Halászat a Tibériás-tengeren

Jn. 21.

Megyek halászni. Eleget ültem a parton, elég a szomorkodásból,
reményekből. A nap még mindig fölkel, a fű perzselődik délidőben,
teszek valami hasznosat én is, értelmeset. Futó tévedés, múló elmebaj
volt az életemben az a különc názáreti – elmegyek halászni.

Megyünk mi is.

Maradnátok, ahol vagytok. Nem értitek? Magányra van
szükségem, kimerült vagyok és csalódott, vergődik a szívem,
elfogytak a könnyeim is. Ostoba voltam, nem láttam előre,
hogy meg vannak számlálva az órái – elmegyek halászni.

Most megint itt ülünk a hajóban, tengerbe eresztett szavak fölött,
az igazi kérdést egyikőnk sem meri föltenni. A vízből kiugró
halak fröcskölik arcunkba: tanítványok, hol a Mestereket?
A hegy visszhangozza, de meg nem feleli – megyek halászni.

Oldalára fordult a reggel, de mi semmit sem fogtunk. Már ehhez sem értek,
pedig régen! Kezemhez tapadtak a halak. Most üres a háló, akár az ég, így
ebéd sem lesz, nemhogy hasznos-értelmes élet. Visszatérni a régihez nem
lehet, mert útközben sóbálvánnyá vált bennem valami – hiába hát halászni.

Megint a part. Ő itt enni akar, enni! Ráüvöltenék: én is éhes vagyok!
Tudod te, milyen éhség költözött belém, miféle gallyrecsegéssel jár föl-alá
bennem a vágyakozás, csontjaim tördeli? Hogy mered a Mester szavát
szádra venni, parancsolni: menjetek halászni?

Nem tudom, miért, mégis engedek, a kérdés elől legalább egérutat
nyer az idő. Beevezünk újra, pedig már tűz a nap, tudja a fiam is:
halat ilyenkor legföljebb a tengerfenéken lehet fogni – de legyen,
mert az ismeretlen mondta, menjünk újra halászni.

Most itt ülünk a hajóban megint, szakadoznak a hálók, a csodálkozás
hátunkba dobott kés, megáll a levegő, összeszorul a gyomrom – Ő ott áll
még a parton? Ott, igen, ott, mit keresek én itt? Csattan a víz fölöttem,
milyen régen úsztam, Istenem, milyen rég volt, hogy magadhoz öleltél.

Lendül a karom, már földet ér a lábam, és eszembe jut a vak ott
Jerikó falánál, az futott így eléd, nekiütközve állatnak, fának, futott,
mert hívtad – és eszembe jutok magam is, hogyan süllyedtem itt,
ezen a vízen, mert elvesztettem, el Rólad a tekintetem.

A vak vagyok Jerikóból, Simon vagyok, kőszikla egy érthetetlen
Isten szemében. Sószobraim életre kelnek, és oldódnak belőlem,
csupa könny Mesterem lába. Nem akarok nélküled halászni,
Uram, soha többet – és rázkódik, rázkódik a vállam.

Vissza a tetejére