Nyárvégi

már nem vagyunk az a bonyolult
önmagába csavarodott anyag
az egymást rajzoló kezek
a papíron szőnyegen
a függönyön falon és asztalon
valójában már nem vagyunk
régen nem vagyunk azok
már régen nem tudnánk eljátszani
azt a háromszemélyes darabot
amiben én beleestem a mocsárba
te ruhámnál fogva kihúztál a partra
apa pedig ráállított épülő házunk alapjára
hogy lemossa a mocskot bőrömről ruhámról
ezekben a hetekben nem szólunk egymáshoz
és azt hiszed te haladsz a lépcsőn felfelé
mikor összefutunk azt hiszem én is
és azt hiszi apa is pedig mindannyian tévedünk
és én sem esem már mocsarakba tudod
mert talán te már régen nem húznál ki
apa pedig képtelen lenne újrakezdeni
te is elfelejtetted már a szövegedet
az akkori legendás társulat feloszlott
több tagja külföldön
néhányan adósságba verték maguk
néhányan felhagytak a színészkedéssel
néhányan pedig éjjel-nappalikba járnak inni
ma megrándul az arcod
ha hozzád szólok és próbálsz másra figyelni
csak ülsz a széken kávéddal mint anya
csak ülsz ki tudja miből kinézve
a legvégén lehámoznám
az arcodról ezt a rángást
de félek attól ami alatta várna rám
mint a halak csak tátogok a teraszon
duguljon ki a fülem
mocsári mályva színű
egyetlen V-nyakú pulóveremben bámulom
ahogy a távolba tempózó madarak
húzzák el fejünk felől a nyarat

Vissza a tetejére