Ma tél van

Ma tél van, verset olvasok.
Attól, mint hó, felolvadok.
Ilyenkor bennem merítőz
a forró nyár, a szelíd ősz.

Jöhet a régi villamos,
már hat vagyok, már szép magos
– nem érdekel, ha itt van is
az ellenőr, a kis hamis.

Ha tél van, verset olvasok,
attól, mint hó, felolvadok,
ilyenkor meséd is valós,
legyen hajós vagy hintalós.

Ma csendes téli este van,
emlékeimnek teste van,
a vers minden jót felidéz,
a múlt édes lesz, mint a méz.

Kis karácsonyi villamosvers

Villamoson jó utazni, ülhetek és állhatok,
villamoson van utas, ni: emberek és állatok.

Beszálláskor berregtetnek, becsukják az ajtókat,
látom, ahogy a vezető meghúzza a hajtókart.

Villamoson jó utazni, ülhetek és állhatok,
villamoson van utas, ni: emberek és állatok.

Ott egy róka, bajsza deres, itt egy zsiráf, kétméteres,
ott egy zebra, itt egy kanyar, hopp, egy bácsi hátrahanyal!

Ott egy lepke, itt egy hinta, ott egy majom, és itt mintha
a bácsiban egy üveg bor, a nénin meg kölniminta.

Itt egy delfin, ott egy bálna, szeme papír, amúgy látna,
én is látnám, ha a medve leülne vagy arrébb állna.

Villamoson jó utazni, ülhetek és állhatok,
villamoson van utas, ni: emberek és állatok.

Megint jönnek, berregtetnek, mindjárt el is indulunk,
felszállt kettő Mikulás is, mit mondjak, hát izgulunk.

Erre jönnek, mutatják, hogy ők ma itt az ellenőrök,
ezen aztán, mint a tinta, vagy még jobban elkenődök.

Tavaszi medvedal

Tavasz volt, fényes, szép tavasz,
az árnyék épp csak két arasz,
a medve ment a fák között,
minden madárra ráköszönt.

Örült a hosszú tél után,
hogy jött egy forró délután
– bundából barnát vett fel ő,
mert abban szép és megnyerő.

A rét is szép ruhát viselt,
a bokrok meg madárcsicsert,
ott ült egy méh, csak megszökött
– szagolni szállt virágözönt.

Vagy mézet gyűjt? – Az is helyes.
A méz roppantul ízletes.
A méz: akár egy csepp remény,
imádja azt a medvelény!

Gondolj rá

Gondolj rá gyolcsruhát,
ezüstfehéret,
hajába dallamot:
kottát a szélnek.
Alá szép paripát,
földgolyó-szeműt,
arcára patakot,
édes-keserűt.
Gondolj rá sebhelyet,
örökké vérzőt,
szemébe lombhullást,
minket idézőt.

Anya, a sirálylány

Legyek fogoly
egy királyi bárkán!

A királynak legyen
pöffeteg feje!

És támadjon
nagy szél
a part felől,
hogy ballonkabátom
kincses
versekkel
tömje tele!

A bárka alján pedig
ringó bár legyen,
hol a rab zongorista
ringva zongorál!

A dallamra terceljen messziről
egy lanton lantozó sirály!

Ati és a holdvilág

Hosszú, szürke szakálla volt Ármin bácsinak. Olyan szürke, mintha valamikor ezüstszínű lett volna, de mára megkopott és fénytelenné vált, akár egy százéves kanál vagy egy olyan ajtó kilincse, amelyen sokszor jártak kifelé és befelé.

Ármin bácsi már évek óta nem ment szinte sehová. Mióta egyedül élt, a délelőttöket a házban, a délutánokat pedig az udvarban vagy a garázsban töltötte. De ha eljött az este, mindig kiült a ház előtti padra. Eszegetett, pipázgatott, és néha felnézett az égre.

– Mit csinálsz itt, Ármin bácsi? – kérdezte tőle egyszer Ati, mert éppen arra járt.

– Eszegetek, pipázgatok, és néha felnézek az égre – felelte az öreg.

– Van ott valami érdekes? – nézett Ati is felfelé, annyira, hogy majdnem hanyatt esett. – Én nem látok semmit, csak a holdat!

– Hát éppen ez az! – felelte Ármin bácsi. – Azért látod ilyen szép sárgának, mert Hanna kisasszony végre meggyújtotta rajta az összes holdlámpát.

– Miféle Hanna kisasszony? – kérdezte Ati, és megint hátradőlt, hogy jól megnézze a holdat. – Én nem látom!

– Persze, hogy nem látod – pöfékelt nagyot a pipájával az öreg. – Hanna kisasszony éppen akkora, mint te. De ha nagyobb lenne, mint, mondjuk, én, vagy ez a ház, akkor se látnád, mert ilyen messziről csak a nagyon nagy dolgok látszanak. A hatalmas síkságok és a hatalmas völgyek.

– Én azokat se látom! – kiáltott Ati.

– A világos foltok a síkságok, a sötétek pedig a völgyek – mutatta Ármin bácsi. – De a völgyeket tengereknek is nevezik, pedig nincs is bennük víz.

– Miért nincs?

– Azért, hogy Hanna kisasszony nyugodtan át tudjon rajtuk kelni, amikor elindul, hogy meggyújtsa a holdlámpákat.

– Miféle holdlámpákat?

– Hát azt az ezer kicsi holdlámpát, amelyektől fényárban úszik a hold! Hogy innen is lássuk, milyen szép!

– Azért gyújtja meg őket Hanna kisasszony?

– Azért – bólintott Ármin bácsi. – Persze elsősorban nem nekünk, öregeknek és gyerekeknek gyújtja, hanem a szerelmespároknak. Hogy este, a sötétben is lássanak a parkban sétálni.

– És puszilózni – bólintott Ati.

– És puszilózni – mondta Ármin bácsi is.

– És te ezt honnan tudod?

– Személyesen Hanna kisasszonytól – pöfékelt az orra alá az öreg.

– Te találkoztál már Hanna kisasszonnyal? – csodálkozott Ati.

– Találkoztam bizony. Igaz, csak egyszer, és már az is nagyon régen volt. Amikor akkora lehettem, mint te.

– Elmeséled? – ült le Ati az öreg mellé a padra.

Ármin bácsi eloltotta a pipáját. Kiütögette belőle a maradék dohányt, elővett egy zacskó cukrot, Ati felé nyújtotta, de közben már bele is kezdett:

– Hetvenhét évvel ezelőtt egy éjszaka egészen a holdig repültem.

– Hát az meg hogy lehet? – vett egy szem cukrot Ati.

– Fél éjszaka utaztam, hogy odaérjek, aztán pedig fél éjszaka vissza. Akkor döbbentem rá, hogy a hold milyen messze van.

Ati tűnődve nézett az égre.

– Abban az időben sokat jártam a nagyanyámékhoz – folytatta Ármin bácsi. – Négy utcára laktak tőlünk, és én majdnem mindennap meglátogattam őket. Nagyanyám finom kalácsot tudott sütni, nagyapám pedig a garázsban egy régi fajta autót őrzött. Bármikor beleülhettem, beindítani azonban nem volt szabad. Nagyapám azt mondta, azért, mert ez egy különleges autó. Aztán egyik este, amikor hazaértem tőlük, furcsa érzésem támadt. Lefeküdtem, mint máskor is, elaludtam, de az álmom teljesen valóságos volt. Egészen közelről láttam a holdat. Egy szőke, fonott hajú kislány állt a szélén, és onnan integetett felém. Bokáig érő fehér csipkeruhában volt, a kezében két, szikrázó csillagszórót tartott, azokkal integetett és hívogatott, hogy menjek fel hozzá. Mentem volna én, de nem tudtam, hogyan. Ám akkor egyik pillanatról a másikra nagyapám különleges autójában találtam magam. Ő vezette, én mellette ültem. Suhantunk a kislány felé az űrben. Nagyon gyorsan haladtunk, mégis éjfél lett, mire odaértünk. Akkor szépen lelassítottunk, és leparkoltunk a hold szélén. A kislány mindkettőnknek bemutatkozott, megölelte nagyapámat, aztán engem is, és két puszit adott az arcomra. Ettől igencsak elpirultam. Nagyon hálás volt, amiért én is eljöttem. Megköszönte, és azt mondta, sajnálja, hogy most nem maradhatok nála. Azzal nagyapám felé fordult, az egyik csillagszórót a kezébe nyomta, és megkérte, hogy segítsen neki meggyújtani a holdlámpákat.

– Miért kell azokat meggyújtani? – kérdeztem.

– Hogy az emberek gyönyörködhessenek a hold fényében lent, a földön – felelte Hanna kisasszony. – És hogy a szerelmespárok a sötétben is lássanak a parkban sétálni – tette hozzá mosolyogva.

Erre újra elpirultam, és nem mertem többet kérdezni.

– Nekünk most már indulnunk kell – mondta ekkor Hanna kisasszony, és búcsúzásként újabb két puszit adott az arcomra.

Ennyire emlékszem. Na meg arra, hogy akkor már tiszta vörös voltam. Ők a csillagszórókkal a kezükben elindultak a holdon, én meg csak álltam, nem tudtam utánuk menni, nem vitt a lábam. Aztán reggel mégis, ugyanúgy, mint máskor, otthon ébredtem.

– Lehet, hogy csak álmodtad – nézett Ati Ármin bácsira, és még egy cukrot vett a zacskóból.

– Először én is erre gondoltam – felelte az öreg. – De aznap reggel is elmentem a nagyanyámékhoz, és nagyapám nem volt otthon. De az igazi meglepetés csak ezután ért. Nagyanyám azt mondta, hogy nagyapa az éjjel nagyon messzi útra indult, és már soha többé nem is jön onnan vissza.

– A holdra? – kérdeztem.

– A holdra – felelte, és eltűnődött.

– Tudom – mondtam. – Én is vele voltam az úton!

Akkor elmeséltem neki mindent, ami aznap éjjel történt. Nagyanyám nem szólt, csak megsimogatta a fejem. Láttam, nagyon szomorú, amiért nagyapa többé már nem jön haza.

– Ne legyél már annyira szomorú! – biztattam. – Nagyon jó dolga van ott fent!

– Tudom – mondta. Aztán bevezetett a szobába, és kihúzta az íróasztalfiókot.

– Ez a tied! – tett elém egy megsárgult papírköteget. – Nagyapád arra kért, hogy ha ő elmegy, ezt adjam át neked. Azt üzente, hogy őrizd meg egészen addig, míg olyan öreg nem leszel, mint ő. Ha akkor előveszed, tudni fogod, hogy mire jó.

– Letettem a papírköteget az asztalra – folytatta Ármin bácsi –, és széthajtogattam. Egy tervrajz volt, egy autó tervrajza. Megismertem, mert nagyon hasonlított nagyapám régi fajta autójára. Azonnal el is indultunk a garázsba, hogy összehasonlítsuk vele, de az autó már nem állt ott.

Akkor megértettem, hogy miért is nem volt szabad korábban beindítani.

Visszamentünk a szobába, és tüzetesebben is megnéztük a tervrajzot. Nagyanyám még a hátulján lévő betűket is elolvasta:

Különleges autó.

Vigyázat, csak egyszer használható!

Ez volt ráírva.

– És aztán mi történt? – vett még egy cukrot Ati a zacskóból.

– Azután azt tettem, amit a nagyapám kért. Megőriztem a tervrajzot egészen addig, míg meg nem öregedtem. Néhány hónapja pedig megértettem azt is, hogy mi a dolgom vele. A szobában kihajtogattam a megsárgult papírköteget, az udvaron összegyűjtöttem a szükséges alkatrészeket, aztán a garázsban elkezdtem megépíteni az autót.

– És sikerült? – kérdezte Ati.

– Már majdnem készen vagyok. Ha érdekel, megmutathatom.

– Hát persze, hogy érdekel! – ugrott fel Ati a padról.

Beléptek az utcai ajtón. Ati néhány alkatrészt pillantott meg az udvaron.

– Már csak azokat kell beépítenem – magyarázta Ármin bácsi, miközben nyitogatta a garázsajtón a lakatokat. Hét darab volt rajta.

Gyönyörű, régi fajta autó állt a garázsban. Olyan, amilyeneket csak a filmekben látni, amilyeneket már senki sem használ, de ennek azért mégis mindene új volt. Ati a szélvédőüveg mögött fekete kormányt és piros bőrüléseket látott. Az autó oldalán pótkerék volt, a szép ívű sárvédők alatt pedig vékony kerekek pihentek, ezüstszínű küllők ragyogtak bennük. A fiú úgy érezte, a két hatalmas első lámpa őt figyeli.

– Beleülhetek? – kérdezte.

– Persze – mondta Ármin bácsi.

Ati a következő percben már az első ülésen ugrált.

– Remekül rugózik! – kiabálta. – És nem is kell félni, hogy beverem a fejem, mert ennek az autónak nincsen teteje!

Ármin bácsi mosolygott.

– A mienknek van, és még csak fel sem tudok benne állni! – magyarázta Ati.

– Nektek milyen autótok van? – lépett közelebb az öreg.

– Szürke – felelte Ati, és lehuppant a vezetőülésre. Forgatta a kormánykereket, és berregett is hozzá, mintha tényleg vezetne. – Máskor is eljöhetek? – kérdezte.

– Ide bármikor eljöhetsz – mosolygott Ármin bácsi.

– Csak az a baj – állt le hirtelen a forgatással Ati –, hogy holnap reggel hazautazunk. Mert mi nem itt lakunk ám, ide csak nyaralni jöttünk, tudod, Ármin bácsi?

– Most már tudom – mondta az öreg. – És mikor jöttök legközelebb?

– Lehet, hogy csak jövőre.

– Nem baj, ide akkor is eljöhetsz – simított végig a szakállán Ármin bácsi.

Ati még néhányszor megtekergette a kormánykereket, berregett és dudált hozzá, aztán pedig elköszönt Ármin bácsitól.

– Ilyen szép autót én még soha életemben nem láttam! – mondta már kint, az utcai ajtó előtt.

– Tudom – mosolygott az öreg.

Ati elindult hazafelé, Ármin bácsi pedig újra leült a padra, és hosszan nézett utána. Egészen addig követte a tekintetével, míg a fiú el nem tűnt az utca végén. Akkor megtömte a pipáját, és megint rágyújtott.

Eltelt egy év, és Ati a szüleivel újra eljött a városba nyaralni.

Az első útja persze Ármin bácsi házához vezetett.

Még csak délután volt, nem látott senkit a padon, ezért megnyomta a kapucsengőt. De Ármin bácsi helyett egy kövér ember nyitott ajtót.

– Hát te ki vagy? – nézett rá a kövér ember.

– Ati – mondta Ati. – És Ármin bácsit keresem!

– Ármin bácsit? – kérdezett vissza a kövér ember. – Ő már nem lakik itt.

– Hát akkor hol lakik? – nézett fel rá Ati.

– Elköltözött – felelte a kövér ember. – De mit is mondtál, hogy hívnak?

– Ati – mondta megint Ati.

– Hát akkor gyere csak beljebb! – engedett utat neki a kövér ember.

Keresztülmentek az udvaron, a garázs felé. Ati most nem látott a fűben alkatrészeket. Arra gondolt, hogy Ármin bácsi már régen összeszerelte az autót, és amikor elköltözött, lelkére kötötte a kövér embernek, hogy ha keresné őt egy Ati nevű kisfiú, engedje meg, hogy beleüljön.

De a garázsban nem volt semmiféle jármű. Amikor a kövér ember kinyitotta a hét lakatot, és kitárult a garázsajtó, Ati csak limlomokat látott.

A kövér ember azonban beljebb tessékelte őt.

– Van itt neked valami! – biztatta, és egy régi papírdobozban keresgélni kezdett.

Ati csak állt, és figyelte a kövér embert, ahogy az szuszogva kutat a dobozban.

Három nap múltán, amikor véget ért a nyaralás, egy szép, csillagfényes estén Ati a szüleivel hazafelé tartott. A szürke autó hátsó ülésén ült, és az ablakon át figyelte a holdat. Olyan nagy volt, hogy szinte fel lehetett volna nyúlni érte az égre, ha valakinek olyan hosszú a keze, hogy eléri. Jól látszottak rajta a síkságok, és jól látszottak a tengerek is, amelyekben nincs víz, hogy Hanna kisasszony nyugodtan át tudjon rajtuk kelni. De Hanna kisasszonyt Ati nem látta, bárhogy meresztette a szemét.

Mióta hazafelé indultak, a hold kitartóan haladt mellettük az égen, mintha csak őket követné. Ati addig-addig figyelte, míg egyszer csak elbóbiskolt.

És akkor, félálomban, végre megpillantotta Hanna kisasszonyt. A hold szélén ült, egy padon, mellette pedig Ármin bácsi pipázgatott békésen. Közöttük két leégett csillagszóró hevert.

– Látod, Ati – mosolygott Hanna kisasszony –, Ármin bácsi itt van velem! Végre összeszerelte az autót, nem volt hát több dolga lent a földön, és eljött, hogy segítsen nekem meggyújtani a holdlámpákat!

Ahogy ezt kimondta Hanna kisasszony, azonnal eltűnt. És eltűnt vele Ármin bácsi meg a pad is.

Ati felébredt.

Kinyitotta a szemét, kinézett az ablakon, de akkor már megint csak a hatalmas, sárga holdat látta, ahogy halad mellettük az égen.

Arra gondolt, hogy milyen jó lesz majd, ha ő is megöregszik. Akkor összeszerelheti a különleges autót, és elrepülhet vele a holdra, hogy ő is segítsen Hanna kisasszonynak meggyújtani a holdlámpákat.

Aztán a biztonság kedvéért még egyszer megtapogatta a táskájában az elsárgult papírköteget, amelyet a kövér ember adott át neki Ármin bácsi régi papírdobozából.