Prédikátor-hangon

I.
Ismerem mind, a batyus vándort, oh, rettentő vonulás az övék,
A hold rideg porát tapossák szótalan, és az csillog gyönge

tüdejükben is,

Hogy fojtottan köhögnek tőle olykor, s a vér lecsorran

ajkaikról –

Baktatnak némán, mint a Déli Sark utazói, de belül
Énekel mind, hogy sóvár dallamaiktól rezeg a szívük

és összes zsigereik.

Nagy család az övék, de egymásról mit se tudnak, mind magános.
És leválnak lassan a jelenről, mint hangok egy húrról, melyet
Megzendített a legnagyobb zenész.
S mikor a rezgés is elhal, már ők sincsenek.
De addig is! Tüzet keresnek, mely szelíd,
Patakot, mely ha fölé hajolnak, átszellemülten visszanéz,
Sátort az ég szakadozott ponyvája helyett,
És néha egy-egy álmot is, melyen egy-egy gyötrő éjszakán
Vitethetik magukat lassan, mint indiánok a kenun.
Ha batyujukat vihetnem helyettük legalább!

II.
Romváros lakója vagyok, s ríttam látva, hogy elhagynak szomszédaim.
Nem tudtak rólam semmit, hitték, futóbolond vagyok.
Ha megszántam őket lázas nyomorukban, látván, hogy bőrükön

sebek fakadnak,

csak titokban adtam, amim volt, ajtajuk elé egy pohár tejet.
Ne lássák, hogy jó vagyok.
A dőlt házakból, kit meghagyott a kór, már útra kelt.
Most enyém a város, én a ragályt sem kaptam el. Ki tudja, mért?
Házam is ép maradt, de már semmi sem kell. Elég, hogy tudom,
kiszáradt kutakból hogy lehet venni egy marék vizet, elgyötört

szememre vigasztalásul.

Oh, Nagyúr, ki járványt csillapítani földrengést küldtél!

III.
És láték egy oszlopot, melyre fölkapaszkodván messzire tekinthetek

szét a harsogó világba.

Minő magasságba ér, füttyögő szelek közé!
És köröttem minden vándorol, egyszerre van nappal és éj,
és unszolom magam, mert monda egy hang belül: Kapaszkodj föl rá,

lámpásod vedd fogaid közé!

De nékem lámpásom sincs, és a gyávaságtól bénák a tagjaim...

IV.
Én orvos valék, eskümet feledtem, és nem tudom, mi célja volt
Velem azoknak, kik boldogtalan lelkűket kezeim között lehelték ki?
Elhagytam eszközeim, szétszórtam mindent, amim volt.
Gyógyító cseppjeim beissza a föld, poraim viszi a szél.
A jövőből érkező emlékek borzongatnak, amikor szemébe nézek valakinek.
Miért kell látnom a kavargó jelekből, hogy utolsó perce mikor jön el?
És némelyik vonszolja még magát, pedig már halott...
És mondanám egy ismeretlen nyelven neki: Fogd sírodat, és menekülj velem!

Tükörbe már nem merek nézni soha többé...

Életkép

(ha Szabó Lőrinc közjegyző lett volna)

A kaput gondosan nyitva hagytam reggel,
hogy aki jön, gond nélkül bejusson,
ne kelljen tépelődnie egy kicsit se,
hogyan is jut be az egyetlen úton.

És jön az első, belép, bizonytalan,
jönne az ajtóm felé, de visszatorpan,
az utcára visszamegy, s a csengőt
megnyomja röviden, aztán kicsit jobban.

Kiszólunk neki, nyitva van, jöjjön.
Másodszorra már megnyugodva tér be,
és kezdi történetét mesélni hosszan.
Értjük: amit hozott, azt mutassa végre.

Nekilátunk, hogy szépen összerakjunk
névből, adatokból egy hitelesítést,
elétesszük, csak alá kell írnia,
de otthon hagyta a szemüvegét.

Nem tudjuk, nevessünk vagy inkább sírjunk,
hiszen az ember mind egyformán esendő.
Ujjunkkal megmutatjuk, hogy hova írjon.
Bólint, s közben megint megszólal a csengő.