A kórházban biztosan tekintélyes hallgatóságra lelt volna, ha képes elmesélni, mi történt vele, de csak feküdt a lepedő alatt. Hol a forróság rázta, hol meg a hideg, talán mert az ablakon betóduló meleget az ajtó felől érkező huzat néha jócskán megkontrázta, éppen olyan ritmusban, ahogy a patológián ki-be húzogatták a zúzmarás pléhtepsiket. Nagyon távoli, kezdetleges emlék volt már az ideutazása, a hajnaltól délelőttig tartó vonatút és a megbeszélés azzal a fazonnal, akivel telefonon többször is egyeztetett, és akit nem ilyennek képzelt el. Csak annyit lehetett róla tudni, hogy esztráddal foglalkozik, és egy Volkswagen kombival járja az országot. Ehhez a farkasoknak való élethez nem illett a Belgrád előkelő negyedében álló kertes ház meg a széles, fügefákkal körbegyalázott terasz, ahol az üzletet megkötötték. Ötszáz márkát tejelt neki a behozatali engedélyért, de utána akár rögtön indulhatott volna Ausztriába a hangfalakért. A fazon egy pillanatig sem marasztalta, ezért sietve elköszönt, és az idefelé érzett nyomás alól fölszabadulva, megnyújtott lépésekkel kocogott le a Száva partján húzódó Óvárosba. A vonat csak fél négykor indult vissza Szabadkára, de a zsebében ott zizegett a papír, ami vámmentességet és pénzbe átszámítva legalább ezer márkát ért. Hirtelenében nagy kedvet érzett egy igazi belgrádi kávéra.

Estefelé a mentősök egy minden jel szerint bolond öregasszonyt fektettek le a mellette lévő ágyra. Tágra meredt szemmel nézelődött, mint aki furcsállja, hogy ezen az osztályon nem választják szét a női és a férfi betegeket, de a pillantása végül megakadt a sarokban, és ott is maradt. Úgy tűnt, a zománcfestékkel lekent falak sem állítják meg ezt az átható, rádiósugárszerű nézést. Arra gondolt, hogy a szomszéd öregasszony talán éppen most veri meg szemmel az egymásba ágyazódott alacsony, bódészerű kávéházakat, amelyekbe kilencnél többen nemigen férnek be, és szinte összeér bennük az emberek válla. Egymás keze közül isszák a kávét, és ha valaki szétnyitja a Politikát vagy a Borbát, az egész bódét ellepi a nyomdafesték szaga, hogy összekeveredjen a friss főzet párájával, az izzadság bűzével meg az olcsó áfterséwel.

Mint újdonsült behozataliengedély-tulajdonos, egy találomra kiválasztott, de a többinél tisztábbnak látszó és első ránézésre egy kicsit tágasabb kávéházba tért be. Az egyetlen vendég volt, később jött be az a nagydarab, negyven év körüli ember. Hajszálpontosan emlékezett erre a mozzanatra: látta a szőrös kézfejet, amint megragadja és hátrébb tolja a széket, még a pecsétgyűrűre is emlékezett, amit az a nagydarab a kisujján viselt. A mellette lévő asztalnál telepedett meg, és egy kockás zsebkendővel letörölte a homlokát. Dél körül járt az idő, de az Óvárosban ez még szinte hajnalnak minősül. Való igaz, hogy a gyorsétkezdék előtt ilyenkor már nyárson sütik a hajnalban megnyúzott bárányt, és vannak resztoránok, ahonnét zeneszó is hallatszik, ám ez itt olyan, mint a kísértetek nappali huhogása: világosban az ilyesmi nem létezik. De este megköt, és birtokba vesz minden hangot, ami a város forgalmasabb részeiből ideszivárog.

A másik oldalán egy fiú feküdt, aki jobb állapotában tán hozzá hasonlított: farmerje, szögekkel kivert, halálfejes bőrdzsekije leadva az idegosztály értékmegőrzőjében. Most hanyatt fekszik, mint aki meghalt. Az izzadságtól meg a hányástól összecsimbókosodott haja az egész arcát beborítja, csak az álla hegye és az orra látszik ki belőle. Kezét mereven a teste mellé szorítja, fakó, szinte már szederjes a bőre, de így legalább kirajzolódnak rajta a vénák.

Az a szőrös kézfej ott a kávéházban tökéletes ellenpólusa volt ennek. Fizikai képtelenség lett volna lefogni vele, mondjuk, egy bonyolultabb akkordot, de ezt feltételezni éppen olyan nagyképűség, mint amikor a tornász azt mondja: nem ember, aki nem tud megcsinálni legalább négy flipflapot. Nem foglalkozott a nagydarab ürgével, egy ilyen kivételes napon, amikor végre megvan a hónapokon át vadászott behozatali engedély, egy ilyen gyönyörű napon le kell szarni azt, hogy kinek milyen a kézfeje, ez az alak amúgy sem a belgrádi rádió zenekarában basszusgitározik.

Az egész bandája beleszállt az új cuccba, innentől tehát erkölcsileg is közük van egymáshoz. Nem mintha eddig széthúzás lett volna, de ha nem szedi össze szinte a bácskai határból ezt a négy embert, sosem lesz belőlük együttes. És mintha csak tegnap lett volna, amikor gyerekfejjel gitárt fabrikált. Addig ügyködött rajta, amíg ki nem csalt belőle valamilyen hangzást. Negyedikes volt, amikor az iskolában megalakult a tamburazenekar, és ő lett az egyik kontrás. Ez már nagyon hasonlított a gitárra, de mire megtanult vele akkordozni, az iskolának lejárt a bérleti szerződése a hangszerekre. Az első igazi gitárját, egy csehszlovák Melódiát a katonaság után vette. Akkor még szép volt az élet, azóta minden csak kínlódás, és csak remélni lehet, hogy a nagy kínnal összekuporgatott hangfalaktól minden jobbra fordul. Ezzel a cuccal már lesz tartásuk, és a minőségi zenére hivatkozva visszamondhatják az idióta lakodalmakat. Az embernek a pöcse is föláll, ha belegondol, miként löki majd a mélynyomó a Black Magic Woman alá a basszust, nem beszélve arról, hogy ezzel a technikával végre Zappát is lehet majd nyomatni. Róla a pólyás babák is tudják, hogy egyszer koncert közben lestimmelődött a gitárja, mire levágott egy olyan improvizációt, amibe beleszőtte a hangolást. Ha ezt a trükköt nem is, de a Certified Bluest meg lehet majd próbálni. Így tűnődött, miközben lassú, álmatag mozdulatokkal kevergette azt a csésze kávét, amelynek ízét sohasem érezte meg: hirtelen kivágódott az alumíniumkeretes plexiüveg ajtó, berontott valaki, és egy pisztollyal szétlőtte a tőle csak karnyújtásnyi távolságban ülő vendég fejét.

Frank Zappa frenetikus szólója fölrobbant, a kávéház fölrobbant, a szék, amelyen ült, fölrobbant. Ami fent volt, az alulra került, amin pedig járni lehetett, az elenyészett, mintha nem is létezett volna. Ebben az új állapotban nagyon furcsa, lármás csönd vette körül, talán az űrben, a csillagok közt lehet ilyen. Az arca hozzáért valamihez, amiből melegség sugárzódott, és ez volt az egyetlen jó dolog ebben a kifordultságban. Még mindig ott ült az asztalnál, a lábánál pedig az a valaki feküdt, aki az előbb még pecsétgyűrűs vendég volt, és közömbösen itta a kávéját, most pedig hiányzott egy jókora darab a fejéből. A vér az egész kávéházat beterítette, de jutott belőle a falra, sőt a gravitációt teljesen megcsúfolandó, a plafonra is. Ekkor már nagy volt a kiabálás az utcán, valakik futva közeledtek, bár ő ezt csak egy süketítő szűrőn keresztül hallotta. A pincér a székeket átugrálva menekült, kisvártatva pedig belépett egy milícia. Mintha mondott is volna valamit, ám ekkor a sarkokban ólálkodó sötétség hirtelen előugrott, és mint a földühített macska, éles karmaival cafatokra tépte a világosságot. Később egy fehér köpenyes ember hajolt fölébe, akinek maga sem tudta, milyen indíttatásból, de meg akarta magyarázni ezt az átváltozást. Ugyanolyan volt, mint amikor az ember elgondolkodva megy az utcán, és egy kapu alól hirtelen ráacsarog egy kutya, akarta mondani, és hogy a kávéházban ennél ezerszer nagyobb energiák szabadultak el. Az volt a legborzasztóbb, hogy nem dobolt a szíve, és nem is lüktetett a vére. Hagyta, hogy megmosdassák, hogy infúziót kössenek a karjába. A sterilen tiszta kórházi ágyon még sokáig nézte a műanyagcsőben guruló folyadékcseppeket, pedig biztosan tudta magáról, hogy szétlőtték a fejét, következésképpen meg kell hogy legyen halva.

Ne gondoljon arra, ami történt, magának ehhez az ügyhöz nincsen semmi köze, ez csak egy helyi leszámolás, néha megesik az ilyen, mondta az orvos. Rábólintott, hogy, hát persze, érti ő ezt, de ki garantálja, hogy azt az embert lőtték le, akit akartak, és nem valaki mást, akinek, ahogy maga mondja, doktor úr, semmi köze ehhez az egészhez, mert ha jobban szétnézünk a magunk portáján, kiderülhet, hogy mindenhez és mindenkihez van legalább egy hangyapöcsnyi kapcsolódásunk: ki az ördög tudná ezt bebizonyítani, vagy megcáfolni, doktor úr? Az orvost nem lepte meg a kérdés. Már megbocsásson, de ez marhaság, mondta minden indulat nélkül, ne rágja magát emiatt sem, az áldozat ismert alvilági figura volt, egy csomó minden volt a rovásán, és legalább egy tucat hozzá hasonló alaknak elemi érdeke volt, hogy meghaljon, de arra azért mérget vehet, hogy a gyilkos soha nem kerül majd kézre, ez szinte hagyomány, úgyhogy ezen az oldalon ne várjon semmilyen bizonyítékot. Higgadjon le, és aludjon egy nagyot, holnap már sokkal jobban fogja érezni magát. Reggel még lesz egy vizsgálat, és ha minden úgy alakul, ahogy alakulnia kell, akkor hazamehet. Ugye, maga nem idevalósi?, kérdezte hirtelen. Szabadkai vagyok, mondta rövid gondolkodás után. Szabadka az már majdnem Európa, mosolygott az orvos, tán csak nem magyar? Félig, az anyám után, mondta bágyadtan. Gondolom, arrafelé az ilyesmi, az orvos az ablakon túlra mutatott, nem nagyon történhetne meg. Nem nagyon, hagyta helyben. Szabadka egy nagy falu.

A doktor ezután kiment a kórteremből, ő pedig ott maradt a csapzott hajú fiú mellett, akit nem sokkal őelőtte hozhattak be ide és altattak el, ahogy a többi pácienst, talán, hogy barátkozzanak az elmúlás gondolatával, mert innét csak azon a kerten át vezet út kifelé. Vele is előfordult már, hogy nagyon közel került a halálhoz. Nyolcadikos korában például egy csavarhúzóval belenyúlt a rádióba, és az áram akkorát ütött rajta, hogy a fal tövében szedte össze magát. Vagy később, amikor a faluból bekerült Szabadkára a középiskolába, és megszelesedve lelépett a járdáról a száguldó városi busz elé, ha egyik osztálytársa nem rántja vissza, akkor kampec. De mindez semmi ahhoz a kalandhoz képest, amit Topolyán élt át a Zastava 750-esével. Odafelé menet a város előtt el volt romolva a vasúti félsorompó, egy piros sapkás forgalmista terelgette a kocsikat, fölváltva, ahogy útszűkületnél szokták, és ez még rendben is volt, de éjjel, visszafelé jövet már nem volt ott a forgalmista, viszont a félsoromló ugyanúgy volt leengedve, megdögölve, és egyik oldalon se várakozott egy kocsi se, ő pedig káromkodva, hogy a franc ebbe a trehányságba, még mindig nem voltak képesek megjavítani, lelassított, és félrehúzta a kormányt, hogy átszlalomozzon a sorompók között, de valami hang mintha azt mondta volna, álljon meg és nézzen körbe, csakis ezért taposott rá a fékre, és a Zastava csikorogva megállt, de csak néhány centire a sínektől, ahol a következő pillanatban százhússzal elszáguldott a Belgrád felől érkező nemzetközi expressz. A kezéből meg a lábából elszállt minden erő, de az mégsem ilyen volt, mégsem robbant föl Frank Zappa szólója, mert tudni lehetett, hogy ezekben az ügyekben ő maga volt az ok és az okozat, nem esett szó leszámolásról, nem kellett azon rágódni, miért az a pecsétgyűrűs, és miért nem ő, igaz is: miért nem ő?, ki garantálja, hogy annak a golyónak oda, abba a fejbe kellett beletrafálni és nem az övébe, elvégre ötven százalékos volt az esély erre, hiszen – a pincért leszámítva – csak ketten ültek abban a kocsmában.

Az infúziós üvegből ritmusos egyhangúsággal pottyantak bele a műanyagcsőbe a folyadékcseppek, és türelmesen megvárták a sorukat a keze fejébe szúrt injekciós tűnél. Meg kellett volna mondani az orvosnak, hogy egy hamis behozatali engedély van a zsebében, mert elképzelhető, hogy az esztrádos pasas mégis meggondolta magát, és ha nyomoznak az ügyben, akkor ez talán segíthet. Kész dzsungel ez a város, odahaza nem múlna el nyomtalanul az ilyesmi, a milícia öt perc alatt elkapná a gyilkost, még a sarokig sem érne el, itt pedig eltűnik, mint az egyenes lécszög a görbék között. Nem lehet mást gondolni erről, csak azt, hogy ha egy élet kiiktatása ennyire egyszerű, akkor az ember hiába bütyköl nagy műgonddal erősítőket, hiába hoz össze egy aránylag jó zenészekből álló bandát, hiába jár el kémkedni a konkurens bandák koncertjeire, hiába vereti meg magát a kocsmák hátsó udvarán olyan lányokért, akiket aztán mások visznek haza, és hiába van otthon a fiókban több kazettányi saját száma, úgy érzi magát, mint az a festő, aki poszterről másolja a villámcsapástól megvadult lovat, de egy napon eljut Pestre, a Szépművészeti Múzeumba, és megtalálja az eredetit. Épphogy csak rápillant, máris tudja, hogy fölösleges volt minden kínlódása, amit ő csinált, abból legfeljebb szar lesz és nem művészet, és eztán nem számít neki az se, ha ez az egész másvalakivel esik meg. Ha például nem őt lövik fejbe, hanem egy maffiózót, aki hozzá hasonlóan gondolkodik az életről, és jól elvan a drogos, kurvás meg ingatlanbizniszes ügyleteivel, mert azt hiszi, az ő világa meg a halottak világa közt nincs átjáró, de egy napon mégis ott találja magát a proszektúrán egy pléhtepsiben, és a fölé húzott lámpaernyő tükrében csodálkozva látja, hogy a fél feje hiányzik.

A fene ebbe azt egészbe, doktor úr, ha nem kéne aludnom, most megmagyaráznám, mi a bajom. A eléggé szűkszavú délutáni vallomásomat például azzal egészíteném ki, hogy az a robbanás, ami Frank Zappa szólója nyomán keletkezett, mintha a földet is levitte volna a pályájáról. Maguk, kívülállók semmit sem érezhették ebből: kétszáz kilométerre innét az öcsém meg az anyám közömbösen tették a dolgukat, maga meg éppen gyomormosást adott ennek a begyógyszerezett srácnak itt mellettem, de a bolond öregasszony sem érzett semmit, amikor rohamot kapott és őrjöngeni kezdett az utcán. Ez most mind az eszemben van, de holnap reggel, miután magamhoz térek, már nem fogok emlékezni semmire. Nem fogom tudni elmondani, hogy rájöttem: megszámlálhatatlanul sok világ van, amelyek között normális esetben nincs átjárás. Az én világom nem érhet össze a magáéval, legfeljebb csak érintkezhet vele néhány ponton, és én sem érhetem el a magáét, de még az anyámét meg az öcsémét sem. De ha valakinek szétlövik a fejét alig fél méterre az embertől, akkor azt nem lehet másként magyarázni, mint hogy egy másik világból valami átszakadt az övébe, és innentől fogva már látszik az is, ami eddig nem, és riasztó lesz, hogy az a sok idegenség, ami mellett ez idáig könnyedén elhaladt, most támadólag életre kel, és úgy összelapítja, mint az emlékkönyv lapjai a közéjük zárt virágot.

Nem is múlt el semennyi idő azután, hogy az infúziós üveget nézte, a világosság mégis másképpen jött be az ablakon, és sem a csapzott hajú fiú, sem a zavarodott öregasszony nem volt a szobában. Egy ápolónő hajolt fölébe, talán kérdezett is valamit, de ő ezt inkább csak sejtette, találomra azt válaszolta, hogy igen, jól aludtam, és a noszogatásnak engedelmeskedve fölkelt, hogy kimenjen a mosdóba, a kórházi egyenpizsama zörgött a lába szárán, mintha pléhből lett volna, aztán behívták a rendelőbe, egy idegen, fiatal dokihoz, akinek valami rossz borotva összevissza szabdalta a képét. Nem tudta levakarni a tekintetét erről a szabásmintáról, képtelenségnek tartotta, hogy a doki nem nézett tükörbe, mialatt borotválkozott, vagy ha igen, és mégsem szórt magára timsót, akkor éppen olyan flúgos, mint a páciensei. Most ebben a mivoltában fogja megnézni, hogy ez a pizsamás alak itt előtte megérett-e az elbocsátásra, és ettől neki, a pizsamásnak már most herótja van, pedig a doki még nem is kérdezett semmit, még olyant se, hogy miként telt az éjszaka, mert valahogy így szokás kezdeni egy kórházi kihallgatást. Fölírok magának egy könnyű nyugtatót, mondja az orvos minden rákészülés nélkül, szedje egy hétig, és után mehet vissza dolgozni. Mi a foglalkozása?

Azt kéne mondania, hogy egész nap a forrasztópákával bíbelődik, bütykölgeti a régi, orsós magnókat meg a csöves rádiókat, és délben, ebéd után az asztalra borulva aludni szokott egy kicsit. Az anyja tiszteletben tartja ezt a szokását, szó nélkül félreviszi a tányért, és ez alatt a fél óra alatt még csak nem is mosogat. Zenész vagyok, mondja végül, és kinéz az ablakon, a rozsdás levelű gesztenyefára, aminek október derekán kéne így kinéznie. A doktor leteszi a ceruzát, majd azt mondja, hogy az nagyon jó, a zene segíthet földolgozni ezt a traumát, ugyanakkor érthetővé is teszi, miért reagált ilyen érzékenyen az eseményekre. Az én apám, mondja a doktor, negyvenegy október huszonegyedikén ott volt Kragujevácon, amikor a németek meg a csetnikek körülzárták a várost, és egy büntetőexpedíció keretében kivégeztek több mint hétezer embert. A gimnáziumból, ahol apám tanított, összeszedték a tanárokat, az igazgatót meg a diákokat ötödiktől nyolcadikig, és a város széli mezőn halomra lőtték őket. Az apám órákig a halott diákjai alatt feküdt, de amikor besötétedett, sikerült valahogy elvergődnie a kukoricásig. Ezt csak azért mondtam el, hogy lássa, nem maga az egyetlen, aki ilyen szörnyű emlékekkel kénytelen élni. A háború után apám visszament tanítani, és aki felületes szemmel nézte, nem is látta rajta, mi mindenen ment keresztül. De a világért sem akarnám párhuzamba állítani a maga helyzetét az apáméval, akkor ugyanis háború volt, és az ilyesmi, ha nem is ennyire durván, de valahogy benne volt a levegőben, most meg béke van, az ember alapvetően a saját ügyes-bajos dolgaival foglalkozik, és bizony súlyos traumát okoz, ha kiderül, hogy ez csak illúzió, bárhol, bármelyik pillanatban lelőhetik a mellettünk álló embert, és mi ez ellen nem tehetünk semmit. A zene igenis segít, az apám is elkezdett zongorázni, de mindig ugyanazt a futamot játszotta, mi, gyerekek majd megőrültünk tőle, amikor ezredszer, tízezredszer hallottuk ugyanazt, ám őneki segített, és ez a lényeg. Maga milyen zenét játszik?, nézett föl a papírjaiból hirtelen.

Azt kellett válaszolnia erre, hogy alapvetően, ha már a doktor is ezt a szót használta, spanyol klasszikusokat nejlonhúros gitáron, ám ez abban a közegben, ahonnét ő származik, olyan, mintha füvet szívna az ember, utána jó alaposan ki kell szellőztetni a lakást, nehogy az anyja meg az öccse megérezze, ezt a zenét szégyellni és titkolni kell, mert abban a faluban, ott, valahol Szabadka mellett nagy égés lenne Tarregával meg Via Lobosszal előjönni, így hát marad a rock. Ezt a világon mindenütt értik, és a faluban is ez a szabadság megtestesülése, a kemény földmunkához szokott emberek úgy néznek ránk, mint az istenekre, pláne ha föllépés után csíkokként tépdessük le magunkról az olcsó kreppinget, aminek darabjaiért majd megvesznek a lányok. Biztosan nevetségesnek találja ezt, doktor úr, pedig közben végig méltóságteljes tud maradni az ember, mivel ez egy mindenkitől távol tartó fölényes póz, amit egészen addig lehet tartani, amíg a dzsekket be nem dugja az erősítőbe, mert akkor valami más kezdődik. Egészen tegnapig tudtam is, hogy mi, de most már csak sejtem, és ez nagyon bosszant, szinte fáj tőle a fejem, mint egy beszorult névtől, ami itt van az ember nyelve hegyén, ennek semmi köze a zenéhez, ez valami egészen más, magának ezt jobban kell tudnia, mint nekem.

Pontosan tudom, mire gondol, bólint a fiatal orvos, miközben a zárójelentést írja, annak hiányát érzi, ami eddig teljesen kitöltötte az életét. Megszokta, hogy sokkal szabadabb életet él azoknál, akik ott voltak körülötte, és most ennek hirtelen vége lett, mert kiderült, hogy mindaz, amit eddig tett vagy tenni szándékozott, nem ér föl ehhez a hatásában óriás cselekedethez, amivel köntörfalazás nélkül ki lehet oltani egy ember életét. Ez rendítette meg, nem pedig a vér és a holttest látványa, a maga zenéje ilyesmire nem képes, de talán még Beethovené sem, hiába szökik fel a zajszint százhúsz decibelre a karmester egyetlen intésére, az mégsem olyan, mint amikor rálőnek az emberre és csak néhány centivel vétik el.

Arról lehet szó, hogy én..., akarta volna válaszolni, de mintha az íróasztal elhúzódott volna tőle. Utána kellett nyúlnia, hogy a peremét megmarkolva legalább hallótávolságában maradjon a fehérköpenyes orvosnak, aki így is apróra töpörödött, nemcsak az állat Mars csatornákként behálózó vágásnyomokat, az arcát sem látta már, kézenfekvő volt azt a fél fejet képzelni a helyére, aminek minden bizonnyal a kórház pincéjében kellett lennie egy jól záródó hullakamrában. Tekintete az asztalt markoló kézre siklott, és ez mintha nem is lett volna az övé: jobb kisujján ott virított egy pecsétgyűrű, maga a kéz pedig otromba volt és szőrös, tökéletesen alkalmatlan akár a legegyszerűbb akkordozásra is. Az orvos mögött, az üvegajtós szerszekrényben egy idegen képmás is fölrémlett, de az annyira gyűrött volt, hogy csak a homlokára fityegő gyér hajat sikerült belőle kivennie. Az orvos meg csak mosolygott, mint aki pontosan tudja, hogy itt már nem lehet segíteni, a golyó célba ért, és ezzel mindennek vége. Neki meg sírni lett volna kedve, mert nem azért jött Belgrádba, hogy meghaljon, hanem azért az átkozott behozatali engedélyért, amitől megváltást remélt, de tán a fölismerhetetlenségig átitatódott vérrel, és tán a zsebében lévő maradék hatszáz márka is erre a sorsra jutott, ha csak a gyilkos ki nem szedte a zsebéből, mielőtt eliszkolt. Az orvos úgy nézett rá, mint aki tisztában van a helyzettel, és hajlandó kijárni neki, hogy a hátralévő életét pecsétgyűrűs hivatalnokként élje le itt, Belgrádban, de arról ne is álmodozzon, hogy valaha is elutazhat abba a képzeletében létező északi, határ menti faluba.

Később, amikor a levelüket hullajtó gesztenyefák között a kórház főkapuja felé ballagott, eszébe jutott, hogy a vonat csak délután fél négykor indul vissza Szabadkára. Néhány utca választotta csak el az Óvárostól, és a zsebében ott zizegett a papír, amiért ideutazott. Hirtelenében nagy kedvet érzett egy igazi, belgrádi kávéra, ám előbb, csak hogy megbizonyosodjon az igazáról, benyúlt a nadrágzsebébe, hogy kivegye és alaposabban is áttanulmányozhassa a cetlit. Az volt, amire számított: egy kórházi elbocsátólap, olvashatatlan aláírással.

A novella a Magvető rock-antológiája számára készült.