Betlehem felé

„Miért vezettek végig ezen az úton,
Születésért vagy Halálért?”

T. S. Eliot – A háromkirályok utazása

Nehéz volt odamenet. Tudom, nehéz lehetett. Talán, mint az
az ötkilós zsák, amit jó nagyanyám rakott tele még anno
mindenféle kacattal, hogy vigyem le, dobjam ki,
természetesen a kukába, amin az a macska, melynek kivájták
a fél szemét, hogy jobban lásson, telente üldögélt.
Feltehetően a meleg vonzotta, amit az a kuka áraszt, ha rohad a

szemét.

De nem is az útról van szó, sokkal inkább a látványról.
Mint annak a macskának a fél szeme, hogy segíts, kérlek, látni

akarok.

Igen, így volt talán akkor is.

Nehéz volt odamenet. A hóban akadtam el néha, vittem a macskának

azt a zsákot.

Jobb lett volna, mondjuk, egy jégkorcsolyát csatolni a lábamra,
s könnyedén, mint ahogy árva, tejfölszőke kislányok haja lebben a

szélben,

úgy csúsztam volna én is egészen a kukáig, hol az a félszemű

macska ült,

s várt engem a zsákkal, mint a télapót szokták, csak én nem

őszülök,

a hasamra meg híznom kéne, ja, és nincs olyan hosszú szakállam.
Na, mindegy. Sosem lesz belőlem télapó. Csak egyszerű szemetes

kihordó

maradok az én jó nagyanyámnál, aki engem az unokájának hív.

Szóval, elértem a kukáig, ahol az a félszemű macska várt engem
éhes mosollyal a száján, hogy majd hozom a finom, rothadó húst,
a megrágott csontokat, a penésztől fáradt kenyérvégeket
és az ondóillatú, félig üres tejfölös dobozokat.
De várhatott. Én nem vittem semmit, csak néhány ócska kacatot.
Amit az én jó nagyanyám válogatott, aki mindig süti azt a bejglit,

azért, hogy az ő unokája

és az ő férje, az én jó nagyapám jóllakjon néha.

S akkor láttam én a születést, a halált.
Nem ósdi angyalok vagy kis szárnyas ördögöcskék formájában,

hanem az az ötkilós zsák, amit jó nagyanyám adott nekem,
aki süti azt a bejglit minden karácsonykor, hogy az ő unokája és az

ő férje, az én jó nagyapám

jóllakjon néha,

a macska, kinek kivájták a félszemét, hogy jobban lásson, aki várta

azt a messiást, aki nem jött

és jómagam, aki vitte a zsákot, hogy a szemétben meg ne fulladjunk

otthon.

Tehát így együtt, így láttam én a születést, a halált.
Láttam, hogy a születés csak egy zsák, melyben kacatok vannak.
Láttam azt, hogy a halál csak egy macska, melynek kivájták

a félszemét, hogy jobban lásson.

S láttam azt, hogy az élet csak egy a zsákot cipelő, árva, tejfölszőke

kislány,

kinek a haja úgy lebben a szélben, mint ahogy én csúszok a jégen,
s kis rózsaszín selyemszalag van a hajára kötve.

Nehéz volt odamenet. De megtenném újra.
Csak hogy felfedezzem az útfélen elhagyott hajszálaimat,
s szalagot köthessek belőle az én jó nagyanyámnak, aki süti azt a

bejglit az ő unokájának és az

ő férjének, az én jó nagyapámnak.

Vissza a tetejére