Reggel hatkor a metrók még üresek. Indulnék lefelé a lépcsőn, amikor észreveszem, hogy rossz irányba megyek. Ilyesmi azelőtt soha nem fordult elő velem. Megfordulok, feleségem emelgeti a koffereket.

Egymást követik az apró, kőkemény jelek. Éjjel például ráng, ugrál az arcom. Nem tudom elolvasni a kisbetűket: romlik a szemem. És így tovább, véget ért ez az öt nap, kikísérem Roissy-ba a feleségemet. Ő repül vissza a Szigetre, én pedig Pestre megyek. Még van egy napom. Becsomagolok, feladom a könyveimet.

Ülünk a vicinálison, nézem a külvárosokat. Aubervilliers mögött kel a nap. Most nem ráng a szemem.

A könyvfesztivált szalonnak nevezik a franciák. Egyetlen, óriási hangár, háromezer író. Mint mondják: várják az olvasóikat. Én nem várok senkit. Ülök a standon, Mari böngészi a kínálatot. Hallom, hogy minden nap keres egy lány, de valahogyan úgy alakul, hogy minden nap elkerüljük egymást. Vagy ő, vagy én nem vagyok jelen.

Körbejárok, ez itt a régi vállalatom. Harminc éven át ezen a pulton írtam alá a könyveimet. Nem ismernek meg, kikeresik a nevem. Csupa fiatal nő: tök ismeretlenek. Hol vannak már, Cendrars és Céline, Kanters úr, a régiek!

Most apró vidéki kiadóm van. Igyekvő, névtelen. Így jár, aki nem hagyja abba idejében. Azelőtt jelentéktelen voltam. Most ismeretlen. Idegen.

Ásítozom. Pedig van itt minden: tüntetés, bombariadó. Még egy olvasó is: csámpás, szürkehajú ember. Nagy, rojtos cekkerben cipeli a könyveket.

Mari görgeti a koffereket. Roissy-ban beállítom a sorba, mosdót keresek. Mire visszaérek, már a counter előtt győzködi egy alkalmazott. Visszafizetik a jegyét, ha nem Floridába, hanem Torontóba megy. Fél nap késéssel – magyarázzák – így is hazaér. A floridai járaton foglaltak a helyek.

És már indul is. Int, büszkén mosolyog. Apró, törékeny trópusi asszony. A feleségem. Elnyeli a tömeg a beszállóhelyen.

* * *

Későn feküdtünk le az este. És megint csak ez a zűrzavar: nem hoztam magammal a vekkeremet. Forgolódunk a széles franciaágyon. Megszoktuk, hogy ilyenkor tavasszal elválunk minden évben. Ő még tanít, én pedig menedzselem a könyveimet. De ez az idei búcsú nem is olyan, mint a többiek.

Tegnap végre megtalált minket a lány, aki keresett. Meghívott. Mit lány! Ötvenes asszony. Széparcú, mosolygós. Nyomtalanul szálltak el fölötte az évtizedek.

Ez lett volna a búcsúestünk. Csak valahogyan tönkre ne menjen! Féltem a feleségemet. Persze fölöslegesen: a két asszony szót fog érteni. Mind a kettőnek van egy huszonéves fia, és mind a ketten 68-asok. Fenegyerekek.

Gyalog megyünk fel a Pantheon mögé. Itt voltak az árkok, a városfalak. A ház is patinás, középkori épület.

Lise bent vár a nappaliban. Öt méter magas, tölgyfa gerendás mennyezet. Megcsókolom az arcát, magához szorítja a kezem.

– Mióta nem láttuk egymást? – kérdi nevetve.

Kiszámítottam, de azt, hogy negyven éve, mégsem mondhatom ki, csak úgy feleslegesen.

Dante írja valahol, talán a mennyország kapujában, hogy még meg se jelent előtte Beatrice, még csak valahonnan messziről hallotta a hangját, de őt már akkor, abban a pillanatban a régi láng perzselte meg. A Komédiát spanyolul tanítottam. A magyar fordítását nem is ismerem. A franciát pedig még annyira sem.

Szóval, megáll ez az Alighieri, ott, a mennyország kapujában, ötvenévesen. Előtte pedig ez a lány: ez a majdhogynem gyerekkori szerelem. Annak idején írtam Lise-ről egy hosszú, zavaros szöveget. Az volt a címe: Szabálytalan szerelem. Elküldtem neki, nyilván nem kapta meg.

Asztalhoz ülünk, Mari a házigazda jobbján, én Lise mellett, valahol messze, keleten. A harmadik pár: egy angol tanárnő és egy genfi atomfizikus. De mindez csak most, utólag jut eszembe. Mert Lise pontosan olyan, mint abban a szövegben. Kacag, magyaráz. Mintha csak azt szeretné mondani: látod, nem változtam. Ilyen voltam, és ilyen leszek.

Nézem a feleségemet: Mari boldog. Kérdezgetik, mesél. Azért jött hozzám – állítja – mert azt ígértem, hogy valahol Malagában bárt nyitok.

Megyünk vissza a szállodába. A Luxembourg-kert mentén a járdák üresek. Ez volt a búcsúesténk. Holnapra megint egyedül leszek.

* * *

Elbúcsúzom a kiadómtól is. Poncet úr tisztaszemű, hatvanas ember. Kemény, lágyszívű kalandor. Jól megértjük egymást. Mind a ketten egy lapra: a könyvre, erre az ötszáz éves, haldokló árura tettük fel az életet.

A szállásom előtt, a Bonaparte sarkán, van egy vegyesbolt. Pizzát árusítanak, kérek egy szeletet.

– Megmelegítsem? – szól rám az elárusító.

Megrázom a fejem. Ha itt laknék a közelben, lenne már egy hely, ahol előre köszönnek. Még akkor is, ha a pizzát hidegen eszem.

Hát igen, elmúlt ez az öt nap. Rövid látogatás volt, de ahhoz elég, hogy elkezdjem otthon érezni magam. Megtalált Lise, és felkeresett egy hajdani barát. Jártam a görögnél, láttam a bolgár pincért, akinek annak idején megtanítottuk, hogy Alázatos szolgája, méltóságos uram! Emlékszik ránk, akik ide jártunk, hosszú hajú, ötvenhatos magyarok.

Víg Bandival. Most ő, az egyetemi társam fordította franciára a könyvemet.

Babó kávézója, a Pergola már nem létezik. Parancs Janó törzshelyén most is sakkozik két öregember. Janó szerette ezt a nyugalmas helyet. És hát a Mabillon! Ide jártam a menza után, még azokban az időkben, amikor Sammy Frey és Charrier, Brigitte Bardot későbbi férje, összepofozkodott itt a teraszon.

Rágom a pizzát, végigdőlök az ágyon. Mari már fent van a levegőben, tízezer méterre az óceán felett.

Fél háromkor cseng a telefon. Ákos az, egy másik régi társ. Vidéken él, de most feljön – mondja. Párizsba, csakúgy mint Pestre, feljön az ember. Szóval itt lesz egy óra múlva, és felkeres.

Kiülök a concierge, a portás pultja elé, rendezgetem az emlékeimet. Ezzel a fiúval együtt voltunk gyerekek. Én a Sashegyen laktam, ő a Mártonhegyen. A tetőről, ha akartuk, láthattuk egymást. Akkor, a háború után, még nem építették be a budai hegyeket.

Rajzolt már akkor is, Krisztus urunkat, nagy, vérző szíveket. Saruban járt be az iskolába, ezt a szót: a sarut, tőle hallottam először. Én mezítláb jártam, meztélláb. Gyanítom: ő is csak az Ótestamentumból ismerte az ilyen ásatag lábbeliket.

A művészet privilégiuma – írta a lenyomatra, amivel megajándékozott –, hogy a hó, mint a virágzás, örök.

Nézzük egymást. Ákosnak – alig ezer kilométerre az óhazától – kínzó, önemésztő nosztalgiája van. Messzebbre került a gyerekkorától, mint én odalent a trópuson.

Mondott azért még valamit, amit megjegyeztem, amikor aláírtam neki a könyveimet. Olyanok vagyunk – így fogalmazott –, mint a berlini zsidóság a harmincas évek elején. Van valami nyomasztó a levegőben, valami félelmetes. Érezzük már, de még nem tudjuk, hogy mi lesz.

* * *

Hat óra van. Ákos háromszáz kilométerre lakik. Én pedig még egyszer, utoljára, körbejárom a latin-negyedet.

A Studio Hotel homlokzatán most is kint van a márványlap: valaha, ifjúkorában, itt szállt meg József Attila. Húsz évvel később itt laktam én is. Azokban az időkben ki tudtak fizetni egy hotelszobát az ösztöndíjasok. Ma a Studiót átkeresztelték: Atlantis a neve, és a háromcsillagos lakosztályok a turisták számára is megfizethetetlenek.

A feleségemet is ide hoztam. Itt kezdődött a vadnyugati kaland: az első házaséletem. Egy képet ma is őrzök: Clo kinéz a nyitott, harmadik emeleti ablakon. Lent a téren nagy, fehér szökőkút csobog.

Később is – két vagy három év után? – ide jöttem érte, amikor megszökött a sivár panellakásból, ahol nem tudtuk megszokni – sem ő, sem én – a szűkölködést. A pereméletet.

Ácsorgok lent a téren, és akkor hirtelen eszembe jut, hogy Clo ma is itt él. Mióta magára maradt, belőle is párizsi lett. Sokáig tudtam a címét, de azután a notesz elveszett. Több mint húsz éve nem láttam az első feleségemet.

Micsoda nagy félreértés ez az élet! Nyugalomra és szeretetre vágytam, minden száműzöttnek hiányzik valami kis bizonyosság. Eszembe se jutott, hogy mást vár, aki egy hozzám hasonló szegénylegénnyel kezd új életet.

Szóval, igen. Huszonnégy órára itt volt a három asszony, aki így vagy úgy eldöntötte az életemet. Ennél magányosabb akarva se lehetek.

A rue des Cannettes-ben Djuri pincéjének nyoma se maradt. Ide jártunk, minden este, ötvenhatosok. Djuri a Preguntitas a Dios-t énekelte. Kérdések Istenkéhez! Megkönnyeztük őket minden este, de hogy miket kérdeztünk ott a pince mélyén, azt már elképzelni se tudom.

Szemben meg Georges, a fűszeres. Nála, az üres hordókon ülve helyben fogyasztottuk el a sajtot, a vörösbort, a félméteres baguette-eket. Georges arcképét apró lámpa világítja. A bort most is a régi, egydecis poharakban szolgálja fel a fia. Körbejár, utánatölt. Székek, asztalok: hordók már nincsenek.

– Mikor halt meg? – kérdezem.

– Kilenc éve.

Tölt. Ismerős a tekintet, és ismerős a csend.

A Saint Sulpice-ben Bachot játszanak. Szent János passióját. Ismét rossz irányban indulok: megkerülöm a teret.

Így ér véget a Könyvfesztivál. Az utolsó párizsi napom. Szép volt. Megsétáltattam az emlékeimet. A művészet privilégiuma, hogy a hó, mint a virágzás... Odaát, a Szigeten, most nyugszik a nap. Kérdések Istenkéhez. A feleségem már hazaérkezett.