, a félhomály, a bentről észlelhető hangok, Miquel ütéseinek visszhangja, a légszomj, és persze a váratlan fizikailag is embert próbáló. Itt már nincs játék, tartani kell és elviselni.

Lehetővé teszi számomra, hogy továbbmenjek az emelésekkel kapcsolatos kísérletezéseimben, és ugyanakkor mégsem hasonlítható össze a bezártság érzése, a légzési nehézségek, és a közvetlen, az agyaggal való kontaktus miatt. Lényegesen közvetlenebb, nyersebb, mélyebb.

M. B.: És nagyon intenzív. József előadásaiban mindig jelen van a testi erő határainak a keresése. De formázni, alkotni rajta, egy igazi találmány. Vagy a maszkok, amiket közvetlenül az arcunkra készítünk, majd levesszük, mintha lecserélnénk a bőrünket. Teljesen természetesen, túlzások nélkül, megérzéssel jutottunk el idáig.

J. N.: Hogy a szándék egyszerű és igaz maradhasson, nem koncentrálnunk kell, hanem jelen lennünk. Jelen lenni az akcióban. És mint ahogyan a lepárláskor, az eredmény itt van – egyszerűen.

M. B.: A műhöz való igaz viszony az, ami számít. Számomra próbálni a legfurcsább. Lényegében, ha belegondolunk, a festő mozdulata ismétlődő: kívülről nézve ez az egyik legunalmasabb foglalkozás a világon. Mint hímezni vagy írni. Tartottam attól, hogy minden nap többé-kevésbé meg kell ismételni ugyanazt a dolgot. Pedig mondta József – s most már én is észreveszem –, hogy soha nem ugyanaz. Mindig vannak variációk. Az egész lefolyása többé-kevésbé ugyanaz, de mindig újabb felfedezéseket teszünk, elég csak lesben állni, odafigyelni. A kihívás egy része abban áll, hogy minden nap egy kicsit más legyen.

J. N.: Hiszen maga a kép is minden nap más és más.

A föld zeneisége

J. N.: Összeegyeztethetetlen volt, hogy egy már meglévő vagy erre az alkalomra komponált zenét tegyünk hozzá, ebben a kezdetektől egyetértettünk. Ugyanazt a hozzáállást szerettük volna érvényesíteni a fénynél és a zenénél is. Nemcsak látnivalót akartunk adni, hanem hallhatóvá is akartuk tenni a folyamatot, vagyis bemutatni egy hangi, zenei dramaturgiát.

M. B.: Alain Mahé nem aláfest, hanem érzékennyé tesz minket a hely és a mű akusztikájára.

J. N.: Ami nem azt jelenti, hogy amit csinál, az nem zenei kreáció, hanem hogy az anyaggal való munkánk során létrejött, és az anyag által alkotott hangokkal dolgozik. Ezenkívül a hangok, amiket visszahallunk, impulzusokat ébresztenek fel, felerősítik a játék dimenzióját, energiát adnak.

Alain Mahé: Ami nagyon érdekes ebben, hogy ezek a hangok egy előző munkafázis alatt létrejött felvételekből állnak össze. Azóta az akciók, a mozdulatok, az esemény lefolyása változott, de a hangok felélesztik, újraírják az előző állomások emlékeit ezen a helyen, és ráilleszkednek a most létrejövő hangokra.

Aztán pedig ott van a levegővétel, a mozdulatok, a suttogások, az ütések extrém közelsége – mely szélsőségesen nagy zenei variációkat tesz lehetővé.

M. B.: Alain az agyagban vette fel a hangokat. Mikor a fejünk a vázában volt, beletette a mikrofont, és egyszerre vette fel a légzésünket és a hangot, amit mi benn érzékeltünk – hasonlóan, mint egy kútban. Ez nagyon mély, bensőséges érzés.

A tábla letörlése

M. B.: Már az elején elhatároztuk, és soha nem is változtattuk meg a döntésünket: az eredeti terv szerint becsapás lenne megőrizni a végeredményt. A mű alkotása volt a szándékunk, nem pedig a befejezett mű. Teljes egészében felvállalom a teatralitást és a mozdulat effajta dimenzióját.

Végül a tábla csak a hamuja annak, ami volt: a realizációban megjelenő élvezetnek és erőfeszítésnek. Itt a szó szoros értelmében az eseményre tevődik a hangsúly.

J. N.: A munkamenet és e folyamat értékének a megvilágítása volt a lényeges számunkra, és csakis ez. Emiatt nem is lenne értelme megőrizni az eredményt. A sorozat utolsó képe is le lesz törölve.

M. B.: Ez a tapasztalat a dolgok újraolvasását hozta számomra: rájöttem, anélkül, hogy kerestem volna, hogy amit mi csinálunk, beleilleszkedik a saját képi világomba – s ez azt jelenti, hogy valami igaz történik meg itt. Nagyon szoros a kötelék a PASO DOBLE és a szobraim, a festményeim közt, és Nagy koreográfusi munkásságával. Ez egy igazi találkozás.

Már most látjuk, hogy ez mindkettőnk számára különleges kihívás. És még akkor sem, ha mi nagyon is jól szórakozunk, ez nem egy divertimento. Régóta és sokat dolgoztunk, és Józsefnek csakúgy, mint nekem, ez a legfontosabb. A többit majd jobban fogjuk érteni utána.

Fordította: Gemza Molnár Melinda

Vissza a tetejére