A Kisasszonyok tanyája

Sok romos tanya van manapság az Alföldön. Némelyik már romnak sem nevezhető, csak egy világosabb folt jelzi a földön, hogy valamikor azon a helyen ház állt, mások berogyott teteje, esőverte fala még dacol az idővel. Aki látja, ritkán gondol rá, hogy azokban a tanyákban valamikor nemzedékek nőttek föl, emberek születtek, dolgoztak, szerettek, haltak bennük, akiknek a nevét ma már talán az utódaik sem ismerik.

Néhány tanyának azonban legendája van, amely túléli a romlékony falakat: nevezetes gyilkosságok, szántáskor, faültetéskor, kútásáskor napvilágra került kincsek, kísértethistóriák, amelyeket máig megőrzött az emlékezet. A Kisasszonyok tanyájának története is fennmaradt, bár gyilkosság nem történt arrafelé, kincset sem fordított ki a földből az eke vagy az ásó, de még kísértet sem riogatta az ott lakókat.

Az első világháború előtt egy nyugalmazott katona vette meg a tanyát a körülötte lévő pár száz hold földdel együtt. Kicsit rendbe hozatta, kibővíttette, és beköltözött két szép eladó lányával, Fruzsinával és Veronikával.

Ez a katona valamikor a königgrätz-i csata idején volt fiatal hadnagy, majd szépen lépegetett előre a ranglétrán, és mire megöregedett, már ezredes úr volt a titulusa. Amikor eltemette a feleségét, egyszerre elege lett a gyakori költözködésből, ugyanis a család a Monarchia jó néhány városát megjárta az ezreddel. Nyugalomra vágyott, unta a szemléket és a hadgyakorlatokat, a bálokat, a forrófejű fiatal tisztek párbajait, az egész katonaéletet, és kérte a nyugdíjazását.

Ő megtalálta a nyugalmát a tanyán, Fruzsina és Veronika azonban már néhány hét múlva unatkozni kezdett az isten háta mögötti vidéken. Eleinte még mulattatta őket a séta a tavaszi határban, amikor még nem sütött túl erősen a nap, és kellemes szellő hűsítette az arcukat a színes napernyők alatt. Fölsikoltottak az örömtől, ha nyúl futott át előttük a dűlőúton, vagy az ijedtségtől, ha váratlanul fácán rebbent föl a közelükben nagy szárnycsattogással. Az idő azonban egyre forróbb lett, már nem adott elég árnyékot a kis kerek napernyő, és a tarló fölött porfelhőt kavart a szél.

Ősszel pedig, amikor megkezdődtek a borongós, esős napok, végképp elunták magukat. Sóvárogva emlékeztek vissza a bálokra, amelyeken versengve táncoltatták őket a fiatal tisztek és a városi gavallérok, a színházi estékre, a sétákra a korzón, a nyáresti fagylaltozásokra a cukrászda teraszán, ahová odahallatszott a katonazenekar muzsikája.

Az ezredes megismerkedett a közeli kisváros néhány előkelőbb családjával, így hamarosan meghívták őket a bálokba, mulatságokra, névnapokra. Fruzsina és Veronika maguk között fitymálták a kisvárosi bálokat, ők nagyobb városokhoz, szellemesebb gavallérokhoz voltak szokva, de azért jobb híján eljártak az itteni mulatságokra is.

A világháború azonban véget vetett a vidám életnek. A fiatalemberek egyenruhát öltöttek, és cigányzene helyett a srapnelek fütyülését hallgatták valahol Szerbiában, Oroszországban vagy az olasz fronton. Aki pedig hazajött, az már nemigen táncolt, mert félkezű, féllábú volt, vagy ha látszólag egészségesen bocsátották haza néhány hét szabadságra, akkor is csak ritkán volt kedve mulatozni. Komorak és maguknak valók lettek a frontokról hazajött férfiak, és bókok helyett olyanokat meséltek, hogy a lányok rémülten tapasztották kezüket a fülükre, hogy ne hallják a harctéri szörnyűségeket.

Még alig kezdődött meg a háború, amikor meghalt az ezredes. Nem szenvedett sokat, vagy ha igen, uralkodott a fájdalmán, mint az egy szikár öreg katonához illik. Mert az maradt az utolsó percéig, úgy beszélt kocsissal, napszámossal, de még a társaságbeli ismerősökkel is, mintha parancsokat osztogatna. Ezt néhányan kezdetben zokon vették, de később úgy gondolták, hogy ilyen a természete, és hetvenen túl már nem változik meg az ember, jobb elfogadni olyannak, amilyen. Mintha nem hitte volna el, hogy meghalhat, az utolsó percig maga intézett mindent, Fruzsina és Veronika azt sem tudták, hogy miből telik báli ruhára, cipőre, hintóra.

Ugyanúgy éltek tovább az ezredes halála után is, mint azelőtt, legföljebb egy darabig kerülték a társaságot a gyász miatt, és csak akkor kaptak észbe, amikor elfogyott a pénz az apjuk íróasztalának a fiókjából.

Rémülten néztek az üres fiókra, azután egymásra, hogy most mi lesz. Azután eszükbe jutott apjuk egyik jó ismerőse, egy ügyvéd, aki elintézte az örökséggel járó hivatalos ügyeket, sőt még valami kis kegydíj félét is kijárt nekik az ezredes után, addig pedig, hogy ne nélkülözzenek, segített eladni a hintót meg néhány ékszert. Később azt tanácsolta, hogy próbáljanak gazdatisztet vagy intézőt szerződtetni, aki jobban ért a gazdálkodáshoz, mint az ezredes úr, mert ha nem is nagy birtok az a pár száz hold szikes, szerényen meg lehet élni belőle, ha hozzáértő és becsületes ember foglalkozik vele.

De hát hol van az a hozzáértő és becsületes ember, aki jövedelmezően megművelteti a földet, és nem is lopja el a tetőt a gazdái feje fölül? Fruzsina és Veronika már azt is méltatlanul közönséges dolognak érezték, hogy holmi gazdatisztekkel kelljen tárgyalniuk, szerződésen veszekedniük, nem is beszélve az unalmas elszámolások böngészéséről. Hamar dobra került volna a birtok, ha Fruzsinának nem támad egy ötlete.

Az ezredes tartott néhány cselédet a ház körül, akiket a lányai az ügyvéd tanácsára elküldték, mert nem tudták volna megfizetni őket. Csak egy ember maradt amolyan mindenesnek, János, az ezredes kocsisa, aki korábban a hintót hajtotta a városi mulatságokra. János szép szál fiatal ember volt, biztosan elvitték volna a háborúba, de az ezredesnek nyugdíjasként is volt annyi befolyása, hogy fölmentesse, és a fölmentés a gazdája halála után is érvényes maradt. Jánosnak egyébként menyasszonya volt a városban, aki egy jó nevű szabó műhelyében dolgozott.

Petronka apátlan-anyátlan árva volt, süldőlány kora óta maga tartotta el magát a munkájával. Már nem volt egészen fiatal, húszéves is elmúlt, a szomszédok meg az ismerősei kezdték vénlánynak tekinteni. Úgy egyeztek meg Jánossal, hogy akkor házasodnak össze, ha együtt lesz egy városi kis ház ára, ahová beköltözhetnek, s ahol Petronka műhelyt nyit, és János is a városban keres majd munkát.

A két lány közül Fruzsina volt a talpraesettebb, ő beszélte meg Jánossal, hogy vállalja el a birtok kezelését. Nem kellett sokáig győzködnie, sőt egyáltalán szó sem volt győzködésről. Petronka is örült, amikor megtudta a hírt, hiszen remélni lehetett, hogy hamarabb összejön majd a városi kis ház ára. János egyszerre úr lett, napszámosokat szerződtetett, embereknek parancsolt, akik levett kalappal álltak eléje, ha valami kérésük volt.

Mire véget ért a háború, kialakult az új élet a tanyán. János egész élete a föld közelében telt, gyerekkorától kezdve maga is gyakran megfogta a kapa-kasza nyelét, eligazgatta a birtokot úgy, hogy a kisasszonyok nem szenvedtek hiányt semmi fontos dologban, és még neki is csurrant-cseppent valami a fizetésen felül.

Fruzsina és Veronika számára azonban csak János, a kocsis maradt, úgy parancsolgattak neki továbbra is, mint régen. Az újdonsült gazdatisztet ez bosszantotta kezdetben, több megbecsülést várt volna el, ha már rábízták a birtok kezelését, de végül úgy gondolta, ha ez az ára a nagyobb darab kenyérnek, üsse kő, el kell viselni a két kisasszony rigolyáit.

Akkor azért húzódozott egy kicsit, amikor Fruzsina egy napon estefelé így szólt hozzá:

– János, kérem, mossa meg a lábam! Megrántottam a derekamat, nem tudok lehajolni.

János valami olyasfélét gondolt, hogy esetleg Veronikát is megkérhetné erre, de nem szólt semmit, csak nagyon hallgatag volt, miközben térden állva egy lavór meleg vízben megmosta Fruzsina lábait. A kisasszony azonban nem vette észre a komor szótlanságát, vagy ha észrevette, nem törődött vele. Sőt néhány nap múlva újból megkérte a lábmosásra, pedig a dereka közben meggyógyult, de már nem is tartotta fontosnak, hogy megindokolja a kérését.

Így telt el egy pár nap. Egy nyári estén azonban valahogy följebb csúszott a keze a Fruzsina formás, fehér lábán, mint amennyit a lábmosás föltétlenül szükségessé tett volna.

– Nahát! János, kérem, mit csinál? – sikoltott föl a kisasszony.

Jánosnak azonban jó szeme volt, észrevette, hogy nem haragszik igazán, sőt az arcán látszik, a hangjából kihallatszik, hogy nincs kedve ellenére a dolog. Nem szólt semmit, mintha nem is hallotta volna a kisasszony sikítását, csak mormogott valamit, amit ha akarta, éppen bocsánatkérésnek is érthetett a kisasszony.

Egyik este, amikor éppen kilöttyintette volna az udvarra a lavórból a vizet, Fruzsina hangját hallotta a szobájából. Elég nagy volt a ház, hogy mind a két kisasszonynak külön szobája legyen.

– János, kérem, jöjjön csak be!

Bement, és bent is maradt jó ideig, késő éjszaka volt, amikor visszaosont a saját szobájába.

Eltelt néhány hét, már a kukoricát törték a napszámosok, amikor az egyik este Veronika így szólt a munkából sötétedéskor hazatérő Jánosnak:

– Kedves János, nem igazság, hogy mindig csak a Fruzsina lábát mossa. Ragaszkodom hozzá, hogy ma az enyémet mossa meg!

János már nem is szótlanodott el, tette a dolgát, nemcsak megmosta, de a lány szobájában meg is törölgette a Veronika lábát.

Azután így teltek a hetek, hol a Fruzsina lábát mosta és törölgette János, hol a Veronikáét, vasárnap meg ment a menyasszonyához.

Csendesebb idők köszöntöttek a tanyára. A kisasszonyok csak ritkán kocsiztak be a városba egy újonnan vett könnyű homokfutón, amelyet Fruzsina is el tudott hajtani, ha Jánost túlságosan elfoglalták a birtok gondjai. Korábbi ismerőseik elmaradoztak, az egykori báli gavallérok megnősültek, és tekintélyes földbirtokosok, hivatalnokok lettek, a lányok meg férjhez mentek, megasszonyosodtak a gyerekszüléstől meg a háztartás gondjaitól, a cselédekkel való perpatvaroktól. Az ezredes lányait lassan elfelejtették, nem hívták őket többé bálokba, de még névnapokra sem. Még Veronika, az idősebbik sem volt sokkal túl a harmincon, de már vénlányoknak mondta, aki egyáltalán emlegette őket. A kisasszonyok belenyugodtak ebbe, sőt, mintha kezdték volna örömüket lelni a tanyai életben. Veronika szívesebben maradt ugyan a házban, naphosszat regényeket meg képes újságokat olvasott, később pedig egy telepes rádiót is vettek, azt hallgatta, Fruzsina azonban lovagolt, egész nap kint volt a szabad levegőn, sűrűbben járt a napszámosok sarkában, mint János. Fintorogtak is a városi kisasszonyok, ha meglátták lebarnult arcát és a karját, hogy lám, az ezredes lánya hogy elparasztosodott a tanyai magányban.

János egyre jobban beletanult az új életbe. Már csizmában és sonkanadrágban járt, és pálcát hordott a kezében. Azzal szerette a csizmaszárát csapkodni, ha bent járt a városban, és Petronkával sétált vasárnap délutánonként a korzón. A kisasszonyokkal is más hangon kezdett beszélni, sőt egy napon, amikor Veronika lábát kellett volna megmosnia, földhöz csapta az üres lavórt.

– Mossa meg a lábát a kisasszony magának! – kiáltotta, és közelebb lépett Veronikához, de olyan haragosan, hogy a kisasszony ijedten az arca elé kapta a kezét.

A csörömpölésre belépett Fruzsina.

– Mit csinál, János? – kérdezte haragosan. – Meg ne merje ütni a nővéremet, mert csendőrökkel vitetem el!

– Nem bántok én senkit – János egy kicsit lejjebb engedte a hangját. – De az nem igazság, hogy rendben tartom a birtokot, egész nap végzem a munkámat, és úgy bánnak velem, mint valami taknyos cselédlánnyal.

– Ha nem tetszik, elmehet – felelte Fruzsina az ajkát biggyesztve.

– El is megyek! – János szeme villámokat szórt. – Már holnap reggel elmegyek! De majd meglátják, hogy boldogulnak a kisasszonyok nélkülem.

Mérgesen otthagyta őket, bement a szobájába.

Fruzsina és Veronika aznap éjjel sokáig sustorogtak a tornácon. Szép kora őszi este volt, a felhőtlen égen néha leszaladt egy-egy hullócsillag. Reggel János kihozott egy nagy ládát a szobájából, abba rakta a holmiját.

– Ha megengedi a kisasszony – kezdte, amikor meglátta a korábban kelő Fruzsinát –, még bevinném a ládámat a homokfutón. – Fruzsina nem válaszolt azonnal, hát még hozzátette: – Megfizetem a fuvart, ne károsodjanak.

– Idefigyeljen, János – mondta Fruzsina, és keményen a férfi szemébe nézett. – Ne játssza a sértődöttet, nincs arra semmi oka. – János közbe akart szólni, de egy mozdulattal leintette. – Jó dolga van magának itt a tanyán, hazudna, ha letagadná. – János jobban kezdett fülelni, megérezte, hogy valami mondanivalója van a kisasszonynak. – Mi nagyon meg vagyunk elégedve magával – folytatta Fruzsina. – Ezt maga is érezheti. Nem kell durcáskodni, ha valami baja van, mondja meg.

– Hiszen megmondtam – felelte békülékenyen János.

– Azt a lábmosást felejtse el. Az csak játék volt, ha bántotta a büszkeségét, szólhatott volna korábban. Fogja a ládáját, és vigye vissza a szobájába, azután ha jó lesz a termés, beszélhetünk a fizetségéről is...

Eltelt vagy három-négy év, az élet csendesen folydogált a tanyán. János vasárnaponként hűségesen bejárt Petronkához a városba, de a házasság újabban nemigen került szóba közöttük, míg végre egyszer, amikor éppen moziból jöttek ki, Petronka félve megkérdezte:

– Mondja, János, sokáig kell még gyűjtenünk a városi házra meg a műhelyre?

Ő maga is félretett minden fillért, amit csak lehetett, és amikor előző este megszámolta a stafírungnak gyűjtött párnahuzatok alá rejtett pénzt, úgy gondolta, hogy a János megtakarított pengőivel együtt már biztosan megvan a ház ára. Nem akart palotát, csak saját házat szeretett volna, amelyben maga lehet a gazdasszony.

János nagyot nyelt, és csak néhány tétova lépés után válaszolt.

– Nekünk már nem jó akármilyen ócska kunyhó – mondta, és kihúzta magát. – Azt akarom, hogy ne görnyedj a varrógép fölé, hanem mások dolgozzanak a kezed alá. Ahhoz pedig nagy műhely kell, hogy több varrógép is elférjen benne, de a saját lakásunk se legyen valami egérlyuk.

Petronka elszomorodott egy kicsit, kék szeme el is homályosuk egy pillanatra, de nem olyan volt az élete, hogy megszokhatta volna az ellentmondást. Így hát csak sóhajtott egyet. Hiszen jó volna egy nagy műhely, ahol ő a főnökasszony, de hol van az még, és lesz-e egyáltalán? Azt sem mondta, hogy esténként gyakran úgy fáj a dereka a sok görnyedéstől, hogy lépni is alig tud, reggelenként pedig, ha mosdás után belenéz a lavór fölött függő tükörbe, vékony ráncokat lát a szeme sarkában meg a szája körül. Örült, hogy János nem vette észre, vagy ha észrevette, nem törődött vele.

Sokáig nem hozta elő újra Petronka a ház meg a műhely dolgát, csak akkor kezdett róla beszélni, amikor már annyira fájt a dereka, hogy kiegyenesedni sem tudott, és egyre gyakrabban elfogta a száraz köhögés. Az öregasszony, akinél lakott, biztatta, hogy menjen el az orvoshoz, de ő csak a fejét rázta. Drága a doktor meg a patika, lehet, hogy pont azokon a pengőkön múlik a ház meg a műhely.

Egyszer azért, amikor már kis vérfoltok voltak a zsebkendőjén köhögés után, újra szóba hozta a közös életüket.

– Maga nem is akar megházasodni, János – mondta panaszosan. – Nem szeret engem, csak ámít a nagy házzal meg a műhellyel.

János hirtelen az ölébe kapta, olyan könnyű volt már, hogy a fél karjára ültethette, mint a kisgyerekeket szokás. Petronka hiába tiltakozott, mert a templom melletti parkban sétáltak éppen, és szégyellte magát, János nem engedte el.

– Hát ki az én jegyesem már évek óta? Hát kitartottam volna melletted, ha nem szeretnélek, te bolond?

– Megöregszem – mondta Petronka, de közben nevetve igyekezett kiszabadulni a János karjai közül. – Engedjen már, mindenki minket néz! Wagner úr még el is küldhet a műhelyből, ha megszólnak.

– A főutcán veszünk házat! – kiáltotta János. – Megvesszük a Wágner úr műhelyét, csak még egy kicsit légy türelemmel!

– Öregek leszünk már a gyerekekhez...

– Öt gyerekünk lesz! – kiáltotta János. – Nem is öt, tíz, és pesztonkát fogadunk melléjük!

– Maga mindenből viccet csinál – mondta Petronka szemrehányóan, és nem hozta többet szóba a közös életüket.

Nyár volt, a legnagyobb dologidő, amikor ágynak esett. János nem ért rá bemenni hozzá, amikor pedig végre el tudott szabadulni a munkából, nem találta Petronkát.

Fekete kendős sovány öregasszony volt a háziasszonya.

– Meghalt szegény – mondta szipogva, és egy zsebkendővel megtörölgette a szemét. – Magához szólította a Jóisten. Biztosan a mennyországba került, olyan csendes szelíd teremtés volt, nem is valók az ilyenek erre a gonosz világra. Magam ápoltam, amióta nem bírt fölkelni, egyre csak sírt, azután félrebeszélt, és mindig valami műhelyt emlegetett, meg magát is szólítgatta, nem győztem mondani neki, hogy már üzentem magáért, és jön, ahogy a munka engedi, de hát kivel üzentem volna?

János zavartan állt egyik lábáról a másikra, végül annyit sikerült kinyögnie:

– Mikor temették?

– Ó, kedveském, van annak már egy hete is. És tudja-e – közelebb hajolt, és lehalkította a hangját –, amikor meghalt, ugye, át kellett nézni, mi maradt utána, hát nem sok, lepedők, párna meg paplanhuzatok, tudja, nem dunyhára, hanem olyan úrias paplanokra való huzatok, a jegyző úr azt mondta, tartsam meg, mert nem ismernek senki rokonát, én meg gondoztam az utolsó időben, legyen az a fizetség. Maga olyan vőlegényféléje volt, tudom, de azért nem rokon, csak készültek megesküdni. És háromszáz pengőt is találtam az ágyneműk között, abból temettettem el, szép temetése volt, még misét is mondattam érte, kerekedett is egy kis szóbeszéd, hogy ugyan minek annak a szegény lánynak akkora temetés, de hát az Úristen előtt nincs szegény meg gazdag, igaz-e...?

Több volt az háromszáznál, talán a duplája is lehetett – gondolta János, azután elhessegette a gondolatot, úgy érezte, nem helyénvaló most ilyeneken töprengeni. Valami köszönésfélét mormogott, és otthagyta az öregasszonyt. Fölült a homokfutóra, és a lovak közé csapott. Csak a vasúti sínen túl jutott eszébe, amikor a kocsi már nem a kövezeten zörgött, hanem halkan gurult a homokos úton, és a lovak dobogását is elnyelte a homok, hogy nem ment ki a temetőbe, hogy megkeresse a Petronka sírját. Egy pillanatig gondolkozott, hogy visszaforduljon-e, azután úgy gondolta, hogy majd kimegy máskor.

Amikor kiért a tanyára, komoran leszállt az ülésről. Kifogta a lovakat, és éppen indult volna velük az istállóba, amikor Fruzsina rákiáltott a tornácról:

– De hamar visszajött, János! Nem jól mulatott?

Továbbment, nem is fordult a kisasszony felé. Fruzsina azonban nem hagyta annyiban.

– Mitől olyan komor? Valami baj van?

– Nincs – vetette oda János, és ment tovább a lovakkal. – Nincsen semmi baj.

Fruzsina vállat vont, és elbiggyesztette a száját. Régi szokása volt ez.

Vissza a tetejére