Éber készenlétben

Szerző: Palkó Tibor – Várszegi Tibor

A Mezei Szilárd Quintet a londoni Leo Recordsnál
2007-ben megjelenő Cernko c. lemezének borítójára

A brácsát nem szolisztikus hangszerként ismerjük. Fülünk ahhoz szokott, hogy a háttérben meghúzódva a ritmusszekcióval együtt adja a dallam testét, hogy szinte észrevétlenül vegyen részt a kompozíció egybetartásában. Sem a népzenékben, sem a klasszikus zenében, sem a jazzban nem gyakori a brácsa szólóhangszerként történő alkalmazása. Kivételként említhetnénk persze Paul Hindemithet, Leroy Jenkinst vagy Billy Bangót, de egyikükről sem mondható el, hogy ennek a hangszernek olyan nagy szerepe lenne életművükben, mint a vajdasági kisvárosban élő, fiatal kora ellenére is nagyon termékeny Mezei Szilárdéban.

Eredetileg ő is hegedűsnek készült. Ám egyszer csak azon vette észre magát, hogy a brácsa hangja jobban elbűvöli, mint a hegedűé, majd e hangszer mellé szegődött, hogy titkait fokozatosan felfedezhesse. Szolisztikusan kezdett használni egy kísérőhangszert, amely rögtön meg is határozta zenei arculatát, és ez már önmagában is senki mással össze nem hasonlíthatóvá avatta őt. A brácsa hangzása keltette fel érdeklődését, ezért hangjának természete érdekelte, így felfedezőútján nem volt szüksége arra, hogy a különleges hangzás hatása miatt átalakítsa hangszerét, mint például azt a saját hegedűit, brácsáit és csellóit preparáló Jon Rose tette. Nem zavarhatta semmi, hogy figyelmét a hang és a hangadás gyökerei felé fordíthassa. A brácsa természetes hangja és annak szólóhangszerként történő használata újraértelmezte a többi hangszerhez való viszonyát, ami hangszeresként és zeneszerzőként is addig járatlan utakra vezette őt. Ezért érezheti jól magát többféle formációban, hiszen belső használatra készült cd-i között találhatunk szólót, duókat, triókat (legtöbbször ebben a formációban játszik), quartetteket, quintetteket és 8 vagy 11 fős nagyzenekart.

Mivel a quintett az a formáció, amelyben megtalálhatjuk a kamarazenére jellemző vonásokat is, ám már kellő létszámmal rendelkezik ahhoz, hogy nagyzenekari hangzást is elérjen. A most hallható – egy szlovéniai városkában rögzített – koncert anyaga kitűnő alkalom arra, hogy Mezei zeneszerzői és hangszeres magatartását megfigyelhessük. Egyszer dallamot vezetve vagy improvizatív futamokat játszva előtérben szerepel, más alkalommal mások hangszerszólóinak kísérőzenésze, ám ha kell, teljesen eltűnik, hogy társait naggyá tehesse. Ezen a lemezen például mind a négy társával ezt teszi, akikről már az első kompozícióban kiderül, hogy önmagukban is a világ legkiválóbb muzsikusai közé sorolhatók. Bogdan Ranković basszusklarinétjának hangzása nemcsak Eric Dolphyé-ra emlékeztet, hanem nagyon hasonló Mezei brácsájának hangzásához is, így kettejük egymásra kérdező-felelő játéka az egyik legkarakterisztikusabb jegyét képezi ennek a lemeznek. Nem arról van szó csupán, hogy egymást kiegészítve és erősítve e hangzás összeadódik, hanem inkább arról, hogy összhangzásuk révén egy harmadik, új hangzásminőséget teremtenek meg. Milan Aleksić a szintén szolisztikusnak számító zongorával éppolyan intelligenciával húzódik háttérbe akkor, amikor arra szükség van, mint Mezei a brácsájával. A trióban két állandó társa, Ervin Malina és Csík István, nem csupán mint hangszeresek szerepelnek Mezei mellett, hanem társai a zeneszerzésben is abban az értelemben, hogy a kottákon rögzített hangok után velük indul felfedezőútra, hogy kompozícióit hangzásba foglalja. Legtöbbször még a nagyzenekari darabok előtanulmányait is először velük alkotja meg. Mindemellett Mezeinek Ervin Malina saját nevelésű hangszerese is, hiszen az improvizatív zenéhez vezető út kapuit ő mutatta meg neki, s Malina nem kevés látványos munkát fektetett abba, hogy ezeket a kapukat meg is nyithassa.

További más formációkkal alig összevethető sajátossága ennek a muzsikának az is, hogy improvizációik nem a megszokott téma-variáció lineáris vonalát követik, hanem a kompozíciók többször az improvizációval kezdődnek, és a témát csak ezután fokozatosan bontják ki. Talán nem túlzás, ha ennek egyik lehetséges okát is a brácsa szolisztikus használatában véljük felfedezni. A brácsa eleve önmérsékletre int még akkor is, ha avatott használója által szólóban is képes vezető pozícióra szert tenni. Mivel Mezei zeneszerzői alapállását jelentősen meghatározza Lutoslawsky aleatóriája – amikor csak a hangok vannak rögzítve és nincs meghatározva sem ritmus-, sem ütemhatár –, a játékmód alkalmat ad arra, hogy minden zenész szabadon indulhasson el a maga útján, ugyanakkor ezt mégsem teheti akárhogyan az összhangzás megtartása érdekében. Ezért érezhetjük folyamatosan azt, hogy a témák az improvizációk során szinte bármikor, akár a legváratlanabbul is előbukkanhatnak.

Hogy Mezei a hegedű helyett a brácsát választotta, nemcsak arról árulkodik, hogy fő- és kísérőhangszerként használva miért teremthetett egyedi hangzás- és kompozíciós világot, de a többi hangszerhez és muzsikustársaihoz fűződő alázatáról is tanúskodik. Nem válik zenei értelemben sem elbizakodottá, ami szükségszerűen a hang és a csend eredete felé tereli őt és rajta keresztül muzsikustársait, ahol magától értetődően kiderül, hogy e kettő gyökere egy. Ebből a pozícióból nyerik a készenlétet az improvizációkhoz, amelyekben a lét nyilvánítja ki magát a hangok és összhangzatok által a zenészeken és a hangszereken keresztül.

Vissza a tetejére