Déry Tiborról

Munkatársunk, Ferdinandy György nemrég kapott Déry-díjat.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy koromnál fogva nem kellett tudnom a Fehér pillangó és a Felelet körüli immár fél évszázados vitákról. Első találkozásom Déryvel a Niki volt és a Vidám temetés elbeszélései. Számomra ezek mindmáig a magyar rövidpróza legnagyobb teljesítményei.

Kezdő emigránsként, írói tanoncéveimben is – a kettő nálam szerencsétlenségemre egybeesett – az ő Nyugaton hozzáférhető írásaiból próbáltam ellesni, amit csak ebben a szakmában ellesni lehet.

Személyesen soha nem találkoztam vele, ebben a kényszerű száműzetés hosszú évadja megakadályozott. Aláírtam a francia írók tiltakozását, amikor kilenc évi börtönre ítélte őt a hatalom. Amikor pedig, hetvenes évek elején, Nobel-díjra jelölték, szériában írtam róla a francia sajtóban az ismertetéseket.

Csupa ilyen egyirányú üzenet. Azazhogy nem egészen. Őrzök tőle egy nyúlfarknyi levélkét. Anyámnak írta, valamikor az elpuskázott Nobel-díj után. „Kérem, köszönje meg a férjének, amit a Chére beaupére (a Kedves bópeer...) érdekében tett.” Valahogyan így. Apró, nevetséges félreértés. Ennyire nem tudtunk egymásról, nyugatiak és otthoniak.

Sok mindenben hasonlított egymásra a sorsunk. Ha nem tartanám frivolitásnak, felsorolnám. Élete első felében, fél évszázadon át, világpolgár és emigráns volt Déry Tibor is. Csak egy kuriózum: a kilencvenes években, az És karácsonyi találkozóján, Orbán Ottó eszembe juttatta valamelyik régi kéziratomat. „Azóta – mondta – megtanultál magyarul.” Majd, hogy elvegye az ítélet élét, kedvesen hozzátette: „mint Déry Tibor.”

Utoljára hagytam egy másik makacs emlékemet: a kis trópusi lány könnyeit, a spanyolra fordított Szerelem olvasása után.

Vissza a tetejére