Mindenhol jó

Mindenhol jó, de
a legrosszabb otthon
az az otthon,
amely s ahogyan sohasem létezett,
hanem hipotetikusan van,
úgy, ahogy emlékezni
kényszerű a gyerekkoromra,
s ahogy egyedül emlékezhető,

hogy a kertben sok a sár
meg a rozsda, a házibácsi hegesztő,
az udvar kész MÉH-telep,
az utcánkban nincs gyerek,
mégis kietlen utcákba
kikerekezek, meg vannak cicák,
jók a cicák, simisek de a pázsitot összefossák,
futkosni nemigen lehet.

Az otthon olyan,
hogy nem tudnánk fizetni
a kicsi lakbért se,
ha anya nem spórol,
fürdés vasárnap,
víz tűzhelyről melegítve,
bojler persze nincsen, se vécé,
de pléhvödör állítva
az eljövendő porcelán
néhai helyére.

Anya, amit kavar leves,
mindenbe bekavar, van
hogy a habarás előtt
beledobódik a gumikígyó,
anyának nem kell a kígyó leve,
kiönti oszt’ nyaklevest oszt ki ebédre.

Vagy van, hogy vagy apa is itt
van vagy részeg. Józan kígyóként
megy, amit elétesznek zabál.
Nem dicséri a levest az asztalnál,
anya túlgondolja, zsémbel, civódik,
veszekszésbe fordul át.
Valamelyik elveti a sulymot,
a másik belelép, pofon ide oda,
anya megtépi apát.
Nincsenek a kisebbre tekintettel,
elbeszélnek a fejem fölött,
mindenki odahagyta az eszét,
magamra hagyva végül elrepül fölöttem
a tömör konyhaszék.

Rokonoknak, konok népek,
vannak kertek, kicsiföld,
tök meg retek, „nemeladó” meg
a szőke, szikes földön a fekete tanyák.
A vonatról
a feketére dolgozott apák és anyák
nem látszanak (a por a bőrben megül)
ki nyomorú büszkeségük,
a kétmázsás hízó mögül.

EXIT MONVMENTVM

Fércnél maradandóbb
a seb, melyet össze sem zárnak.
Szellőzni kellett
a felnyitott anyámnak.
Steril mancsú dokik
mocskos sebkéssel
(belerakták a bacit,
mi levegőre hal el)
második csücsöri köldököt
rondítottak a karcsú hasára.
Míg be nem forrt belé láttam,
a belét. A műtét balul ütött ki,
de „jobb, mint a tumor”-humorral
sem tudta elütni a dolgot,
hogy a helyzet kínos élét elvegye,
mikor naivan
feltárta feltárt alhasát –
legbensőbb kínjait.
Kínos volt, neki fizikai kín,
nekünk, hogy a kínba
zsigerig belelátunk;
s hogy a megrázkódtatás kérdései
kiültek arcunkra,
mikor a váróba kiültünk;
hogy életben maradni így is lehet?
hogy az anyaméh vérlő helyébe
süllyednek az ürüléktől
elnehezült belek?
Anyám az életet tekintve
már innen is, túlról is
ki volt fordulva – noha
ezt senki sem tudta –; hasa
a lét szelepe, nyílt,
csukódot, közben ide,
túlra kiáramlott, kitüremkedett
ez igazibb köldöke mindannak,
ami él, engem éltet
és élni hagy.
Hege végül bezárult
kijárat volt önmagából;
lyuk az élettérben, s ő
nyitottá vált (exitált) az
életen kívüli másra.

Hajnalkonyat

Napok sodrára felfekszel,
le se kelsz,
le-fel hullámzó kedvvel.
És nincs holnap,
míg nincs alvás.
És harminchat órás etapban
éjt nap alá téve
iszol, mígnem kattan.
Ekkor lesújt rád,
ahogy megfolynak sorok.
Vörös szemed dörzsöléstől,
füsttől könnyed;
beleboldogulsz:
ivás s sírás majdhogynem egy.
így a delíricum szélinél
megcsap egy szédült déliszél,
szinte tapintható,
– szinte magától érthetődő,
hogy aznaposan,
írvágytól szélütötten,
erőt vesz rajtad – a phüszisz:
ezek nem jelölők –
megvalósulások.

Aposztróf: Fájdalommal jár,

hogy írni fennmaradtál;
s hogy egymásba érnek
a napok, mint szavak,
s hajnalkonyat cirkulál.