itthon

hazafelé az egysávos úton
smaragdzöldrobbanás a mező
majd pollenvarázsigékre
gyermekkori emlékek
ugranak elő az árokból
táncra perdülnek
retinámon a házak emberek
ahogy rombuszba dől és
kifényesedik a sosem
mozduló látóhatár –
mintha csak hosszú álom után
az érzékszervek boldog ébredése
az az összehasonlíthatatlan
remegés a gyomortájékon
ahogy ezer szivárványszínű inger
csap le rám sisteregve
és üzeni kérlelhetetlen szeretettel
itthon vagy

ikszakta

az igazság odaát van de hol?
túl az óperencián?
vagy az androméda-ködön?
vagy legalább a szomszéd lakásban?
hol amandánál minden vasárnap
összegyűltünk a rendes heti
szertartásra s áhítatos
borzongással adtuk át
magunkat szkálli és murder
ügynökök újabb kalandjának...

ki tudja?

már akkor se értettem
hogy kerültem oda és
egyáltalában hol lakott
valami buli volt
mint általában s nem
izgultuk a holnapot
hogy én szedtem fel őt?
vagy ő engem? ezt a
furcsa magyar alakot?
mindegy is nem történt
csókcsenésen innen
s túl igazán semmi ott
ki tudja hány hippilány
után változtam volna
azzá mint aki vagyok?