Teremtésben fogant, A felkelő nap bölcsője, A jövő statikusa, Nem akart eleredni

Teremtésben fogant

Ezúttal nem a gondolat
hibázott, az érzés volt pontatlan.
Nem az igazság késlekedett,
a tévedés jött korán.
Nyoma sem maradt történet.

Ami itt hiány, máshol fölösleg.
Ami itt üreges csönd,
máshol szárnyak nélküli hang.
Jeltelenben kiteljesedett végtelen.

Egykor ő kapta a pálmát,
ma egyedül uralja az utolsó helyet.
A halál a halálhoz jóságos,
az életnek nem kegyelmez.

Mesterségesen megtermékenyített semmi.

 

A felkelő nap bölcsője

Mire való a szeretet? Hát arra,
az egyezkedés ácsolta
színpadon minden szereplő
tudása legjavát nyújtsa.

Mire való a tettvágy? Hát arra,
kezelje a feszültségingadozást,
találja meg a forrást, ahonnan
pótolható az elhasználódott lét.

Fejezd be az írást, menj, és nézd meg:
hol állt meg a teremtés mérlegnyelve.
Ad-e okot és mennyit az elégedettségre

a tartozik, követel éves egyenlege?

 

A jövő statikusa

Nyughass már, te kölyök!
A tenger a part felé köpött.
Alig használtan is rozoga,
kőbe vésett mendemonda.

Nem gondol a maga mögött
hagyott útra a jövő statikusa.
Áthelyezte a jót a rosszba
a nyomott hangulat akusztikusa.

Senki sem az már, aki volt.
Nem az volt, akinek mondta magát.
Te sem a megígértet kaptad.
Én sem a jogosan járandót adtam.

 

Nem akart eleredni

Csak azok után volt hajlandó
eleredni az eső, miután egy
határozott mozdulattal
oldalba bökte a villám a felhőt.

Jóval messzebb dobta el
a mondatnál a sulykot a szó.
Szívhez méltó ütemes dobolás,
kívülről szemlélt átalakulás.

Később bent is megtörtént az,
mit máig nélkülözött a külvilág.
A csönd fején díszes korona.
Fej, tor és potroha.

Vissza a tetejére