Kosztolányi Dezső: A holló

Egyszer, elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél
kávéházi kéziraton tétovázott a kezem,
s hogy fáradtan félrehajtom, valaki bejön az ajtón,
és szól halkan és sóhajtón, már-már észre sem veszem,
„Éji vándor – így susogtam – mért fogod meg a kezem,
úgy, ahogy már senkisem?”

Télidő volt, bús december, mitől öngyilkos az ember,
fojt a munka, szörnyű tenger, már-már elhagy az eszem,
létem elmúlástól óván kávéházi szellemórán
minden betűvonásomban holt mesterem keresem,
aki biztos most is szerkeszt túlvilági tereken –
itt lenn nincsen neve sem.

S ahogy hátratoltam székem, állt valaki feketében,
szinte elveszett a térben, s rászóltam fölényesen:
„Kihull kezemből toll, ó, úgy állsz, mint egy csúnya holló,
Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél, édesem?
Mikor mész el, mikor tűnsz el, meddig fogod a kezem?”
S ő megszólalt: „Sohasem”.

De ahogy szemébe nézek, meglátom, hogy ezt a félszeg,
keménykezű, erőszakos látogatót keresem.
„Nem teszek a tűzre rossz fát, csak könyörülj rajtam, Osvát!
Eszményképedet: a tiszta, tömör stílust keresem” –
Így dadogtam, nyöszörögtem –, „engedd már el a kezem!”
S ő megszólalt: „Sohasem.”

Vár mellettem, meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
kéziratért könyörögve tűz reám két tompa szem,
megáll itt az éji órán, komoran és hollóformán,
jön nyugtalan, jön nyugatról, sötéten és hevesen,
s most már mindig, mindig itt lesz, akarom, hogy itt legyen,
s ne virradjon sohasem.

Illyés Gyula: Születéslapomra,
avagy: vivát Nyugat!

Amit e lap eszünkbe vés:
a hiú törtetés kevés –
besző
a szó,

a sok beszéd, az alja-nincs,
ha szánk ki nem kiáltja: kincs,
ha ép
a nép,

s ha nem cselekszünk máris itt,
ha el nem visszük Párizsig
a hont,
a hunt,

tán öröklétig marad itt,
ha nem követnek valakit.
Hörög
a rög,

a rossz ugar, a maradi,
amikor belemar Ady,
s Babits
bebocs-

átja a friss, az új hadat,
hát rajta, itt a pillanat:
kövess,
kevés

hadam, én tollal harcolok,
és új zászlótok fellobog,
hiszen
viszem!

Kaffka Margit: Magosan állok

Kik voltunk egykor, új hegedősök,
Lázongás kereső, vad, nyugtalan árnyak,
éjjeli dolgú hadak betűkatonái?
S ki voltam én, ki bizonyítani vágytam,
érek valamit! Jöttem zárt szobákból,
Két szemem erővel feszítettem nagyra,
néztem, átnéztem üvegvalómon,
tánc helyett mentem halálos bálba,
szerelmes lettem, falanxba álltam,
úgy robotoltam, sosem nyafogtam,
nem voltam gőgös úr-primadonna –
komolyan vettek, mégis nevettek,
furcsa ruháimat szimatolták,
kinéztek kicsit engemet mégis,
vállamat vontam, tettem a dolgom.

Átok! Átlátok már, mindent értek,
tudom, kilóg a lovagi vértek
alól a lóláb, és szemeimmel,
szörnyű szememmel, röntgen-eszemmel
meglátom őket, megírom őket.
Kevés az idő, későre jár már,
leteszem lírám, leteszem kardom,
magosan állok, visszatekintek,
fáradt vagyok már, nem mondom: en garde...!
De akik látnak, kiáltják: Jeanne d’Arc!
S követnek engem, jönnek utánam.