Nyugat

Az ajtó bezárul, az ajtó kinyílik.
Falevél-zizzenés, itt, a Saint Michel-en.
Járt erre valaki – legalább úgy hírlik –,
szobája volt fent az emeleten.

Járt erre valaki – mikéntha én járnék.
Arcára – neki is – ráírták: idegen.
Alkoholmámorban szépül meg a tájék,
bükkerdővé zöldül a párizsi szenny.

Nincs és nem lehet már, sehol sincs otthonom.
Koldus hajléktalan kabátját adja rám.
Kéziratok gyűlnek, ócska papírhalom,
m‘attends un verre! – egy kávéház asztalán.

Valaki járt erre – a jelen most a múlt.
Jövőről hazudni olyannyira könnyű!
Részeg hajóba ül, kinek a könnye hullt,
S ajkain csillog, fénylik a töpörtyű.

Az ajtó kinyílik, az ajtó bezárul.
Én bírtam versemnek csak a hőse lenni,
álmomban álmodtam sok színes tintáról,
s szerettem volna még szeretve szeretni,

de minden véget ért. Százéves csavargó,
járom – mintha Pestet – a párizsi utcát,
és semmi sem a régi. Érthetetlen argó –
pórázon a patkány: clochard őrzi cuccát,

s szerelmet árul egy élettelen ágyék.
Költők nincsenek már, nincsenek már versek.
Fény és csillogás van, meg növekvő árnyék –,
és vannak elfekvők öregembereknek.

Vissza a tetejére