Improvizáció két hangra

Beszélgetés Mezei Szilárddal – a zenéről és más fontos dolgokról

Mezei Szilárd 1974-ben született Zentán. Hegedűs, brácsás, nagybőgős és zeneszerző. Az alsó- és a középfokú zeneiskolát szülővárosában, illetve Szabadkán végezte hegedű szakon. Négy évig a Belgrádi Zeneakadémia zeneszerző szakos hallgatója volt. 1990-től lép fel különböző felállású zenekaraival és együtteseivel, melyekkel kortárs improvizatív zenét, elsősorban saját kompozíciókat játszik. Fő érdeklődési területe a szabad zene, a dzsessz és a népzene kapcsolata. Színházi zenét is szerez Gemza Péter, Mezei Kinga, Nagy József, Urbán András, Várszegi Tibor előadásaihoz. Rendszeres résztvevője és szervezője improvizatív zenei műhelyeknek. Koncertjein olyan ismert zenészekkel játszott együtt, mint Matthias Schubert, Geröly Tamás, Szabados György, Dresch Mihály, Michael Hornstein, Markos Albert, Tim Hodgkinson... Eddig öt lemeze jelent meg. A londoni Leo Records által 2005-ben kiadott Draught-ot az év dzsesszlemezévé választották a világ vezető dzsesszlapjának számító CODA c. dzsesszmagazin kritikusainak szavazatai alapján.

– Honnan ered a zenéhez való vonzódásod?

– Hogy konkrétan honnan ered, azt nem tudom. Anyai nagyapám zenész volt, komponált is, én azonban nem ismertem őt. Nagyanyám elmeséléséből tudom, hogy kitalált mindenféle keringőket meg táncokat, de a kották nem maradtak meg, mert elégett a házuk, és elvesztek azok is. Apai dédapám bőgős volt, de meghalt az első világháborúban, így róla sem tudok sokat. Az első zenei élményeim voltak inkább meghatározóak. Édesanyám sokat énekelt otthon népdalokat, így nekem természetes volt, hogy beírattak zeneiskolába. Akartam is menni, egészen addig, míg bele nem láttam, hogy ez mivel jár. Attól kezdve szinte minden évben ott akartam hagyni. Fél évig például nem jártam szolfézsra, majdnem ki is rúgtak, aztán mégis tolerálták, mert azt mondták, tehetséges hegedűs vagyok.

– Éreztél valamiféle elhivatottságot?

– Olyannyira nem, hogy amikor befejeztem a zeneiskolát, egy évig elő sem vettem a hegedűt. De közben elkezdtem zenét hallgatni, főleg komolyzenét és dzsesszt. Valószínű, úgy van ez, mint az irodalommal: az emberben ösztönösen kialakul az igény arra, hogy egyre komolyabb műveket olvasson, és elkezd utánuk nyomozni, kutatni. Közben bekerültem az Ördögfű nevű népzenei zenekarba, amely érdekes mód’ irodalmárokból állt: Szegedi Szabó Béla, Szorcsik Attila és Kocsis Tamás, aki azóta sajnos már meghalt, voltak a tagjai. Az Ördögfű inkább műkedvelő társaság volt, mint profi zenekar, nem is volt hosszú életű. Először kobzon játszottam, majd amikor kiderült, hogy szükség van másodhegedűsre, újra elővettem a hangszert. Aztán a jazz szépen lassan bekavart az egészbe. Elkezdtünk ugyanis improvizálni a népzenében. Hogy ezek ne vesszenek el, megpróbáltam leírni, és közben egyre jobban foglalkoztatott a komponálás.

– Ösztönösen tudtad, hogy kell csinálni?

– Nem, azt tudtam, hogy milyen zenét akarok csinálni. Bartók volt rám a legelemibb hatással, az ő stílusában írtam az első kompozícióimat hegedűre és zongorára. Nagyon akkurátusan lejegyeztem mindent, de amikor összeültünk, hogy eljátsszuk, kiderült, hogy abban a formában nem működnek, így inkább improvizáltunk dallamokra, és hagytuk a kottát. Ez a destruktív időszak volt az életemben, amikor próbáltam ellene menni minden általam addig tanult dolognak.

– Mégis hivatalos keretek között folytattad a zenei pályád. Középfokú zeneiskolába jártál hegedű szakra, majd a Belgrádi Zeneakadémián tanultál zeneszerzést. Miért tartottad ezt fontosnak?

– Manapság sajnos már nincsenek igazi mesterek, így az ember rákényszerül arra, hogy intézményben is tanuljon. Persze, legtöbbször az a tanulság, hogy intézményben nem lehet semmi valóban lényegeset megtanulni, mégis olyan dolgokkal találkozhat az ember, amelyeket máshol ilyen formában nem kaphat meg. A zeneakadémiára egyébként úgy kerültem, hogy az a tanár, akinél később tanultam, maga hívott meg, miután egy belgrádi színházi fesztiválon hallotta az egyik színházi zenémet. Zoran Erić nagyon jó pedagógus és nagyon nyitott személyiség, ezért jó dolgom volt az akadémián. Igaz, hogy eszméletlen mennyiségű jelentéktelen dolgot kellett tanulnunk, de sok mindent elsajátítottam zeneszerzői technikákból, a hangszerelés terén stb. Közben sokat kutattam olyan dolgokat, amelyek érdekeltek, és amelyek a későbbiekben meghatározóvá váltak számomra. Ilyen volt például Lutoslawsky aleatorikus elmélete, melynek megismerésére ráment egy évem, halasztottam is az egyetemen. Többféle aleatória létezik, de számomra az ő elmélete a legszervesebb és a legéletszerűbb. Az a lényege, hogy a zeneszerző csak a hangokat írja le, de az időt és a tempót nem rögzíti annyira pontosan, azaz nem használ ütemhatárokat, így a zene vertikálisan „csúszkálhat”. Többszólamú zenénél ez különösen izgalmas. Úgy van megírva a partitúra, hogy a megszülető zene körülbelül az lesz, amit a zeneszerző elképzelt, de sohasem ugyanaz. Ez nem improvizáció és nem is zeneszerzői módszer, inkább technika, amely azt eredményezi, hogy a zenészek nemcsak mechanikusan végrehajtanak, hanem felszabadultan játszanak is. Az elmélet elnevezése egyébként az alea (kocka) szóból ered, és a véletlennek a zenébe történő beépülésére utal. Amióta megismertem ezt a technikát, nagyrészt így írok zenét.

– Ez mit jelent a gyakorlatban?

– Azt jelenti, hogy a zenészek számára adott a zenei téma, illetve témák és a dramaturgia, az ezek mentén haladó „nyitott részek” és szólók azonban a próbák során születnek meg. Nagyon leegyszerűsítve: a témát követi az improvizációs szóló, majd újra a téma. Az improvizációk egy részét aztán leírom, nagy részét azonban nem.

– Tehát a kompozíció az improvizációból indul ki és oda is érkezik vissza.

– Mostanra nincsenek kétségeim afelől, hogy az improvizativitás a lényege a zenének. A többi hiúsági kérdés.

– Milyen Lehetőségeket hordoz magában az improvizáció a kötött zenéhez képest?

– Ezek nem ellentétes dolgok. A „kötött zene” elég rosszul hangzó megnevezés, ugyanakkor szemléletes is. Ha ebből indulunk ki, akkor egyszerű a válasz: az improvizáció nem kötött, tehát szabad. De komolyra fordítva a szót: a zene, a zenélés, a hangban való megnyilvánulás (a nem művészi is) ősidőktől fogva eredendően improvizatív, rögtönzött, a pillanatban születik, ám az örökhöz viszonyul. Ma ez sokszor megfordul, azaz a zene a pillanathoz viszonyul és öröknek hiszi magát... Minél régebbre megyünk vissza, annál inkább igaz, hogy a komponált zene is az improvizatív szemléletből táplálkozott, és csak fokozatosan „merevedett bele” az élettelen, számítógép generálta hangzásokba, struktúrákba. Bach idejében például a lejegyzés csak arra szolgált, hogy emlékeztesse, finoman vezesse a zenészt – ezért „hiányzik” sok jelzés a bachi kottákból, ami gyakorlatilag az improvizativitást szolgálja. Erről a témáról egyébként nagyszerű írásokat lehet olvasni a Szabados György és Váczi Tamás által írt A zene kettős természetű fénye című, méltatlanul elhallgatott esszékötetben.

– Eddig öt lemezed jelent meg: A kölyökkutya reszketése, a Bot, a Draught, azaz a Huzat és a Füzet (valamint egy cím nélküli módszertani kiadvány). Sajátos címek, sokat is mondanak, keveset is... A daraboknak is adsz címet. Mi alapján válogatsz?

– Az ihlet, ami elindít bennem zenei asszociációkat, egészen különböző helyekről meríthető. A kölyökkutya reszketése például, amely a lemezen levő egyik szám címe is, egy Danilo Kiš-szövegből származik. Ez egy saját maga által írt fiktív interjú, amelyben mesél az üldöztetés időszakáról, amit gyerekként élt át. A félelem állapotát hasonlítja a kölyökkutya reszketéséhez. Ugyanakkor a címben benne van egy számomra nagyon fontos és meghatározó Kierkegaard-mű is, a Félelem és reszketés. Aztán van például egy olyan szám, amelynek Rajz a címe. Egyszer utaztam Dániába, és a repülőn láttam egy ábrát. Figyelmeztető jel volt a poggyásztartón, hogy ha nem rögzíted jól a csomagod, könnyen a fejedre eshet. Lerajzoltam magamnak a pálcikaembert, amint pattan el a fejétől a bőrönd – így lett belőle később cím és darab... Régebben volt egy Dosztojevszkij-hommage darabom, annak is Rajz volt a címe: egy fölakasztott ember meg két üres kalitka. De a legérdekesebb talán a Napszekér címadás-története volt, ami a Giacometti-élményemhez kapcsolható. Volt annak idején egy sorozat, az Izmusok, abban láttam először azt a bizonyos szobrot. Nagyon rossz fotó volt, de én teljesen a mű hatása alá kerültem. A Kocsi című szobor volt, amely ebben a kiadványban félrefordítás miatt Napszekér címmel jelent meg. Mivel bennem így rögzült, a Giacometti tiszteletére írt darabnak is ez lett a címe.

– A címek többsége, pl. a Bot, Fehér galamb, Rossz asszony, Föld – levegő, Lépésben stb., népzenei, népköltészeti világot sejtet, miközben a műfaj lényegi elemére, a free dzsessz-szerű feldolgozásra nem történik utalás. Miért?

– Mert nincs jelentősége. Mint ahogy annak sem, hogy hogyan születnek meg ezek a címek. A történetek érdekesek lehetnek, de a lényeg a viszonyokon és az állapotokon van, amelyeket önmagukban jelölnek. Ilyen értelemben természetesen nem esetlegesek.

– Mennyire „kortárs” ez a zene?

– Inkább konzervatív, mint kortárs. Formai értelemben biztosan. Én ugyanis nem hiszek a kortárs zene mozaikos felépítettségében. Számomra fontos, hogy a zenének legyen középpontja – például íve, dramaturgiája –, amely nem a szétesést szolgálja, hanem az egységet erősíti. Az én zenéim nagy része azért sem elég „kortárs”, mert nincsenek leírva. Dzsessznek túl kortárs-zenések, népzenének pedig túl dzsesszesek.

– Sokféle formációban zenélsz: Duó, Trió, Quintett, Ensemble. A zenészeket hogyan választod?

– Újvidéken szoktunk improvizatív zenei műhelyeket szervezni, amelyekre a lehetőségeinkhez mérten igyekszünk minél több zenészt meghívni. Általában ott derül ki, a közös zenélések során, hogy ki az, aki alkalmas az improvizációs játékra, és az is, hogy kinek van hozzá kedve, ihlete.

– Vannak állandó társaid?

– A zenei működésem bázisa a Trió, amelyet Ervin Malina bőgőssel és Csík István dobossal alkotunk. Erre épül egy zongoristával és fúvóssal kiegészített Quintett, valamint egy tizenegy tagú nagyzenekar, a Mezei Szilárd Ensemble. Ez utóbbi nem állandó, mert lehetetlen kitartani.

– Az improvizatív zenének jót tesz, ha változik a felállás?

– Nem tesz jót. Az lenne az ideális, ha tíz-tizenegy zenésszel heti rendszerességgel tudnánk próbálni. Én úgy írok zenét, hogy számolok azzal, ki mit hoz magával – mit tud, mit szeret, milyen zenei alapokkal rendelkezik, milyen személyiség –, így az a jó, ha ismerjük egymást. Például a Quartet fúvósa egy népzenét játszó szerb zenész volt, egyébként végzett klarinétos, akinek engedtem, hogy magyar népdalfeldolgozásokban archaikus szerb népzenei motívumokat is felhasználva improvizáljon. Nemcsak azért, mert beleillett a hangzásvilágba, hanem mert fontosnak tartom, hogy minden zenész magáénak is érezze a produkciót. Ugyanakkor az is jó, ha egy improvizatív zenésznek alkalma nyílik olyanokkal játszani, akiket nem ismer. Nagyon jó dolgok tudnak születni teljesen szabad improvizációkból.

– A színházi zeneszerzés ehhez képest kötött műfaj.

– A színházi zene esetében a rendező kezében van a „téma”, aki általában hangulatokat instruál. Időbelileg is kötött forma, és minden szempontból az előadás részének kell lennie. A színházi zene akkor jó, ha a néző nem is nagyon veszi észre. Ez persze túlzás, de a lényeg, hogy ugyanolyan mértékben és szinten legyen jelen, mint a szöveg, a mozgás, a díszlet, a jelmez vagy a színészi játék.

– Vajdasági zenész vagy, Zentán élsz. Soha nem gondoltál arra, hogy elmenj innen?

– Sokat gondolkodtam rajta, de soha nem jutottam el odáig, hogy valóban elmenjek. Nem akarok elmenni, amíg nem muszáj. Nekem szerencsém volt, hiszen ha hajszálon múlott is, de még nem voltam katonaköteles, így nem kellett a behívó elől menekülnöm. Viszont egyedül maradtam, minden közeli barátomnak mennie kellett.

– Szerencsét próbálni sem akartál?

– Néha foglalkoztatott a dolog, és arra gondoltam, hogy ha mennék, nem Magyarországra mennék, hanem messzebb. Például nagyon tetszett Dánia. Azt el tudtam volna képzelni, hogy oda kimenjek egy évre. De azt gondolom, hogy az ember nem hiába születik oda, ahova születik. Minden hazáját elhagyott nagy művész is azt mondja utólag – Márai is –, hogy igazából nem lehet elmenni.

– Azt mondják, Vajdaságnak nincs megtartó ereje: kitermeli a tehetségeket, de nem tudja őket megtartani.

– Ez arról is szól, hogy „Senki sem próféta a maga hazájában.” Van is benne igazság, meg kifogás is. Egy időben bántott, hogy a szülővárosomban semmilyen érdeklődés nincs az iránt, amit csinálok. Az elismerés ma már nem érdekel. Az fontosabb, hogy azoknak az embereknek játsszak, akikkel ugyanazt a sorsot éljük. Hiába mennék ki Dániába, ahol talán többen lennének kíváncsiak rám, nekik nem tudok annyit mondani, mint az itthoniaknak.

– A vajdasági irodalomban és művészetben nagyon erős a szülőföldhöz, a tájhoz való kötődés (magán)mitológiája. A te zenédben is ez jelenik meg?

– Ez talán annyiban jelenik meg, hogy sokszor megihlet a táj, a nyelvjárás, illetve használok vajdasági népzenéket. A Duóval készített lemez például – két erdélyi dalt és két rövidebb kompozíciót kivéve – tipikusan erről a tájról való zenéket dolgoz fel, de úgy, hogy teljesen improvizatív. Azonban én nem szeretem ennek a misztifikálását. Érdekes, hogy mostanában egyre több ide látogató külföldi mondja azt, hogy érzi a táj vonzását, és házat akar itt venni. Én a tájhoz való viszonyomat magányosabb, személyesebb dolognak tartom, minthogy ars poeticát csináljak belőle, és az az igazság, hogy féltem is azoktól, akik számára ez a vidék a durvasága és elmaradottsága miatt egzotikumot jelenthet.

– Miben más az itthoni és külföldi közönség?

– Nemrégiben volt egy mini-turnénk, játszottunk Pesten, Győrben és Szabadkán. Itthon voltak a legtöbben, a koncert közben nem ment ki senki, és itt volt a legnagyobb sikerünk. Valószínűleg azért, mert az emberek érzik és értik, amiről zenélünk.

– Magyarországon sem értik?

– Általános közép-európai probléma, hogy nincs közösségérzetünk. Ezért nem tudunk összefogni és együtt létezni. Erre játszik rá a mai politika, amitől – bármennyire is szeretnénk – sajnos nem lehet elvonatkoztatni. Engem az utóbbi évek magyar-magyar történései erősen megviseltek. Az a bizonyos december ötödike előtti és utáni időszámításban létezem, és azóta még jobban mélyülnek a szakadékok. Úgy érzem, hogy amai Magyarországnakannyi köze van a magyar kultúrához, mint a mai görögöknek a görög kultúrához. Ugyanakkor vannak, akik szerint ez éppen a letisztulási folyamat. Nem tudom, legyen igazuk, de a helyzet akkor is szomorú.

– Számodra mi a megoldás?

– Kapaszkodni kell az értékekbe. Bartók zenéje, Kodály, Ottlik, Domonkos István, Pilinszky, Szabados hihetetlen erőt tudnak adni. A kilencvenes években például Domonkos dalai segítettek átvészelni az őrületet. De meghatározóak voltak Cassavettes filmjei is. Hamvas Béla művein keresztül-kasul átrágtam magam, és noha kezd kultusszá válni, Hamvas az egyik legfontosabb pont az életemben. Shakespeare-t, Beckettet, Kierkegaard-t is mondhatnám. A lényeg, hogy minden körülmények között megőrizzük ezt a szellemiséget, hogy ne veszítsük el az irányt és a mértéket.

– Ha visszanézel az elmúlt tizenöt évre, elégedett vagy?

– Szerencsésnek mondhatom magam, hogy azzal tudok foglalkozni, amit szeretek. Ennél többet nem is lehetne kérni. Úgy vagyok vele, mint a viccben: a székely minden nap ad egy pofont a fiának, mire az egyszer megkérdezi: „Édesapám, miért ad nekem minden nap egy pofont?” „Azért, hogy szokjad az igazságtalanságot.” Nekünk sincs okunk panaszra, egész jól megúsztuk ezt a tizenöt évet. Lehetett volna sokkal rosszabb is.

Vissza a tetejére