Tetovált emlékezet

A szív botránya első fokon: képtelen vagyok szerelmes lenni a nőbe, akit mindenkinél jobban szeretek.

A szív botránya második fokon: az apám élettársának van egy lánya, és én mindenkinél jobban vágyom rá.

*

A harmincadik születésnapom után néhány nappal apám és Ő váratlanul meglátogattak. Apám teljesen ősz, Ő pedig, ha nem is volt „szebb, mint valaha”, de pontosan úgy festett, mint az éppen készülő regényem hősnője, aki huszonhét éves, és mindig ugyanúgy mosolyog: infantilisen és fájdalmasan. Ma sem tudom, melyik volt ellenállhatatlanabb ebben a mosolyban, de talán maga ez az elválaszthatatlanság. Valahányszor rajta felejtettem a tekintetem, azon kaptam magam, hogy egyszerre öregszem és válok újra gyermekké. Nem azért, mintha annyival idősebb lennék nála (hogy hozzá kellene fiatalodnom), vagy mert kettőnk közül én lennék az, akit a szülei válása végérvényesen felnőtté, ő pedig, akit ugyanez (a „válás”) végérvényesen gyermekké tett, bár valahogy így eshetett, hanem elsősorban azért, mert mindaddig, amíg apám él, félig-meddig mindketten az ő gyerekei maradunk.

Egy nap, bármelyik lehetett volna, átmentünk apámmal a kocsmába, de nem vittünk elég pénzt. Én szaladtam haza, és Ő nyitott ajtót. Dühös volt, és zsémbes megjegyzéseket tett ránk. Erre spiccesen megjegyeztem, hogy most pontosan ugyanúgy beszél, ahogyan az anyja beszél az apámmal, de amint kimondtam, valami visszavonhatatlanul megváltozott közöttünk. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és megkérdeztem, gondolt-e már arra, hogy egyszer majd feleségül veszem, hogy megmutassuk az öregeknek, hogyan kellett volna élni?

– Belegondoltál már abba, hogy mi ketten kijavíthatnánk az ő életüket?

Arcán enyhe pír futott át, és mintha csak az csiklandozná, mosolygott rajtam, de én nem akartam feloldani a köztünk vibráló feszültséget, és ez az ellenállás hirtelen valami olyan szorongást ébresztett benne, amelytől nevetnie kellett, és amelyért azonnal le szerettem volna vetkőztetni. Arra a nem-nevetőre, arra a szorongóra vágytam, ott bent, hogy egészen magamhoz szoríthassam.

Magdám fogadta őket, aztán nem kiabált, hanem szépen feljött az emeletre. Nem kopogott, csak kitárta az ajtót, ahogyan egy feleség kitárja az ajtót, ha a férje magára csukja:

– Meglepetés – mondta, valahogy úgy, hogy abba egyszerre keveredjen az abszolút ünnepi megbékélés valami abszolút hétköznapi káromkodással.

Megfordultam, és próbáltam nem meglepődni.

*

Míg Magdám és Ő a terítéket igazgatták, apám és én egy üveg pálinkával kiültünk a teraszra dohányozni.

Nem tudom, miről beszéltünk (beszélt), de egyszer csak félbeszakítottam, hogy megtudjam, hogy Ő szerelmes-e valakibe, és ha igen, és ha nem, és ha...

Erre apám valami elemezhetetlen mozdulattal megvonta a vállát, és megkérdezte, hova dobja a csikket.

Felálltam, hogy kihozzam a hamutartót.

Abban a pillanatban azonban, amint beléptem a házba, szép kertes ház, Magdámmal közösen vettünk fel rá hiteti, a szülei is sokat segítettek az építkezésnél, a cserepeket karácsonyra kaptuk, hirtelen, véletlenül vagy a sors elkerülhetetlen zsákutcájaként, nem tudom, de egymásnak ütköztünk, Ő és én, és akkor tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor döntenem kell, így jön létre az a misztikus kényszer, amiről oly sokat beszéltem, ha a feleségemről kérdeztek, vagy ha én kérdeztem másokat, ami végső soron ugyanaz, mert akkor is elmondtam, hogy elég tágas, de nagyon otthonos, éjszakára általában kikapcsoljuk a fűtést, de a lényeg, hogy ha választhatnék, ki legyen az egyetlen nő, akivel száműznek egy lakatlan szigetre, akkor biztosan Magdit választanám, így később még ha fel is kellene tennem magamnak a kérdést, ki volna az egyetlen nő, bárki, akinek az ölelése nélkül nem érdemes meghalni, de akinek az ölelése után persze tüstént meg kell halni, akkor az is éppúgy ő lenne a számomra, mert egyedül ő lehetne bárki, és akkor végre belenyugodhatnék, hogy egyedül belé nyugodhatok, csak az a baj, hogy a házasság nem tud igazi szigetként működni, erre Ő elmosolyodott, végső soron nem is értem, min lehet állandóan mosolyogni, talán csak azért mosolygott folyton, hogy a fogaival kerítést vonjon közénk, én pedig megcsókoltam.

*

Eldönthetetlen volt, hogy akár csak egyetlen pillanatra is viszonozta-e; a csók tompa volt és hangtalan.

Kinyitottam a szemem.

Portré-szerű mozdulatlanság. A kompozíció közepén dinamikus idill: fekete golyók kék úszógumikkal fuldokolnak a véres tej tetején.

Vékony szemöldökei – két szörnyethalt százlábú a homlokon.

Elfordítom a fejem: Magdám két különböző színű szalvétával a kezében; az ebédlő ajtajában.

Nem pislog.

Nem szól.

Erre Ő, ahogyan az ilyenkor lenni szokás: zavarba jött, és nagy hirtelenjében a kezdő szabadulóművész elszántságával derekáról lehámozta karjaim, és hátra lépett. Egészen pontosan három lépést tett hátra, ám a harmadik után megtorpant, mintha már nem is akarna elmenekülni a mellkasomban ketyegő bomba robbanása elől.

Megfordultam.

Apám kezében cigarettával derengett felém.

Vártam, hogy a pillanat a végtelenbe merevedjék.

Becsuktam a szemem, és vártam, hogy meghaljak.

Aztán beláttam, hogy még meghalni is képtelen vagyok egyedül.

– Gyerekek, van sör a hűtőben?

Magdám istennői méltósággal eltűnt a konyhában. Léptei földrengések voltak, melyeket a világ másik végén élő anyjáék is meghallhattak, mert tüstént felhívtak bennünket.

Ő: Magdi után.

Én: nem.

A számon semmilyen érzés.

Ebből arra kellett következtetnem, hogy mégiscsak meghaltam. Apám a Pokol tornácán, fehér műanyag székben, pálinkát mér és füttyög, én pedig, mivel az ember egyedül is tönkre tud menni, még soha sem kértem tőle tanácsot.

– Te mit tennél most a helyemben? – kérdeztem.

– Én? – válaszolta.

*

A garázsban boksz-zsák csüngött. Apám egyetlen nézéssel szétütötte; legalábbis úgy éreztem, egy apa-regényhős ilyenkor ezt tenné; persze lehet, hogy tényleg csak megkérdezte, szoktam-e még edzeni. Megnyugtattam, mostanában nem csak a fűnyírást hanyagolom. Elétoltam a fűnyírót:

– Nem működik.

A kezembe nyomta a sört, amit néhány perce Ő nyomott a kezébe, s míg én az üveg faláról visszatükröződő arcomat fürkésztem, ő megnézte a... valamit megnézett rajta.

Mióta az utolsó élettársa is elhagyta, megmagyarázhatatlan örömmel tudott füvet nyírni. Mondhatni, a fűnyírás lett az élete. Így utólag nem is tartom annyira meglepőnek, hogy ő a helyemben akkor és ott leginkább: lenyírta volna a füvet.

A fűnyíró kése most megmozdul, apám szakállából mosoly rebben:

– Működik.

Bár már négy éve nem láttam, jól ismertem ezt a diadalmas és elégedett arcot. Az otthon igazgatója ugyanis négy éve egy délelőtt kissé ingerülten szabadkozott a vonal másik végén, mert fel kellett hívnia. Annál is inkább, mert az apám ül vele szemben, aki mindaddig nem hajlandó „kifáradni” az igazgatói szobából, míg meg nem engedik neki, hogy ő gondozza az otthon pázsitjait.

Azonnal autóba ültem, mert ez azt jelentette, hogy végre kimerészkedett a szobájából, kiszeretett a depresszióból (ami mögött csakis valami új nővér személyét sejthettem), és rájött, hogy ő tulajdonképpen: füvet akar nyírni. Így üzent nekem. És nem csak nekem. Mire odaértem, már szabad volt.

Miután magukra hagytuk őket (a Fűnyírót és az őt bizonyára valamelyik ablakból vigyázó nőt), Ő és én még sokáig elnéztük a kerítés mögül amint ez a félmeztelen szakállas úr... az apánk.

*

Én akkoriban már Magdával jegyben jártam, és egy „tökéletes házasság” alapjait tervezgettük. Ez azt jelentette, hogy én vagyok a tökéletes, Magdám pedig az alap, aki képes lesz elviselni ezt.

– Szeretlek – így Magdám.

– Én pedig nem hiszek a szerelemben – így én.

– A Történetben hiszek, amely sebet ejt; de amely seb végül az emlékezet cifra tetoválásává válik, vagyis beavatás. Nem érted?

– Nem. Te nem szeretsz engem.

Ő akkoriba azt mondta, nem járt senkivel. Az anyjával lakott, aki apámnál csak engem gyűlölt jobban, és megtiltotta, hogy... mindent meg akart tiltani. Így szinte csak az otthonban (ha éppen összefutottunk), az állomáson (ha már összefutottunk), és a kettő között: az autóban (ha elvittem) (mert éppen...) (mindig) láttuk néha egymást.

*

Még valamikor kölyök koromban tervelhettem ki (ugyanis az ember mindig kitervel valamit, és soha sincs olyan, hogy nem tervel semmit, csak legtöbbször akkor ébred rá, hogy mit is tervezgetett, amikor már meghiúsítják, vagy éppen megvalósul), hogy apám életének javított kiadása leszek. Ez azért volt nagyon fontos, hogy a világ menjen előrébb, és lehagyja apámat, aki elhagyott bennünket. Nagy bölcsen, miután nagy bölcs lett, gyakran figyelmeztetett arra, hogy csak akkor nézhetünk le valakit, ha előbb fölülmúljuk; és én kerestem az érveimet a házasság mellett, mert ő azt nagy bölcstelenségnek tartotta (utólag). Igyekeznem kellett tehát, különben kénytelen lettem volna őt megérteni, vagy ami ugyanaz: megbocsátani.

A húszas éveim végére azonban kezdtem elfáradni. Éreztem, hogy egyedül nem megy, még gondolkodni, feleséget keresni is képtelen vagyok egyedül, hogy kompromisszumot kell kötnöm magammal, és ha véglegesen nem is, de legalább ideiglenesen szükségem van egy igazi, komoly, hosszú távú kapcsolatra: egy szolgára.

Most a hálószobában van, megint elvetélt, az orvosok szerint hamarosan felkelhet, szerintem minden betegség öngyilkosság.

*

Az ebéd után apám játékosan újra össze akart adni bennünket. Magdi pedig, bár talán ő is csak játékból, de azért újra megesküdött velem. Ő volt a tanú. Ő, aki a legkevésbé tudta közülünk elhinni, hogy lehetséges, hogy valaki, Magdi ennyire... ilyen... legyen.

Este elmeséltem nekik mindent, amit egy könyvbe akartam leírni, de amely véletlenül vagy szükségszerűen, azon a bizonyos napon „amint beléptem a házba”, mintegy öntudatra ébredt a valóságban is. Véletlenül, mert addigra már annyiszor elképzeltem Őt („az apám élettársának van egy lánya”; „a szív botránya”; „huszonhét éves” stb.), hogy akaratlanul is mindenkinél jobban vágytam rá; szükségszerűen, mert eleve azért kellett elképzelnem Őt, mert mindig is vágytam arra a sorsszerű Őrületre, ami több, mint szerelem, izgalmasabb, mint egy lakatlan sziget, mégis kevesebb, mint a hűség vagy a hit szenvedélye.

Moccanás nélkül hallgattak, én meg csak beszéltem és beszéltem, és közben egyre inkább kezdtem elidegenedni attól, amit a saját sorsomnak hittem; valami elviselhetetlen honvágy kezdett eltölteni; honvágy e történet előtti korba, egy regénytelen, boldog unalomba, Magdám bizalmába, ahol minden egyértelmű, és ahol az egyetlen „Ő”: egyedül ő maga. Így kezdett bennem napról-napra elmosódni az idő, és vele minden különbség Ő és Ő között, amitől végül mindketten egyetlen Őrület két aspektusává váltak.

Ő mégsem bocsátott meg nekem, és szinte közvetlenül apám halála után összeomlott.

Ő és én tehát már megint egy esernyő alatt álltunk, és mintha csak azért, hogy az orromba csaphassa az illatát, hirtelen feltámadt körülöttünk a szél, a sírásók igyekezetükben el-elcsúsztak a sárban, a pap az órájára pillantott, én a papra, Ő rám, mindketten a sírra, és ekkor valami megbocsáthatatlan megkönnyebbülés kerített hatalmába, ami ugyanakkor nyomasztani kezdett, mert nem akartam megkönnyebbülni, nem akartam vigasztalódni, nem akartam derűs lenni, de zokogni sem, mert gyűlölni akartam, de már azt sem tudtam, sőt ettől a kétségbeesett akarástól, hogy gyűlölni akarom Őt, úgy éreztem tulajdonképpen szégyellnem kellene magam, amit azonban a legkevésbé sem tettem, és amiért legalább egy enyhe lelkifurdalásomnak kellett volna lennie, ami persze szintén lehetetlen volt, mert már nem maradt senki, aki előtt szégyellhettem volna magam.

Kétségbeestem, és néhány pillanatra olyan egyedül voltam, mint az Isten, vagy mint Ő, mielőtt meghalt, de aztán valahogy megint rám talált egy illat, az Ő illata, és akkor végre belém vágott a felismerés, hogy Ő nem egyszerűen összeomlott, hanem, mert én gyáva voltam: helyettem halt meg...

Ettől a perctől fogva, mint ahogyan az ilyenkor lenni szokás, én is meg akartam halni; azt akartam, hogy engem temessenek el; de élve, ahogyan a régi házasságtörőket. Meg akartam halni, de mindjárt fel is akartam támadni! És nem azért, hogy végre szerelmes lehessek belé; nem, mert a szerelmet még a halállal sem lehet kiérdemelni. Azért akartam feltámadni, hogy még egyszer átéljem ezt a kínt, sőt végtelenszer akartam ezt a gyötrelmet, hogy a végtelen rossz végén egyszer megbocsáthassak magamnak.

Erről apám jutott eszembe: vajon neki megfordult-e valaha is a fejében (nekem megfordult volna a helyében?) (neki megfordulna most ez a fejében?), és ha igen, hányszor fordulhatott meg benne az öngyilkosság gondolata: hányszor gondolt arra, hogy akárcsak megcsókolja Őt? Ezzel pedig a történet logikája szinte kérlelhetetlenül tovább tetoválta a kérdést: ha apámmal egyazon pillanatban kellett volna meghalnunk, az egyetlen, a jón és rosszon túl lévő első és utolsó ölelésért, a tökéletes Búcsúért: talán előbb meg kellett volna ölnünk egymást.

*

A telefon csörög, Magdám kórházban, de nem ő, apám halott, nem tudom, hány éves volt, hány éves vagyok, megyek az időben, vissza, előre, az otthonban azt mondták, csak lehajol! valamiért, nem szenvedett, négylevelű lóhere, egy kavics a fűnyíró útjában, egy kis virág, ő biztosan tudta a nevét, a nővérnek, egy elhagyott ötvenes, egy félig szívott cigi, vagy maga sem tudta mi, csak eszébe jutott, hogy az orvos szerint egyszer így fog meghalni, aztán Ő is, és én is Magdi új autójában ülünk, bár az otthon igazgatója int, nem nézünk vissza, csak előre, oda, ahol az ég be van borulva, nem szól, nem szólok, száguldunk, az egymásra nézés maga karambol, túlmegyünk jón és rosszon, megmordul az ég, összemosódnak a betűk.

Vissza a tetejére