– tán jó lenne egy Almodóvar-féle filmhez, de kevés Almodóvárt ismerek,
szinopszist se írtam még, versekkel próbálkozom és a patkánnyal jól elvagyok –

Patkány a süllyedő hajón,
arról álmodik, az alanyi meg a tárgyas
ragzásban nem lesz külön elbírálás alatt,
elbírja-e a szöveg az álmomat vagy nem, ha álmodom.
A patkány itt tud beszélni,
s hozzám mondja mindezt, ez már kiderült.

Az még nem, hogy elvitte a Tibcsirkémet. Elvitte, haladjunk.
Sok lesz a névből, ám legyen, a Tibcsirke az csibe, kacsám

költötte, Tamáska,

nagyjából úgy, ahogy én a verset, ült tojásain hosszú,

nevenincs napokat.

A különbség meglehet annyi csak, nem sajátjain kotlott,

másokról hitte azt, övéi.

Átvertem, magyarán, Tamáskát, aki tasámkából lett az, ami,
de én folyton mindet elírok.
Régen mindent megírtam, mivel jobb ma, hogy csak el.
Pótanyja voltam lazán egy hétig a Tibcsirkének,
aztán anyjához tettem, az is pót, ugye,
a patkány két hétre rá vitte el. Nem az anyjáról beszélek.

A szöveg álmodásáról. Beszélik,
ha isten (korr.: Isten) mint ikes ige, vitorlát bont,
akkor istenik (korr.: Istenik), nem istenim (korr.: Istenim),

uccse halott niccse,

őrök álmát alussza.

Ez az én monológom volt, innen a patkány úsztatja tovább.

Vigyázó szemetek partra vessétek. Isten
(mondatkezdéskor megúszom a korr.: Isten-t)
mint ISBN szám, 963@menyorszag.hu.
Az istentelen word automatatása kékít, aláhúz. A dudva, a muhar

alám húz, altat. Befed, amiről álmodok. Alám húz
az ahogyan. Álmodni márpedig muszáj,
ha sző a test, a nagy, marha banyapók.

Én jövök.

Belocsolom a patkánylyukakat,
ez nehéz szó, nehéz-szép a két ipszilon miatt.
A jéről nem is beszélve. Nem a milyattból elblicceltről beszélek.

Bálványozom azokat a nőket,
akik a muszájt elipszilonos jével írják,
köszönöm, édesítőszeres istenem (korr.: Istenem),
hogy megteremted őket nekem, no cukor, maximum íz-
lések és pofonok, rajongok értük,
akár a narancsbőrért.

Tanult nők hajóparkja az életem.
Szeretem, ahogy a bifidus esensist mondják, az el caseit,
ahogy kikötnek az omega háromnál.
Apu, Buksi kiszökött. Anyu, a patkány elvitte a csirkémet,

ez már kiderült.

Ismertető jelem néhány ragtapasz. Alanya vízálló,
tárgya két részre szakadt.
Sterilek, akár a csónaklakkal bevont, parton fuldokló horgonyok.

Nagyanyám úgy mondta a meleget, homokszexuális.
Nem a zsizsáról beszélek – ezek a patkány utolsó szavai.
Azé, amelyik Tibcsirkét vitte el.

Díjazom a dézsavüt, néhány örökölt jellemhiba visszaüt.
Szavaim utolsó szalmaszálaiba kapaszkodjatok.

Erről nem tudni, ki mondja,
talán maga a tenger.
A tenger itt tud beszélni, muszáj lesz felírnom.

Vettem pár kiscsibét, Tamáska mindet csőr-ügyére vette, övé-e.
Nem volt köztük ismerős. Elvonult nehéz-szépen, sziszegve
épp a patkánylyukra ült.
Szeretem, ahogy a sziszegést mondja, a kezelőorvost,

a gyógyszerészt,

a tizenöt perc alatt fájdalmat csillapítókat,
akár több órán át hatókat,
a telített zsírsavat,

ahogy annyira örül pár deci víznek, akár a tenger,
ha álmomban vizelek.

(Sok lesz a névből, ám legyen:
ha sírnom kell, mostanában írok. Ha írnom, sírok.

Nehéz-szép élni ennyi sablonnal,
beismerni, hogy szavam mind ismerős, toll-ügyre vettem,
érzés főleg nem jöhet új
a képbe. Azonkívül abból élek, amit eddig. Meg ahogyan.

Ezt én mondom, utolsó jelenet –
sziszegve ülök a lyukon, amit muszájból vécének ástam.)