Római suttogás

Kilépés

A kapu elérése nem könnyűszerrel történik, ha a ház belsejéből közelítjük meg. Lábunkat kidugjuk a liftből a lépcsőház földszinti lapjára (az egyszerűség kedvéért innen kezdem a hosszútávfutást), és erőt merítünk fejünkből az utcára való kilépéshez, a világlátáshoz. A kapualj olykor rohadt meggy, olykor túlhasznált női harisnya, olykor pedig katolikus templom szagára emlékeztet; de ez ne fonnyassza jókedvünket, odakinn is várhat ránk esős március vagy verőfényes november.

A postaládák mellett kulcsforgatás nélkül elmenni a közöny jele, a lelkiismeret-furdalás tanúsága vagy a fásultság mellékterméke. A lépcső itt lefelé vezeti a testünket, tehát szemünk, orrunk, köldökünk és alsó fokú szerveink is süllyedésre kényszerülnek. A láb magától nem számolja a lépcsőket, ehhez a fej csúcsíves ragyogására van szüksége. Minden nap érdemes megszámolni a lépcsőket, mert azok száma a fényviszonyoktól, földhöz tapadó korongjaink éberségétől és lelkünk számától is függ. Ezt jobb szépszerével megtenni a hajnali párák beszívása előtt, mert ha megkérdezik tőlünk, és tájékozatlannak mutatkozunk, még a fejünket is követelhetik. Gurulnak a fejek, hát nem modern kifejezés ez?

A levél, amely a postaládában ásítozik vagy éppen öt ujj után sóvárog, dönthet lendületünkről, haladásunk üteméről, sőt felsőbb hatalmakhoz fűződő viszonyunkról is. Ha a hajnali lépcsőn, munkába menet, mintegy beablakozzuk az arcunkat, kevésbé érhet napközben meglepetés. Vessünk egy futó pillantást a hámló falakra, mert azok teremtői is megérdemlik a részvétet, nem csak gyermekeink, az óhajok és sóhajok.

Ha a kapualjban kinézünk szemünk ablakán, fülünk ablakán, orrunk tüszős ablakbélésén, már meg is kaptuk a választ tegnapi fogyasztásunk kérdéseire. Itt halmozódnak a konzervek hegyei, a dobozok kupacai, a műanyagzacskók halmai a kevés számú kukában. A kilépés előtt találkozhatunk azzal, amit tegnapi tervezéseinkhez elhasználtunk. De már látjuk a fényt, a halottak és korán kelők italát. A kapu ablakán, hiszen ő is ablakot öltött éjszaka, mozgást észlelünk. Más is lengeti a lelkét, ez nyilvánvaló.

Ha maradt még annyi erőnk, hogy a kapun balra toljuk a kis műanyag pöcköt, akkor lehetőségünk támad a kilépésre. Gyér mozgásra van már csupán szükségünk, hiszen nem vár tőlünk feltűnést senki. A lift zaja lecsillapodott az udvaron, a postaládák ismét álomba merültek, a kapualj ismét fejleszti szagát. Balra kell lökni a kapuszárnyat, és megjelenik előttünk az emberiség álmatag, mindazonáltal a hajnali járkálásban örömét lelő része, amely a legéberebbnek véli magát. Legjobb egyedül útra kelni, mert a lélek, ha nem magányos, nem tesz haladást sem magában, sem a külső utcákon. Reggeli emberek, ezek mind olyanok, mint az angyalok. Mindenki valami jót akar tenni, siet, célba vesz, világosabbnak véli a világot, mint amilyen saját világa.

Na, hajrá. Most – a buszmegállóig – egyelőre nincs szükség számolásra. Hacsak nem számítjuk a lépteinket, az elhaladó nőket, a fatörzseket, a kapualjakat, az autókat és egyebet. De nem éri meg. Azok száma, akiket megszámolunk, nem változik.

 

Talizmán

Ha kinn ülsz a domboldalban megbúvó ház teraszán este vacsora után, és térdzokniban vársz a beszélgetés váratlan fordulataira, megeredhet az eső. Mit teszel akkor? Egy darabig szitálásnak nevezed, füstesőnek, nedves zsinórnak az égből, aztán ernyőért küldöd az asztalnál helyet foglaló populáció legfürgébb tagját, majd sárga, megkövült gumikesztyűben élvezed, ahogy a csapadék átmossa a nemi szerveidet.

Négyen ültök kinn a meleg andezitkő fölött, az estéből kiemelkedő fejkontúrral, ólomdús áruként, négy élőhelyfolt. A cseppek koppannak az asztalon, a borospohár apad és telik, közben visszatér a beküldött populáció az ernyőkkel. Felhúzzátok mind a négyet, s most már száraz krétakörben folytatjátok az estét. Nincs felzúdulás, nincs köhintés, nincs bemenetel szorgalmazása, semmi más lelemény nincs a szárazföld irányában. Ingataggá válik az ülőhely, kerekes szék. Mintha egy horgász-székben ülnétek csendben, holdfényben.

A tervezőasztalon négy félig telt pohár, mondom, cseppennek az eső darabjai. Kis kerek kacsaúsztató a terasz, négy ernyő alatt várjuk a szárazság megszolgált jutalékait. Zárolt rokonszenvemet senki nem veszi észre a felhők urával szemben. A szarkalábak is áznak a szemem alatt, a zúzott kő is ázik a kertben, mégis minden néma. A tücskök a nulladik pontról muzsikálnak, és a bodzás felöl ütemes trappolás zaja hallszik, mintha átvonulna a fűben egy markáns katonanő.

Úgy érzem, az ernyő alatt csomóponti jelleget kap négyesünk, párbeszédbe elegyedünk a sötétség hatalmaival. Az egész világ tekintetét az ördögre fordíthatnánk most. Behunyt szemmel fekszünk az estében, mint egy fedetlen koporsóban. Ki közülünk a továbbjutó? Még megbabonáznak! Semmi vész. Olyan tündöklés ez, amely meghosszabbítja önkéntes versengésünket.

Egyikünk, a haragos, gyakran elgázolt férfi tüzet rak a kert lejtős részén. Nincs ellene felzúdulás, csak mindannyian a tűzvésztől félünk. A csapadékos kert déli bugyrában alacsony bokorpalánták reszketnek. Nem egy villafaluban ülünk, hanem abban a helyiségben, amelyben már meghalt egy-egy harcos az elmúlt évtizedekben. A nulladik élvezeti ponton, az éjszakai elődöntőben várjuk az elődöntőt. Melyikünk jut tovább?

Az ernyők átáznak, tölteni kell a borból. Fényképet kellene lőni, olyan ritka az, hogy így együtt ülünk az esőben színes esernyőkkel. De ki tudna felállni a nedvességtől? Legfeljebb felzúdulni lehet. Egy rozsdás vaslánc csörren meg a kapuoszlop mögött, kint az úton. Most megijedek egy éles hangtól, talán egy szarvas bőg. Vagy lezuhant egy helikopter. A félelem valami zuhanásra vall.

Máshogy fél az ember a zuhanástól, máshogy a betöréstől, az erőszaktól, a besurranástól. Megigazítom vizes szerelésem. Megforgatom az ernyőt, hogy leperegjen róla a víz. Minden nehéz, pláne sötétben, pláne négyesben. Kiteszem az asztalra a kis fehér elefántot, a talizmánt. Eláll az eső? Olyan gondterhelten bámulunk a poharakba, mintha egy ülésen szoronganánk, helyosztó döntés előtt.

A kiselefánt feljajdul: Bent nem esik! És ekkor hurcolkodunk be, négy pohárral, négy sóhajjal, négy esernyővel.

 

Eltérések

Még meg sem érkeztem a követségre, már kimondták rólam valami hamisat és fontosat: útban van, mindjárt megérkezik.

Nem érkeztem meg, mert menet közben megcsúsztam egy aszfaltköpeten, ínhúzódást szenvedtem, és sérülésem nyolc napon túl gyógyul. Nem kétlem, az összejövetelen magas méltóságok, éles elméjű tisztségviselők, nagyra menendő beosztottak hozták és vitték a hírt, és az étel-kínálat is hozzájárult a csevegés szellemi színvonalának emeléséhez, legalábbis a gubancok derűs kezeléséhez. A fontos hamisság néha a komolyság álarcában jelenik meg, és a történet tárgya nem is szükségeltetik hozzá.

Voltaképpen, mesélik, én voltam az est főszereplője, és éppen abban a pillanatban váltam azzá, hogy kiderült: nem lehetek jelen. Valakinek senkinek is lennie kell. Azóta meggyőződésem, hogy megerősíthetném helyzetemet, ha minél többször maradnék távol olyan helyekről, ahol számolnak velem, várnak, ahol külön megterítettek nekem. Tehát voltaképpen csak utóbb teljesedett be rajtam a kijelentés: útban vagyok, mint akkor, amikor még valóban a hasában hordozott valaki.

Természetesen nem feledkezhetem meg önmagam hordozójáról, akinek adtam néhány gondot és gondolatot, hiszen egyébként a követségen sem várhattak volna rám. Kicsúszásom annyi haszonnal járt, hogy eltéríttetvén az élet jó szándékokkal kikövezett főútjáról, megismerhettem a mellékösvények egyikét-másikát, a boldogulás más vadvizein csobogó fajtársakat, úgyhogy földi tartózkodásomat új ismeretek elevenítik meg. Miért tagadnám, hogy húgyszagot szívtam be napokon át, hogy tetemeket toló tepsik kerékcsikorgását hallgattam, hogy nővéreket hallottam énekelni eldohányzott hangszállal? Az időtöltésnek eddig ismeretlen módjait is láttam: félrebeszélést, gatyába-csinálást, vécépapír-lopást. Ha megjelenek a követségen, Emil behozza tálcán a pezsgőt, szó nélkül megkínál a finomabbnál finomabb falatokból, és arcáról nem azt olvasom le: Meddig tart még? Nem kétlem, ő is ott landol majd egyszer, ahol én, de ő közben még kiszolgál másokat, akik fenn járnak a fényen.

Hallottam ordítani aggastyánokat bilin ülve, láttam vén csoroszlyákat szótlanul ücsörögni befáslizott karral, ez volt az én előzetesem. Miért ne mondhatná rólam bárki, hogy annak idején megszokott utakat jártam, minden járásbéli eredetiség nélkül? Eredeti már az is, ha él az ember, nemdebár? Nekem abban áll a legeredetibb eredetiségem, hogy élek. Útban vagyok, mióta más vitt a hasában, egyetlen út a pályám hassal és has nélkül. De most magam melegítem magam saját véremmel, ébrednem is nekem kell, mosakodnom, táplálkoznom, forgolódnom. Így válik belőlem minőség a feltámadásra vagy a feltámadás elmulasztására. Ezt megtette már életében néhány kortársam, azért panaszkodik. Vagy mindannyian csak azért vagyunk még itt, mert a másik világ mindenki számára elmarad?

Ha megérkezem a követségre, nem kísérnek fontos és hamis megjegyzések. Nem is félek annyira, hogy ilyen eszembe juthatná. Nem kellene másmilyennek lennem minden nap, hanem olyannak tűnhetnék, amilyen vagyok.

 

Felzárkózás

Hát valamit mégiscsak el kell mondanom, nem? Hát ez megéri, hogy megmagyarázzam, nem?

Betoppan egy fiatal, vörös hajú, megilletődött lány, és földre horgasztott fejjel azt susogja: Jó napot kívánok. Nekem szól ez a köszönés, vagy a földnek, vagy önmagát üdvözli ez a hamvas teremtés? Mert hogy a szeme nem adja át a szándékát, az kétségtelen. Mit akarok én tőle? Amit Othello Desdemonától? Amit Romeo Júliától? Amit a kiskakas a kistyúktól? Nem én, nem is akarhatnék semmit, hiszen én már akartam néhány évvel ezelőtt, azt megszenteltük egy igennel, elmentünk egy jót mulatni, és azt a vonalat hosszabbítjuk meg azóta fekete erővonalakkal.

Márpedig ha ez a szűk mosolyú kis teremtés vagy inkább teremtmény a földön engem üdvözöl, akkor bizonyára a földön is vagyok. A lábam, bizonyos, a földön van. Nem tapad oda, de néha érintkezik a talajjal, a talajon fekvő egyéb köszönésekkel, és ott képes fogadni a lesütött szeműek tapintatos jelzéseit. A vörösöket szeretem a földön is megforgatni. A keze puha, puhány, nyirkos. Merő nyirok. Meg kell ezt ráznom?

Rázni mást szoktam, rongyot, fejet, pótfejet. Simogatom egy kicsit, de úgy, hogy az csupán hosszantartásnak minősüljön, hiszen gondolnom kell női kézfogások alkalmával a roppant erős, szigorú erkölcsrendészetre is. Egymásra nem bízhatjuk a tekintetünket, abból túl bonyolult veszélyek származhatnának. Nézünk egymás bokájára, bokánkon a nadrágunk szélére, a szövet elernyedésére, ő az én rüsztöm kimagasló dombjára, én az ő rüsztje megbúvó csiklójára, és így simogatjuk szemmel egymás rüsztjét. Ha arra gondolsz, hogy ennek a látványos egyesülésnek kéztől folytatása lehet, akkor nem tiltakozom. De reszketek tőle.

Mint ahogy minden folytatástól rettegek, amely nem lábtól indul el, kúszik a térdek irányába, megáll hosszan a combok derekán gondolkodni és cselekedni, majd motoz tovább a combok érzékeny elágazásánál, a köldök zárt szemhéjra emlékeztető domborulatánál ismét megakad, a bordákat fedő gazdag fehér szövetek hullámain elcsónakázik, és végül szájjal hallgatózik be a másik szájba, hátha ott kiszimatol valamit a test mozgásairól. Ezt el kellett mesélnem nektek anélkül, hogy elmesélném.

Aztán leeresztette a kezét, felemelte rám a szemét, és ebben a ritmusváltásban már az unokám szemrebbenését, lépés-kezdeményeit sejtegettem. Piros, rövid ujjú blúzt viselt, a blúzban kemény hús lélegzett, bizonyos íveit istenem közösen rajzolta meg az ördöggel. Senki más nem tartózkodott a szobában, csak én meg az ő szerénysége. Benn maradhattunk volna, ledőlhettünk volna a kanapéra, hogy rohanjon be a biztonsági őr: „Az istenért, ne itt, ne itt. Fáradjanak haza, csinálják otthon a saját szemük előtt, ne megbecsült, fegyelmezett munkatársaink szabályozott munkaidejében.” Ilyen cizelláltan, vésetten, józanul dorgált, óvott, penderített kifele ez a biztonsági őr. Mi meg már álltunk is fel, testünkkel összekötöttük a mennyezetet a padlóval, nem néztünk többé egymásra, s ennek következtében azóta se nézünk, hiszen ő az övéihez ment, én pedig újra megkerestem az enyéimet.

 

Két feladat

Egyik barátom, a szokatlan érzelmek kompilátora, aki holtában is szeretni fog, egyszer azt mondta nekem: tedd magad láthatatlanná, és foglalkozz valamivel. Én igyekeztem megfogadni tanácsát, s nekiláttam, hogy megoldjam a kettős feladatot.

Két bökkenőt, csak ennyit számoltam: nem voltam láthatatlan, és nem foglalkoztam semmivel. Az első műveletet úgy kezdtem tehát, hogy először a hajamat varázsoltam el. Szálakra bontottam, úgy gyorsabban eltűnik, gondoltam, és beledobtam egy égetődobba. Meggyújtottam, elégettem. Reméltem, a tűz nem semmisíti meg, csupán elleplezi a tekintetek elől. Aztán sorra vettem az arcom alkatrészeit, az orrot, a szájat, a szempillákat egyenként, az orrlyukat, a szájat, az állat, a szakállat, egészen a bordákig. Legnehezebben a lyukak suvadtak el, hiszen azoknak könyörögtem a legtovább. De egyszer csak lefalcoltak, lecsúsztak egy tölcsérszerű silóban.

Hosszú szításra volt szükség különösen a fül járatainál. Úgy tűnt, minden egyes hírt, melyet a fül valaha meghallott, külön kell elemészteni. Aztán a bordákat, a hasat, a beleket, az ágyékot búcsúztattam el a látható világból. Ezek számomra már észrevétlenek voltak, hiszen a szemem már rég nem látott, mire altestemre került a sor. Ágyékom rakoncátlankodott: ő örökké látható akart maradni, mert „utódomnak halálomig mutatnom kell az utat”, rikácsolta. Nagy nehezen beburkoltam egy vastag lópokrócba, aztán egy sötét lepelbe, és ledobtam a Vakok hegyéről a szakadékba.

A lábszáram, a térdem, a bokám, a tíz lábujjam, ezek könnyen megadták magukat. Úgy látszik, eleget láttak, eleget látták őket, szinte elsiettek a láthatatlan űrbe. Na jó, most már senki sem lát, gondoltam. De mivel foglalkozzam? A tanács túl általánosnak rémlett. Mindenki csak azzal foglalkozhat, amivel azelőtt foglalkozott, hogy valamivel akar foglalkozni. Megpróbálkoztam a grafológiával. De nem tudtam kitalálni mások jellemét, még a sajátomat sem. Aztán felcsaptam paradicsom-árusnak, de elgurultak a paradicsomjaim. Miért is gyötörjem magam guruló eszközökkel?

Átcsaptam a kockavetésre. De ott sem szegődött hozzám a szerencse. Drága kaszinókba jártam, nagy tétekre játszottam, vakmerőségem nem ismert határt – hiába. Városi ember létemre kimentem a faluba. Azt reméltem, ott terem számomra valami foglalatosság. A parasztok köszöntöttek, de be nem fogadtak. Pedig meglehetősen hosszú időt szántam a beilleszkedésre, hat hónapot. Végül, vettem észre, az egyik paraszt nem korholt azért, mert semmi hasznot nem hajtok. Megengedte, hogy kikísérjem a határba, ott üljek a sajtár mellett tehénfejéskor, sőt esténként még össze is hajlott velem egy kis borozásra.

„Maradj itt, majd csak lesz belőled valami”, biztatott. „Ha látnál, nem bíznál ennyire bennem”, töprengtem. „Ne aggódj. Csak addig vagy képes foglalkozni valamivel, amíg láthatatlan vagy”, mondta a paraszt. Igaz, hogy nem csináltam semmi láthatót, hiszen engem sem látott senki. De nem unatkoztam. Mindenhol ott voltam, és sehol sem vettek észre. És kedvem támadt egyszerre lenni és nem lenni, és örömömet leltem abban, hogy mindenki észrevétlen velem foglalkozik.

 

Jónás

Hogyan törnek utat a reggeli félelemben? A férfi kitámolyog a mosdóba, leül a kagylóra, vár. A lichthofban kotorásznak, zörögnek a nyugtalan vadgalambok. Sikertelenül ül, majd feláll, és átmegy a fürdőszobába. Vastagabb az árnyéka, mint este, amikor még nem gondolt arra, hogy ma át kell adnia tulajdonosának a rossz hírt. Enni se bír majd, rágja még a vizet is. Rászárad a bőr a fogazatára egy pillanat alatt az ijedtségtől. A tükörben belenéz az orrlyukába, a szemébe, a homlokába. Megütődött arca a keretben. A fele arcát se látja, olyan riadt, szőrös.

Kint a konyhában tojást ránt a felesége, teát főz. Árnyéka lefolyt a földre, ő is a hírre gondol. A férfi keze megfogja a gégét, vajon ép-e még. Beszélni próbál, hirtelen megijed, tud-e még beszélni. „Beteg vagy, két hónapod van”, lassan kell kimondani, hogy majd észrevétlenül közölje az apjával. Elküldi a száját, a száj mindig megbízhatóan képviselte. A fejét is elküldi, a szívét, a feleségét, aki a konyhában készülődik a napra. Megint egymás nyomába kell lépniük. Egy hal gyomorfalának ütközik az ujja. Mit láttál, kérdi a feleségét. Egy nagy szakállas öregembert, aki úgy beszélt, mintha a mi városunkból származna. És mit mondott? Felírta a felhők fehérjére: Mondd meg apádnak az igazságot.

A férfi kiódalog a konyhába. Micsoda halszag! Ki eszik reggel halat? Csak ebben a halszagban tudja elkezdeni a napot. Leül az asztalhoz, megszeli a kenyeret, megterít. Csörrennek a csészék, a kések, kiskanalak. Egy sóhaj, és ott ülnek ketten a reggelinél, és meg kell keresniük egymást. Minden reggel újra meg kell keresniük egymást. De ma nem találják. Mit tehetnének, hogy elvetemedjék az asztalról a szemrehányás, hogy nem tettek semmit?

Döccen egyet a ház. Minden megmoccan, mintha ficánkolna valaki a falak mögött vagy a pincében. Le akarja dobni őket hátáról egy ló? A férfi fogínyét megböki a villa hegye. Neki kell megmondania apjának a betegség hírét? Olyan fáradt ma reggel, mintha egyedül töltötte volna az éjszakát. Vagy fürdőben járt tegnap óta saját tudta nélkül, és most viszket a tisztasága. Én fogtam ki ezt a halat? Dehogy fogtad, csak a te kezedben úszott hazáig. Hogy lehetne befejezni ezt a napot, ha nem öltöm magamra a kegyelem álarcát? Meg kell mondani apámnak, erre kért mindig.

És láttad-e a halászt is, kérdi a felesége. Ma mindenki halásznak hazudja magát, aki feléd nyújtja halszagú kezét. Egy házat láttam, igen, verőfényes volt, és hajó alakú. És a hajóban élők vagy halottak? Élők őriztek halottakat. Sötét volt még, amikor kihoztam a halat a házból. Az egyik, aki egy hálóból árult, azt mondta: Vegyen a halból, akkor könnyebb meghallania és átadnia az igazságot. Dorombolt, vajúdott a ház. Majd zümmögött az egész csarnok, mintha simogatná egy lágy kéz a tetejét. Egy hatalmas madár szállt át fölötte, de úgy siklott a levegőben, olyan hangtalanul, mint a halak. Nem az apád árnyékával szállt, kérdi a feleség.

De, szállt, szállt, aztán ledobta a csarnok elé, nagyot csattant, majd széttört a kövezeten. Én összeszedtem, hazahoztam, eltettem a hal alakú ékszerládikába. De most sietnünk kell. Nyolc! Mondd meg: Ne menjen horgászni, mert ki van halászva.

 

A nagykövet köszöntése

Amikor az okirat belépett a követségre, még nem sejtettem, hogy feledhetetlen események kezdőnapja az. Fehér, felhő illatú és sima volt, szinte síkos, kézreálló és könnyű, úgyhogy gondoltam, elhelyezhetem a folyosón álló üvegszekrényben, hadd öregbítse az ott gyülekező érmek, kitűzők, serlegek jó hírét. Éppen akadt is hely egy ilyen téglalap alakú papírnak, ugyanis nemrég emeltünk ki onnan egy vékony kis brosúrát, amely előző nagykövetünk célkitűzéseiről, életéről, eredményes harcáról adott hírt.

Amikor megágyaztam neki, egyáltalán nem tiltakozott, nem kellemetlenkedett, sőt még egy hajlással meg is köszönte, milyen előkelő szögletet jelöltem ki neki tartózkodási helyül. A homokszín, persze, elütött a folyosó többi színétől, de ez a nem túlságosan kifinomult ízlésű alkalmazottakat egyáltalán nem ingerelte. Ott állomásozott aztán, pár nap múlva már nem őriztem, rá se hederítettem. Velünk együtt élt, megtisztelt; öntudatunk egyik oszlopává komolyodott.

Egy szép nap azonban a szállítmányozási és honorárium-mérő iroda alkalmazottja, egy aggályoskodó asszony, hüledezve ront be az ajtón: Jesszus, az okirat! Az okirat nincs a helyén! Szokatlannak rémlett, hogy egy okirat ilyen fegyelmezetlen. De közben nyár jött, kánikula, mindennek lába kelt a szabadságolás idején, ilyenkor nehéz megakadályozni az elszéledést. A szekrényben csakugyan hűlt helyét találtam: a köréje rakódott port, a többi nippet, a feliratokat és érdektelen emléktárgyakat. Mit csináljak most e fontos irat hiányában? Mintha a személyimet lopták volna el, olyan bizonytalanság fogott el. Mintha nem tudnám igazolni, ki vagyok.

Bíztam ebben a papírban. Valahogy kitüntetés, igazolás és kapaszkodó volt egyszerre, horgony az élet zűrzavarában. Faggattam a takarítónőt, a gazdasági tanácsost, a nagykövetet, de senki nem látott, nem hallott, nem észlelt semmit. Kinek volt kulcsa ehhez a szekrényhez? Az iraton érkezésekor láttunk egy kis farkat, legalábbis faroknak látszott, lábnak vagy bajuszkának. Hogy ez kéztörlésre, menekülésre vagy büszkélkedésre szolgált? Ki tudja. Fogalmam sem volt, hogy az okiratok helyváltoztató hajlamait itt a követségen, törik-szakad, meg kellene zabolázni. Ezek képesek süllyedni, lyukon átbújni, párologni, kúszni, elködleni, s erre itt, karrierünk boldog kis közösségében, nem gondoltunk.

Eszem ágába se jutott, hogy összefuthatok vele más okiratok társaságában kétes levéltárak tolószekrényes polcain, vagy még azelőtt, hogy megérkezne, népes utcákon aktatáskák mélyén, vagy buszjeggyé aprítva a járdaszegélyeken. És arról is kinek lehetne fogalma, hogy egy elbitangolt okirat felütheti fejét nemzedékekkel később egy báseli bolhapiacon, akár egy értékes könyv lapjai közt jutalom-betétként, vagy csomagolópapírként egy afgán szőnyegtekercsen, felirat nélkül, vagy áthúzott szöveggel.

Az okirat távozása miatt kitört nyugtalanság aztán csillapodni látszott. Mindenki maradt a helyén, senki nem kapott dorgálást, nem változott meg a munkarend, csupán a nagykövet fűzi hozzá néha a köszönéshez: Ugye, kortárs, tisztába jött magával, a helyzettel okirat nélkül is? Ez a dolga.

 

Egérfutkosás

A táskámból sokszor azt húzom ki, ami az enyém. Ilyenek: egy csonk ceruza; rágógumi, nem műfogsorhoz tapadó; hordozható telefon, szürke, előfizetős, hátulgombolós; újságok tegnapról, szakállal; elolvasásra szánt, de soha el nem olvasott levelek; javított névkártyák; amit más tudtomon kívül beledobott. Néha olyat is kihúzok belőle, ami nem az enyém. Ilyenek: egy üveg bor ajándékba; újság a vendéglátóknak, megbotránkoztató hírekkel; szeretteimnek szóló levelek, ezeket kíváncsian veszem elő; gyógyszerek mások épülésére.

Darab ideig mindkettőt egykedvűen cipelem, de egy idő múlva nyugtalanítani kezd a táskám tartalma. Ilyenkor megállok, leteszem egy padra, kinyitom, belenézek. Miután ellenőriztem a nem hozzám tartozó, valamint a hozzám tartozó dolgokat, felállok, folytatom utamat. A százhuszonnegyedik lépésnél eszembe jut, hogy otthon felejtettem a pénztárcámat. Ugyan nem akarok vásárolni semmit, de pénz nélkül, világos, egy lépést se tehetek. De hogy menjek haza pénz nélkül? Túl messzire eveztem otthonról, semhogy gyalog visszatérhetnék. Előveszem a névkártyámat, az üveg bort, és jutányosan áruba bocsátom mindkettőt. A vevő meglepődés nélkül kérdezi: Maga kin akar segíteni? Erre nem tudok mást felelni: Magamon. Érzem, hogy válaszom, noha pontos, megbotránkoztatja az érdeklődőt. Minden pontos, ami rám vonatkozik. A bor egyharmad árát a kalapomra tűzi, a biztonság kedvéért elviszi a névkártyát is, majd faképnél hagy.

A trafikban vásárolok egy buszjegyet, és elindulok hazafelé. Ekkor a hátamban terem egy a sündörgő asszonyok közül, és azt hajtogatja félhangosan, hogy csak az áldozatok hallják: Cigi, cigi, cigi... Adjon egy kartont. Jó, mindjárt hozza, itt van a raktár a sarkon. Még mielőtt elszaladna a kartonért, kéri az árát. Sosem hallottad ezt a szót, bizalom, kérdezte egyszer egyik barátom. Odaadom a bor egyharmad árát. Várok, hosszan várom a sündörgő asszonyt, sose jön többé. Haragudjak meg rá? Mínusz fajszeretet. Semmi kedvem firtatni, hová tűnt a pénzzel. Közben le-föl járkálnak a többi sündörgő-asszonyok, mormolják: cigi, cigi, cigi...

Valahol elvesztettem a mértéket. Haza kell mennem a pénzemért, ez világos. Egy papírra, a letépett újságpapír szélére felírom: „Segítsenek, bajba jutottam. Nincs pénzem, kiraboltak.” Sokan mennek el a lábam előtt, elolvassák a feliratomat, de senki nem szán meg. Elzsibbadok az ücsörgésben, egyik felem bünteti másik felemet. A táskám mellettem, nem is tudom, mi lapul benne.

Közben besötétedett. Ha most kinyitnám, senki se tudná megmondani, mit tettem bele én, mit tett bele más. Lehet, hogy itt kell töltenem az éjszakát. Aki otthon felejti a pénztárcáját, az könnyen koldusbotra jut. Reggel majd, talán, ha átaludta bennem isten az éjjelt. Értem nem jön senki, ez bizonyos. De igazolni még tudom magam, itt a személyim. Az utóbbi időben a nyakkendőm megmentett attól, hogy becstelennek nézzenek. De nyakkendő nélkül akárki ellenőrizhet. Édes gondolatom melenget: otthon pénztárca vár.

Ha kibírom az éjszakát, holnap feltámadok. Ha egy kis feltámadást sem érek, pusztuljak el. Várni tudni, az is szerencse.

 

Octavio

Octavio elvész a tömegben; mihelyt fogyni érzi tartalékait, fel akar oldódni, egészen semmivé akar válni sokak szeme előtt. Egy idő után ez nem tűnik fontosnak, ez a nyilvánossági effektus. Elég azt érezni, hogy nincs.

De egy ember tudja meg, hogy nincs.

Talán ez a hőstett, hogy mással tudatja, nincs, ez visszaadhatná az életkedvét. Ha valóban nem lenne, nem kóstolhatná meg többé az elégtétel ízét; valahogy lenni kell, mindig a létezés felé kell görgetni a megsemmisülés vágyait is. Ha más venné észre, valaki ismeretlen, az újra feldíszítené az életét; ismeretlenekkel annyi új életet lehet kezdeni. De itt ülnek saját súlyukon a régiek. És hogy lehet kiégetni a régieket? Örül, hogy elkerülheti a viszonzás kínos és pontatlan félreértéseit; az egyetértés többnyire tévedésen alapszik, az elismerés mögül kikandikál a hízelgés hamis álarca; a kölcsönös hízelgést pedig csak a kisiklás nyelvén beszélő igazság szakíthatja meg.

Ő megszégyenül általam, én megszégyenülök általa, ez a kölcsönös megszégyenülés. Ha belépne most a barátja, Octavio nem tudná megindokolni, mi ért véget és mi kezdődött el. A kölcsönös kedveskedés, amit barátságnak vélt, egyszerre a vádak és viszontvádak terepévé változott, és innen csak az engedelem lejtőjén van kiút.

Ha megtalálná azt a pontot, ahol az első repedés keletkezett az egyetértés falában, újra kezdhetne érezni. Szívesen visszabontaná az érzelmi gombolyag hosszú szálát, ha újra tudna kezdettől érezni. Így azonban a tömegben áll, és figyeli a pillanatot, hogy elkaphasson egy új szálat. Szövés és szövődés nélkül senki nem maradhat felszínen.

 

Kútásás

Napokig utazott zsúpfedeles kunyhók mellett, sáros utcákon, sárga poros falvakban, hogy alkalmas helyet találjon a műveletnek. Nem szükséges hosszan kicsúszni a városból egy kútásáshoz. Amint kiért, megsokasodtak a fehér útjelző nyilak a partvonal mellett, a padkán, csak követni kellett a felfestést, sikerrel haladt mindenki.

Kutasó, ez van kiírva, látja, a kanyargós, porhanyós düledékben, ahol halfarok alakú falu várja. A faluban először egy érett lányt, egy fogorvosnőt kell megkeresni, fekete haj, foghíjas száj, gyémánt szemek, ő majd eligazít a telek tekintetében. Víz nincs mindenütt a föld alatt, csak bizonyos épületek tövében, ott, ahol túl nagy súly nehezedik a talajra. Néha vér formájában tör felszínre a víz.

Az egyszintes, csövekkel burkolt ház mindig sötétben áll, gáz- és olajvezetékkel övezett ingatlan peremén, bent kiszipolyozott emberek kártyáznak, káromkodnak, kurválkodnak. Betegek nyöszörgése csak ritkán élénkíti a hangulatot, rendszerint karácsonykor, sátoros ünnepeken, magas látogatás idején. A foghíjas asszony nemcsak a kút helyét jelöli ki, hanem az elmúlt évekről is beszél. Barázdás paradicsomkert mögött lakik, együtt a mamájával, a zsarnokkal, aki minden léptét, lépte ábráját ellenőrzi. Gyötri a kezét mesélés közben, egyre feketébb a szeme, egyre ingatagabb a lába. Érzi, le kellene ülniük a pontos ütemterv taglalása céljából, de bentről kártyacsattanás hallszik.

Mindenki siet, mentő gördül ki az udvaron, futkosni kezdenek a masiniszták, mintha kitört volna a szerelem vagy a tragédia. Az épület háta mögül, a raktárak felől biceg elő egy fürge emberke-állatka, kezében egy kis jérceásó. Hiszen azért jöttünk, éppen azért, hogy kutat ássunk, vagy szerelmeskedjünk, nemde, kérdezi. Ő jött volna vele együtt? Nem világos a helyzet, de hiszen sötétben vannak, csakugyan. A járda mellett öreg gépkocsi parkol, benne egy sötét női és egy sötét férfialak. Eszébe jut, hogy nemcsak kutat lehet itt ásni, hanem templomot is lehetne építeni, vagy uborkát venni, vagy moziba menni. Ez mind van itt, ebben a komplettül felszerelt lakóközösségben, úgymond lakóparkban, ahogy a vidékiek nevezik.

Közben beleragadt a lába a sárba, alig bír moccanni. Lehet, hogy a böszme ezért hozza a jérceásót, hogy kiássa őt a földből. Úgy érzi, egyre süllyed. Már elérte a sárga földet. Hogy lesz itt kútásás? Hogyan lesz itt túlélés vízzel? A dereka kicsit roppan, a térde már puha iszapban áll, s minden percben süpped egy millimétert, kettőt-hármat. Már nem bírna lépni. Lépjen most már más helyette. A helyzet még nem életveszélyes. De ki ássa ki őt innen?

A dereka sajog, mert hideg a föld. De legalább nem dől el. Felfele néz, a felhőkre. Mintha egy kútból leskelődne, olyan nedves az egész teste. Már nem tud hozzáizzadni, olyan vastag a nyirok körötte. Mire a melléhez ér a föld, már elraktározott a tüdejében, a csuklójában, a vádlijában egy kis tartalék levegőt. Mindenki drukkol neki, a foghíjas is, a böszme is.

Szegény, talán itt kell meghalnia. De akkor itt lesz a feltámadás is. Nem, lehetetlen kibírni egyszerre a végsőt és a feltámadást. Még kilát a föld alól, de már zsibbad. Mindenki imádkozik.

Vissza a tetejére