Négy vers a Nyugat tiszteletére, a Nyugat korát idézve és átformálva, pár jellegzetesen nyugatos hangú szerző dallamára, bár a megidézett költők – Babits, Dsida, Kosztolányi – közül a legfiatalabb nem is publikált a Nyugatban. A Nyugat sokkal több, mint maga a lap. Vad és szelíd. Valami zene.

Vadnyugat

Az erdő ingatag,
vadásznak a vadak,
szerte lándzsák hevernek;
tűzön levest kavarnak.
Mit a szelek kevernek:
nevezzük zűrzavarnak.

De most beáll a tél.
De most a rend beszél.
Rájuk lőnek, úgy illik.
Tollas fejdísz lehullik,
alkonysátor kinyílik.
Bátorság visz a nyúlig.

A nyúl kinyúlik ott,
nem húzza el a csikot.
Az égen egy faajtó.
Vajon mit rejt a felhő?
Szarvast terel a hajtó!
Legyél hát köddé, erdő!

Üres, zöld, híg

Üresen kortyoltál-e már
zöld tea mesés édenébe?
Te voltál az vagy a pohár,
üres locsogás zöld beszéde?
S figyelted-e, a ritka lé
mily haraggal, mily idegesen
zöldül, burjánzik fölfelé
a lakhatatlan kockafejen?
Figyelted, hogy tart össze még,
bár egér rág a gyökereken?
Így vívódik az éjszaka
reggeltájt az égre meredve,
neki a fény a sír maga,
még esőben se jó a kedve.
Így szívódik a zöld tea
az üres ablakon belesve,
a zöld tea, a víz szaga
minden faladba és teredbe,
mígnem egy fázós, szürke reggel
a plafon úgy omlik le rád,
hogy el se talál, fejbe sem ver,
a csésze füle rég levált,
mintha nem azért volnál ember,
hogy kiidd a híg éjszakát.

Mostan színes labdákról álmodom

Mostan színes labdákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok gúnynevet
pattintanék oda egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek,
és amiért szeretem, kinevet.
Krikszkrakszokat, japán neveket adnék,
s egy kacskaringós, görbe kanalat.
És akarok még sok másszínű labdát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
én lennék az egész aranycsapat,
hagynám, hogy a brazilok győzzenek,
öt-háromra győzném le magamat.
És kellene még sok száz és ezer,
labdákkal teli játszóház-sarok,
s mert a labda pályát is követel,
a labdák közt gombfoci-asztalok.
És kellene még aztán millió,
nem forint-, csak játékpénzkötegek,
az ilyen gazdagság nem rikitó,
sok átgumizott kis papírdarab,
hamburger-színű, spanyolmeggy-lila,
néma-szürke, mint reggel a hetes,
ha késve ér egyszer a suliba,
és táblazöld s intőkék is, de halvány,
akár a fényes vízilabda árnya
október végén a medence alján.
És akarok még égő-pirosat,
vagy zöldet, ha továbbmenni szabad.
És akkor írnék, hétig leckét írnék,
kékkel a magyart, matekot arannyal,
nyolckor már labdát rúgna egy angyal,
arany labdát rúgnék Magyarországnak.
És el nem unnám, hiszen úgy fociznék,
ahogy fut a labda elől a bánat.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog,
te készítenél velem egy riportot.

Téravatás

Szent vagy, szent vagy, ó Kosztolányi,
szent, ki úgy tud verset csinálni,
hogy arca ott van a szavak mögött.

Olvasva ki tudom találni,
milyen voltál, te régi bácsi,
hisz meglátom vékony szemöldököd.

Versed nem egy zajos tanári,
benne mindig van hova állni,
ahol nem a tornatanár lököd.

Úgy hallgatsz el, mint egy kanári,
ketrecéből nem tud kiszállni,
mégse minden rémületed örök,

elmúltuk nem tudtad kivárni.
Nem minden élet tart halálig,
a tied még most is köztünk pörög.