Abortusz

Együtt a lánnyal, ágyban, párnák közt, kis közösséget alkotva, azonos testhelyzethez illesztve egymást, a csendes lánnyal, aki mint egy érzékeny rózsa bólogat, a fejét lehajtja az ágy novemberi levegőtől áthidegült korlátjára, a szeme éles tükröződése az elmúlt napok eseményeinek: álmos kiabálások a fürdőszoba járólapján, elhamarkodott ölelések, át nem gondolt pillanatok; a konfliktusok nehézfénye ott szemerkél a pupilla fáradtságában; szemközt, a szomszéd ház tetőterén az égi házmester, a hajnal kezdi meg szokásos útját, az oldalához csatolt felhődarabok csörömpölése rázogatja a környék mélyalvóit, minket már nem kell, a négy órai eszméletlenség az ébredésbe vetett bizalmunkat is megerősítette.

A lány négykézláb a földön, pezsgőspoharak koccanása a fülében, mint aki egy sötét alagútban rendezett zsúrról mászik elő, és hirtelen szembetalálja magát a fénnyel, egyszeriben mutatva érzékenységet az újdonsült dolgok iránt, úgy a lány a mozdulatlanságába zárva tapogatja a padlót, miközben bámulom a popsiját, azon semmi nem maradt a tegnapból, pontos és kisimult, a bugyinak feszülő farizom az anatómia szépségét bizonyítja, igen, egy másnapos lány popsija körvonalazódik a reggel megjelenésével, elől a két kar nehézkedése, ahogy támasztja a padlót, rá ne dőljön, mennyi ellentmondás egy nőben, mint a dohányos nők ajkai, mindkettőnek szívó ereje van.

Lemászok az ágyról, akadályoz a vaskorlát, átjutok rajta, a lány hónalja alá teszem a karom, óvatosan felemelem, állunk a délelőtt első felében, másodlagos jegyekkel az arcunkon, megcsókolom a lány cukorízű nyakát, mindenesetre olyannak érzem, csendesen próbál mosolyogni, nem sikerül, elneveti magát, a mellét fogdosom hátulról, tenyeremben dobog a tizennyolc éves szíve, vagy az a melle, nem tudom, semmiben nem vagyok biztos, a szeretkezés elmarad, megfontolt mozdulatokkal igyekszünk a fürdőszobába, mindvégig érzem a tenyeremben a mellét, mintha tőle függetlenül működne, megnyitom a csapot, beállítom a megfelelő hőmérsékletet, a lány még mindig csak nevet, nem áll másból, mint nevetésből és mellből, mosni kezdem az arcát, a vízsugárból kiemeli a fejét, rám néz, mosolyog, a szeme zöld, a szája apró, keskeny nőszáj, simogatom a haját, örül neki, megint nevet, vizesen a mellkasomhoz nyomja a nedves arcát, azt hiszem, elájul, szerencsére jól van, ami a körülményeket illeti, a mosakodást követően kibotorkálunk a konyhába, hideg és hűvös, a november fényei csíkokat hagytak az asztalon, igyekszem kávét főzni, a lány az ablak melletti széken ülve figyel, a karomon érzem a tekintete súlyát, mintha felülről nehezedne rám, a kávéfőző fekete kallantyúját elfordítom, külön magányban várjuk a fekete levest, nem tudom megszólítani, állok tovább a kredencnél, a lánytól néhány méterre, néhány ébredéssel arrébb, Ő is hallgat, néz és hallgat, mást nem csinál, a kávé közben elkezd csepegni az alá tett edénykébe, a bőrünkön fut végig a felcsapó gőz hangja, nézem az utolsó cseppek erőlködését, tudom, mindjárt mondanom kell valamit, bármennyire nem szeretnék, a kredencből előveszem a poharakat, nem kérdezem meg, hány cukorral kéri, kettő-kettő, gondolom, kitöltöm a kávét, az illata betölti a konyhát, kevésbé érezzük a hideget, derékszögben ülök a lánnyal, ujjaim a kávéspohár falán, ennek ellenére szeretném magam a lány méhfalán érezni, kitapogatni a belső szerveit, két napja tudta meg, hogy terhes, akármeddig bámulom, ez a tény nem látszik rajta, hogy Ő mostantól anya, és ehhez méltón szükséges viselkednie, valójában van-e megfelelő viselkedési mód arra az esetre, ha az ember egyszeriben csak anyává lesz, lehet-e anyaként viselkedni tizenévesen, nem, meggondolva a dolgot, nem lehet kellőképp reagálni az ilyesmire, az anyaság elengedhetetlen feltétele nem más, mint hogy tartozik hozzá egy apa is, ami itt érvényét veszti, mivel az nincs, eltűnt, felszívódott, és ki tudja, létezett-e valaha is, a lány issza a kávéját, melengeti magában az embriót, aki már most számtalan veszélynek van kitéve, a lány kapkodó és dohányos, pedig nem kéne, legalább most, addig, amíg megszüli a gyerekét, persze nincs kizárva az abortusz sem, mint lehetséges megoldás, a probléma mihamarabbi kezelése, de akkor mire volt az az éjszaka, az igyekezet az életben, hogy az ember, ha lehet, próbáljon jó és tiszta maradni, valószínű, ez a pillanat nem alkalmas erre, ki kell játszani a jóságot a továbbjutás reményében, különben oda az iskola, a nyugodt családi élet, a karrier, az egyéjszakás szeretkezések, a felhőtlen mámor, nem, ennyi mindent nem tud feláldozni, ahhoz Ő túl fiatal, és egyáltalán, mi köze neki egy gyerekhez, mi köze neki bármihez is, ami a felnőttkor tartományán belül nyerheti csak el végső formáját.

A lány arcán végigcsorog a reggel, a kávéja felénél jár, én a tegnap éjszaka állomásait igyekszem végigjárni, sikertelenül, arcom majdhogynem belebukik a pohárba, a lányé egyszerre vidám és szomorú, mindig ilyennek láttam, mint aki két, egymásnak ellentmondó érzelem elegyeként jött a világra, mondanom kéne valamit, hülyeség, mit mondhatnék, tudnék-e bármit is, beszélhetnék a vágyaimról, de minek, azt tegnap éjjel a testén kitapasztalhatta, magyarázhatnám, mennyire és milyen régóta szerelmes vagyok belé, egy szempillantás alatt összeköltözöm vele, vigyázok rá, nekem szülhet gyereket, nem érdekel, kitől van, én vállalom értük a felelősséget, nem, nem mondhatok ilyesmit, kinevetne, és az mire lenne jó, a nevetése összezavarna, megdermesztené a levegőt köztünk, nála a szerelem részletkérdés, nem pátosszal elkevert romantika, ismerem annyira, hogy ezekkel mind tisztában legyek, elfogyott a kávé, a gyomrunkat melengeti, nézünk ki az ablakon, némák és elhagyatottak vagyunk, hárman, nem gondolva arra, bármikor összekapcsolhatnánk az életünket egymással, fiatal és mohó kíváncsisággal a másik iránt, mert sokszor talán előnyösebb az érdeklődés, mint a dolgok ismerete, jó volna körüljárni egymást, leevezve a másik szívútjain, bebocsátást nyerni a másik lény személyébe, kitárulkozni és maradni örökké őszintének, mennyire szeretném, ehelyett bámulok ki az üres ablakon, a novemberi fényekkel teletűzdelt konyhában.

Megint eltelik egy kis idő, hogy rávegyem magam a megszólalásra, kérdezem a lányt, mi legyen, nem válaszol, öltözzünk fel, mondom nyugodtan, megfogom a kezét, hogy visszamehessünk a szobába, nem ellenkezik, hagyja magát vezetni, a szobában megsimogatom az arcát, a mellét már nem merem, elmosolyodik, mint egy darab fény ragyog a szája, öltözni kezd, megigazítja a bugyiját, percek alatt belebújik a pólójába, melltartót nem hord, azt hallotta, így sokáig megőrzi a feszességét és rugalmasságát, a mellbimbók kiülnek a pólót szegélyező narancssárga csíkra, de hamar eltűnnek a lány azúrkék pulóvere mögött, a hajába túr, rendezgeti, felhúzza a szoknyáját, a harisnyát és a bokamelegítőt, az öltözködés reneszánszát éli, mikor a cipőbe bújtatja a lábát, kicsit még szédül, nincs tisztában önmagával, a bonyolult jelen kaktuszligetében imbolyog, arcán láthatólag győzött a szomorúság, szemében könnyek, zokogni kezd, átölelem, a karomon érzem a nedvességét, a szeme csukva, azok mögött sír, mintha nem is a szemével, hanem az egész testével sírna, próbálom nyugtatgatni, simogatom, törülgetem az arcát, lehelete alkohol- és kávészagú, az enyém nemkülönben, a fájdalmainak is gondját tudnám viselni, óvnám őket, fut át az agyamon, kilép az ölelésből, az ágy szélére ül, oda, ahol a paplan eltakarja a vaskorlátot, bámul maga elé, a semmibe, végképp nem tudok mit mondani, melléállok, lassan simogatom a haját, a derekamhoz dől, ezt a pillanatot szeretném megörökíteni, nincsenek eszközeim, ezen kezdek el tűnődni, hajszálai megmaradnak a ruhámon, előre örülök ennek, mert ki tudja, mi következik ezután, elmegy, többé nem látom, elmenekül, szégyellni fogja magát, elveteti a gyerekét, öngyilkos lesz, nem látom többé a zöld szemét és a vékony száját, a mosolyát, a kezét és a melleit, a megsemmisülés előszelét fogja mindez jelenteni a számomra, ahonnét nincs tovább, vége, befejeztem, nélküle nem tudok élni, bármennyire hangzik szokványos és lapos elgondolásnak ez a jelentéktelen mondat, szükségem van rá, a vele való találkozásokból nyertem kellő energiát ahhoz, hogy elviseljem magamat, viszonyulási alapot találjak köztem és a világ között, Ő írta felül az összes szorongásom és félelmem, önző ember lévén benne láttam a megvalósulás és érvényesülés útját, a zöld szemében, a kéz mozdulataiban, a mosolyában, a mellei vonzó és szabályos mozgásában.

Menni szeretne, veszem észre a pillantásából, a szemei az ajtót keresik, mihelyt megtalálja, feláll és elindul, a cipőtől nyikorog a padló, mintha egy bárka fedélzetén volnánk, kedvező szándék és megfontoltság nélkül, másnapos tengerészként dülöngélünk hol egymáshoz, hol minél messzebb a másiktól, történjék bármi, van már egy közös pontunk, láthatatlanul összekötő kapocs, a testen kívüli térben és időben, ne találkozzam vele soha többé, legyen, elfogadom, bele fogok halni, nem baj, az utolsó pillanatban sem feledkezem meg erről az alig észrevehető kapocsról, ne lássam az arcát, elég behunyni a szemem, kirajzolódik, hálóként fog az arcomra tapadni, felhúzom az arcát az enyémre, az Ő arcán keresztül fog lélegezni a bőröm, a Tőle lopott felület szűri meg először a folyadékokat, az illatokat és a hőmérsékletet, hozzá fog beszélni mindenki, aki azt hiszi, épp hozzám beszél, két arccal fogok tovább élni, de csak az Övé lesz szem előtt, az enyém többé nem lesz fontos.

Kérdezem Tőle, hová megy, elkísérjem vagy valami, leint, dolga van, időpontra megy a nőgyógyászhoz, nem akarja, hogy vele menjek, mindent köszön, ígéri, fog jelentkezni, amint tisztázta magában a történteket, beleértve engem, kinyitom előtte az ajtót, a zörgés mindkettőnket megráz kissé, nem vagyunk hozzászokva a szünidei zajokhoz, megpuszil, de köszönés nélkül siet a lépcsőn lefelé, a lépései felverik a lépcsőház békéjét, rohanok vissza a lakásba, a konyhaablakhoz, az üvegen keresztül figyelem, szerencsésen leért, körülnéz a zebrán, nagy a forgalom, a háztól néhány méterre csoportosuló árusbódék között eltűnik, most láttam utoljára, gondolom magamban, sokáig nem mozdulok az ablak mellől, a kinti fény telibe kap, nemsokára fél tizenkettő, nálam nem történik semmi, aligha valami érdemes, hacsak nem az üres kávéscsésze, a foltok a terítőn és rajtam, a lány nyomai a novemberi délelőttben.

A gyerek

A gyerek a szoba közepén ül, és nem beszél. A gyerek kilenc hónapos, és mint egy bőrönd, akkora, megpakolva kis tüdővel, májjal, vesével és egyéb szükséges szervvel, ami a működéséhez elengedhetetlen, Ő, a gyerek.

A köldöke vattacukor, édes rózsaszín. A gyerek bőre illatos, hangjával ébreszt a gyerek, olyankor nehéz bírni vele, nyolc kiló gyerek a szoba közepén, szín a szemében, sötét szemű arabica kávé, a haja fekete, és úgy mászkálja össze az egy szoba-konyhát, mint egy gyerek, mozgása közben hallani a súrlódást a két felület között; padlószerető a gyerek.

Hívja az anya, beszél hozzá, nincs neve, ennyi idősen még korai lenne, nem elég megfontolt az a nő, aki egy kilenc hónapos gyereket névvel lát el, ahhoz előbb fel kell nőni, a névhez, voltaképpen nem nehéz, de annyira nem is könnyű, kinőni a gyerekségből, az kell hozzá, nem több, mindenesetre az anyának ez a véleménye erről, és a pillanat érkeztéig nem hívja másképp, mint gyerek. Anya csak egy van, gyerekből annál több, de a gyerek, az valamivel közelebb visz a névhasználathoz. És vegyük tudomásul, amíg nem tud beszélni, nem jelent többet, mint egy gyerek. Hívja az anya, a gyerek a padlón keresztül jut el hozzá, az anya karja csapóajtóként nyílik, elnyeli a gyereket magabiztosan, a szeretet valódi jegyében.

A kis teste a víz felszínén lebeg, fürdőhab öleli körül a meztelen gyereket, mossa az anya, úsztatja a vízen, forró a tenyere és felnőtt, a gyereké párnás és apró, az ujjai mint a kávébabok, örül és nevet a gyerek, az anyja elővigyázatosan mosdatja, felkészült és körülményes, fél a fulladástól, eszébe jut a nagyapja, aki belefulladt a folyóba vidéken, igaz, Ő felnőtt volt és régóta nem gyerek, ujjai a kád peremén, a habfürdő elfogyott, kellemes gőz borítja a fürdőszobát, aki belenéz, nem látja magát a tükörben.

A gyerek anyja elvált, és életében egyetlenegyszer szült, lassan egy éve a Péterfy Sándor utcai kórházban, mikor a gyerek apja magára hagyta egy nő miatt, akitől azóta megint elvált és ismeretlen helyre költözött, messze a gyerektől és tőle, aki az életében hozott döntései közül a férfi nevétől való megszabadulást tartotta a legfontosabbnak, mintha csak a haját festette volna szőkéről feketére, másképp látta az Őt körbevevő világot, hálók szakadtak és falak szabadultak fel előtte, a régi élet darabjai a névátírással végleg eltűntek, a hozzájuk illesztett múlt idővel leszámolt velük, foglalkozhatott a jövőjével, az új férfiakkal, mindenekelőtt pedig a gyerekkel.

A gyerek kilenc hónapos és apátián. Az anya gyerekes és elvált. A gyerek egész nap játszik, alszik és nevet, ezért gyerek. A gyerek nyugodt. Az anya nem. Meddig nyugodt egy gyerek? Amíg fel nem nő. De akkor már nem gyerek. Akkor mi? Felnőtt. Nagygyerek.