Olvasó nép

– részletek –

Betéved az ember egy szobába
ott már várják a többiek
senki sem ismerős
pedig tudja a szoba valaha
az övé volt
jól érezte itt magát
nézte a fát az ablak előtt
a gyerekkorára gondolt
amikor apja itt dolgozott
ez tehát nem csak egy szoba
ez a szoba de eltűntek a bútorok
velük az összes emlék
újra kell magát építenie
miként új fénnyel kell bevonni
a falakat a bútorokat
és újra fát kell ültetnie az ablak elé
hogy mire megnő emlékei
legyenek vagy nyugodtan
távozzon egy másik szobába

Az ébresztőórának nincs
lelke. Megcsörren a halott mellett is,
hogy felkeltse a napot, becserkéssze
a fényt. Hagyhatná a holtat lebegni a
végtelen nyugalom tengerén, s hogy
múljék neki az idő oly lassan, ahogy
élőknek sosem fog. A holtak óráiban
megpattant a rúgó, s nem nekik
járnak, nincs mit jelezzenek, akár az
értelmét vesztett napóra árnyékban,
vagy az összetört homokóra peremén
elpergő homokszemek. Minden halál
túlírva, túlbeszélve. És csörög, csörög
a kérlelhetetlen vekker.

Nem tudunk egymásról
vagy keveset. S az is mi?
Nem kíváncsiság ez, pőre
szeretet, ha közelebb lépek,
mégis tolakvó vagyok.
Adathalmaz egy gyűrött
papíron a fiók hátsó szegletében.
Elfelejtem úgyis. Maradnak a
félbehagyott jegyzetek.
„Öreg lónak kell a cifra szerszám.”
Lassú elme, pallérozott beszéd?
Nem tudok rólad, csak hogy
valahol lenned kell. Súgják a
jelek. Kiszorítanak jó néhány
emléket.

Vissza a tetejére