Apokrif

(talált tárgy)

„Midőn új kiadásban látom újra régi barátomat, elfog a kétség:
vajon így történt-e minden, mint az ifjúkor szemével láttam?”
(Szindbád)

Midőn újból – akkori reményei szerint: utoljára – visszatért az apró határszéli városba, Szindbád az első útkereszteződésnél ráfordult a közelben kanyargó keskeny csatorna felé vezető útra. Bár halántéka vadul lüktetett, s úgy érezte, hínárossá csomósodik benne a többnapos tivornya minden velejárója: a homlok benső falát kalapáló sötét borok, a szájpadlást érdesre szárító gyöngyöző sörök, a nyelőcsövet kapirgáló piros felesek vonakodva leülepedő utóíze, a hírre fölcsattanó, majd hirtelen elhalkuló nevetések és a vastag cigarettafüst súlyos emléke – igyekezett tartani az irányt. Egyszer határozottan az volt az érzése, hogy kóvályog, akár egy kivert kutya, a következő pillanatban viszont furcsán magabiztosnak érezte magát.

Ahogy az első kisebb sásbokrot s oldalában a kitaposott horgászhelyet megpillantotta, biztosan tudta, hogy oda érkezett, ahová hajdani távozása óta folyvást visszatérni vágyott: a helyre, melynek nebulókorától a nyomában volt, keresve, hajtva, űzve a határait, a koordinátákat, amelyek valaha a mindennapok pergésének állandó kereteit adták. A díszletet, a hátteret, a kulisszák magasba törő paravánjait, amelyek mögött napról napra, hétről hétre, évről évre lassú biztossággal rajzolta meg magát a város. Biztosan tudta, hogy visszaérkezett, de amint a következő sarkon föltűnt a holtág összeszűkült deltája, elkedvetlenedett.

Mert mit szeretett Szindbád ebben az apró, határszéli városban?

Szerette a szomszédos utca első – nem: második – házának udvarán piruló ecetfát a tövéhez láncolt csulafülű kuvasszal, és szerette, ha a kollégiumi lányok ebédidő után az internátussal szembeni közkút vízköpőire kucorodva cigarettáznak.

Szerette az üzletsori fényképész kirakatába aggatott női arcképeket és Somogyi úr kocsmáját, amelyben valamikor pirosképű nagyapja hófehér ingben hajolt a biliárd fölé.

Szerette, ha pirkadt, és a víztorony feje búbján megcsillant az égre fölkapaszkodó nap fénye, ahogy szerette, ha dél van, és lehet hazamenni az iskolából. Leginkább azonban az estéket szerette, a lassan melegedő tavaszi, a csillaghullásos nyári, a szőlőpréses-mustos őszi és különösen a kandalló mellett olvasgatós hófúvásos téli estéket.

Szerette a temetőt, különös fejfáival, köztük a lányéval, akit – mindig így érezte – nemrég temetett el szegény anyja, és szerette Misut, a világjárót, akinek földre dűtött szekrénye volt az ágya, s a világ, amelyet bejárt, otthonától az italboltig terjedt.

Szerette a központban fölhúzott faszínház daliás hősszínészeit, az apró határszéli város peremén húzódó vasúti sín nyílegyenes csapását és a gátak vigyázta erdőket a szeszélyesen kígyózó Körössel.

Szerette a reáliskola üvegablakait és a húskombinát zaját, a rögös edzőpályákat a sporttelep lelátója mögött, és a várost átszelő keskeny csatorna kikötőit, miként szerette a zeneiskola ablakai mögül fölhangzó muzsikát, a kerthelyiségeket és kávézókat és bárokat és eldugott kocsmákat, és szerette a kavicsos tereket és sétányokat a szoborparkokkal, a titokzatos arcokat, akik egy-egy szegletben váratlanul föltűntek, hogy aztán a következőben végleg nyomuk vesszen.

Szerette a nők lábát s az öngyilkosokat.

Szerette a templomot, végtelenbe fúródó keresztjével, s homlokzatán a feliratot, mely áttételesen bár, de arról tájékoztatta, hogy a keresztre feszített Jézus úr emlékműve körül megengedett az eszeveszett biciklizés.

Szerette a giccset – a távbeszélő polcára állított porcelán elefántfigurát, a virágmintás csészéket a nagyszülői ház konyhájának vitrinében, a dédnagyszülők tisztaszobájának falán függő festményt: vízesés, lombos fák, szerelmes ifjak.

Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés.

A csatorna partja ápolt volt, s ha a levegőbe szimatolt, Szindbád még érezhette a lekaszált fű friss illatát. A kisgát aljában gyöngykaviccsal fölszórt utacska futott, a holtág mögötti játszótéren fiatal anyuka hintáztatta gyermekét, a libikókák fölött, a magasban galambok búgtak. Amint a kisromán templom harangja delet ütött, ismét eszébe villant a hír, s úgy kanyarodott a nagyszülői ház irányába, mint akit főbe kólintottak.

Az utca képe, mintha egykor. A vízelvezető árkok peremén autók strázsáltak, az aszfalt résein itt-ott kidugta fejét a gaz. Szindbád kissé furcsállotta ugyan, hogy az utca végén letarolt ház helyét magas lakóépület foglalta el, de hát ki mondta, hogy nincs élet a halál után. A szomszéd falához, közvetlen az utcafrontra néző ablak alá valaki egy lelakatolt biciklit támasztott.

A nagyszülői ház előtti kövecses parkolóhely üres volt. A görnyedt fákról szilvaszemek potyogtak Szindbád lába elé. Ahogy lehajolt, hogy egyet fölszedjen közülük, a megbillent járdakockák között gyík surrant. Fölegyenesedett, s megpróbált belesni az elhagyott portára. A rozsdás kapuvasak között csupán szeleteit láthatta az udvarnak, a kútkáva félkörét a garázs mellett, a műhely fóliázott ajtaját, valamint egy szakasznyit a kerti csap vékonyka ívéből. A tornácot, ahogy régen, teljesen elfödte a megbokrosodott szőlőlugas, a garázstól nyíló bejárót az ápolatlan tuják vették birtokukba. Jóllehet nem kerülte el figyelmét az áthúzott kézírás a postaláda fölé biggyesztett címkén, ez a ház eladó, megzörgette a kaput. Minthogy nem érkezett válasz, segélykérőn nézett a szomszéd ház felé.

Addig ér az ember valamit, amíg a nagyszüleje él.

Miután újból – akkori reményei szerint: utoljára – fölpillantott a töredezett cserepekre és a kalapját vesztett kéményre, sarkon fordult.

Mert mégis, mit szeretett Szindbád?

Szerette a cukrász telke előtt veszteglő Polski Fiatot, amelynek porlepte szélvédőjére tréfás ábrákat rajzolt valamely víg kedélyű gyermek, amikor még volt értelme víg kedélyűnek lenni ezen a nyomorult világon.

Szerette az utcabeli habókos lódoktort és a lányt, aki tapasszal leragasztott pápaszemet hordott, de ballagás után két esztendővel úgy korzózott gömbölyű pocakkal a promenádon, hogy galambok ültek a verebekhez.

Szeretett iskolából hazafelé menet leszaladni a holtághoz, és szerette a zeneiskolához közeli gólyafészkes hidat, ahogy szerette az elcsatangolt kutyákat és az éjjel a nyírfán sivítozó bagoly rettenetes hangját.

Szerette a csatorna partján naponta letekert kilométereket, a horgászplaccok sokszor tapasztalt, mégis megszokhatatlan látványát, a vízre térdeplő kövér fűzfákat és a tágas holtág békalencsés kiugrásait.

Szerette Corvin János úr téglavárának csipkézett sziluettjét, a csónakázótó melletti sétány csikorgó kavicsait nyáron, ha a lombok takarásában egymáshoz bújtak az esti sétában megfáradt párocskák, s a frissen összeállt hó ropogását télen, ha ugyanők valami melegebb reményében a közeli kisvendéglőbe siettek.

Szerette a nagyapákat és dédnagyapákat, akik, megtérvén a frontról, lehetetlen energiával láttak újra munkához, s rakták rendbe az udvarvégi kádárműhelyt, és reggelente szalonnát sütögettek a farakás tövében, és ebéd után megengedtek maguknak egy-egy jól hígított fröccsöt a pincében, mert mikor, ha nem most.

És végtelenül szerette a nagymamákat, akik vagy frissen sütött, lisztes durcájú kenyérrel várták, vagy épp egresből habartak szószt, hogy a kondért, amelyben az almaszürke főzelék habzott, le kellett emelni a sparhertről, nehogy összeroskadjon alatta. Ám mindennél jobban szerette a fekete kötényes hajlott dédnagymamákat, akik hátsó udvari sötét boszorkánykonyhájukban olyan zöldborsólevest kotyvasztottak, hogy örökre beleszerelmesedett, aki egyszer is megkóstolta.

Mindent szeretett, ami különös útjai során csak egyszer is útjába került, és mindenkit, akivel lehetetlen kalandozásai során csak egyszer is összetalálkozott – de ahogy szerette őket, gondolt erre most, éppúgy iparkodott magát távol tartani is tőlük.

Persze lehet, hogy minden másként történt. Én már nem is emlékezem pontosan a dolgokra.

Vissza a tetejére