(Kőrösi Zoltán – Burger Barna: Délutáni alvás, Kalligram, 2008;
Jenei Gyula – Csabai István: Nézni a tájat, Szalay Könyvkiadó, 2008;
L. Simon László: Japán hajtás, FISZ – Kortárs Kiadó, 2008)

Kép és szó viszonyát az európai kultúrában hagyományosan a szó uralja. A közvélekedés szerint az értékes, racionálisan taglalható, mély értelmek és érzelmek kifejezőeszköze a szó, míg a kép inkább érzéki tapasztalások és örömök esetlegesnek látszó terepe. Az ehhez társuló erős magyar irodalmi tradíció alig hagy helyet maga mellett a vizuális művészeteknek. Legföljebb kuriózumként, díszítésként, afféle szórakoztató elemként jelenhet meg a kép a szó mellett. S hiába vannak kivételek, a többség még ma is másodrendűként, gyanús, megtévesztő és fölszínes élményekkel szolgáló médiumként tartja számon a képet. S azt a meghatározó szerepet, amelyet a kép az elmúlt évtizedek megerősödő populáris kultúrájában betölt, megint csak – elmulasztva a mély és alapos okkeresést és helyzetelemzést – úgy általában a vizualitás számlájára írják, károkozásként. Lám, a kép megbízhatatlan és egykönnyen elsilányul, mondják. Ennek a fölszínes ítélkezésnek az árát fizetik még ma is a kép művészei, viszonylagosan hátrányos helyzetükkel. A közönség pedig nélkülözi a mély és érvényes gondolatokat a képi kultúra univerzumáról azoktól, akik a szó mesterei – pedig mennyire izgalmas volna az inter- vagy transzmediális reflexió –, s főként nélkülözi a műveket, amelyekben szó és kép egyenrangúan és kölcsönösségben adja ki a műegészet. Olyasvalamit, ami már nem pusztán irodalom képekkel illusztrálva, és nemcsak képző-fotóművészet irodalmias képaláírásokkal, hanem a kettő termékeny kölcsönhatásából megszülető újdonság.

Így aztán igazi öröm – a szót és képet egyaránt becsülő olvasónak –, ha találkozhat a közvélekedéssel dacoló könyvekkel. Az elmúlt hónapokban több is került ilyenekből a boltok polcaira. Méghozzá nagyon különfélék. Prózai mű és fotográfia, lírai szövegek szikár táj- és városképekkel, valamint versek és különféle képek szimbiózisából megszülető könyvmű.

Az elmúlás érzéki árnyékában

A Délutáni alvást nem lehet pusztán szöveg és kép alkotta műként értelmezni, hanem szöveg és kép együttes megjelenéseként, könyvvé lényegüléseként érdemes megvizsgálni. Ugyanis a könyv mint korpusz maga is művészeti tényező, illetve szerves alkotóelem – Kőrösi Zoltán irodalmi szövegéhez és Burger Barna ihletett fotográfiáihoz hasonlóan, velük egyenértékűen. Ennél a könyvnél is, ahogyan a jó szöveg-kép műveknél általában, a szavak és képi látomások tárgyiasulásának, vagyis a könyvoldalak, oldalpárok egymásutánjának s a könyv szinte minden mozzanatának jelentősége van. Írjuk ide tehát a kötet tervezőjének mint harmadik alkotónak a nevét, Pintér Lászlóét is. Hiszen a könnyű – de nem könnyed – álmú Délutáni alvás kötetének már a papírja is telitalálat. Bár a könyv meglehetősen nagy formátumú és 264 oldalas, mégis az a benyomásunk, hogy könnyű felemelni. A matt árnyalatú s egy kissé durva erezetű papír és a puha borító, ha légiessé nem is, de szinte lebegővé teszi az amúgy súlyos művet. Ráadásul ezen a papíron a fotók elmosódott, sejtelmes, lágy rajzolatú elvont világa szinte természetes közegét találta meg. A könyv alcíme, A történet árnyéka, vagyis a valóság szinte misztikus vetülete, sötét tükörképe így aztán szövegben és képben egyaránt a lehető legtermészetesebb módon vetült rá a kézművesség érzetét keltő s egy kissé sárgás alaptónusú oldalakra. Azonnal megadva az olvasónak az első viszonyítási pontot: ebben a könyvben nem fekete-fehér a világ.

Hiszen a délutáni szundikálás állapotában, amikor olyan keserédesen és szorongató módon lebegünk át tudat és öntudatlanság határán, a gomolygó formátlanságok sodrában, a semmibe zuhanás lehetőségének mámorában roppant plasztikusan, mégsem élesen vagyunk képesek átérezni a lét matematikáját. Hiszen ilyenkor az értelem nem egészen úgy dolgozik, mint a fegyelmezett ébrenlétben, s az emóciók, a mély, ösztönéleti rétegek, az amúgy szinte láthatatlanul bennünk motoszkáló ősi, tudat alatti erők végre fel- és elszabadulhatnak egy kissé. S az érzéki benyomások, emlékek, tapasztalatok átélhetőbben lökődnek a felszínre, bátran és a hétköznapi szabályokat felrúgva kapcsolódnak össze az – amúgy szintén a valóságból táplálkozó – fantáziánk varázsos csapongásával. Kőrösi Zoltán írói habitusához nagyon is közel áll a „délutáni alvás”, a szinte földhöz ragadt érzékiséghez párosuló, parttalannak tetsző fantázia-birodalom.

Mondanunk sem kell, hogy a Burger Barna fotói a mély rétegekből táplálkoznak, az emlékcserepek, álmok, képzeletfoszlányok testet öltenek a kiragadott épületrészletek, a pusztulást szükségszerűen magában és magán viselő emberi test képének, a víz és ég, az elemek egyszerre nagyon hétköznapi s ugyanakkor metaforikus megjelenítésével. A talányos írásmozaikok, az élességüket egyre inkább elveszteni látszó képek hektikus és szabálytalan módon sorjáznak végig a könyvön, már a betűk mérete is meghökkentő módon váltakozik az oldalak egymásutánján, de egy-egy oldalon belül is. Némelyik sor egyszeriben kiharsog az apróbb betűk közül, az egyik részlet elegánsan szellős sorokban halad az oldalban előre, a másiknál mintha össze akarnának bújni, sűrűsödni a szavak is, hogy végül összekavarodva a sötét árnyékba hulljanak.

Ahogyan a világunk maga is. A Délutáni alvás élménye szerint a valóságunk válik álommá, sőt rémálommá, ha nem figyelünk. Az életünk egyszeriben átrobog felettünk, s amikor felébrednénk, már egy másik világ iszonyatában találjuk magunkat. Úgy éltünk ugyanis, hogy fel sem fogtuk a létezés jelentőségét, rezzenünk fel. S ennél már csak az az ijesztőbb, hogy tán nem is lehet felfogni a lényeget, amíg élünk. S amikor már nem? Mondjon bárki, bármit: a nemlét pusztán fenyegetés, nem pedig lehetőség. Az élet a halál biztos tudata, ha merünk őszinték lenni, s legfeljebb ennek megvallása tehet bennünket valamennyire felnőtté, hámozható ki az álmodás utáni egyre higgadtabb összegzésből: „Egyszer csak egy árnyék suhant át az út fölött, nem is igazán tudja, hogy látta-e valóban, vagy érezte csupán, villámgyorsan, hogy kivenni sem lehetett, hogy mi volt az, egyáltalán, a ‘mi’ az megfelelő kérdés volna-e, mint valami zajtalan, valószerűtlenül hatalmas madár, aminek ráadásul a hangtalansága éppen az ellentéte a zúgó levegő telítettségének és ragyogásának, nos az a rémület, amit akkor, annak az árnyéknak a láttán érzett, számára ez volt a felnőttség, a halandóság érzéki tudásának a kezdete.” (117. oldal)

Fegyelmezett szinesztézia

Egészen más világ, mondhatni a másik véglet a nagyon is hangsúlyosan fekete-fehér kötet, a Nézni a tájat, Jász-Nagykun-Szolnok megye lírai enciklopédiája. Kőrösi, Burger és Pintér könyvének lágy és szabálytalan keretei finoman fogadták magukba a szinte ködként gomolygó gondolatok és látomások univerzumát. De nem azért, hogy önkényesen formát adjanak neki, hanem pusztán azért, mert nem akarták engedni elillanni a nagyon is illékony anyagukat. Jenei Gyula és Csabai István ezzel szemben mérnöki pontossággal kimért tervet vitt véghez. Olyat, amelyikben szinte nem is látszik hely az esetlegességben, a meglepetésben, a nem vártban rejlő artisztikum kibontására.

Be kell mutatni egy megyét: egy oldalpár egy település, két fotó, kevés szöveg, halad előre a könyv a kistérségi elrendezés szerint. Óriási feladat összességében, megoldhatatlanul csekélynek látszó lehetőség a konkrét részletekben. Hiszen a könyvegésznek is ki kellene adnia valamit, valamilyen tájegységi érzetet, valamilyen mások számára alig vagy ki sem tapintható közösséget, alapvonást, jellegzetességet, s mindezt a szerzőknek azokból a szűköcske oldalpárokból kellene fölépíteniük mint alapegységekből, amelyeken az egyes települések „lelkének” lenyomatát rögzíteni volna muszáj. Ráadásul ez a lenyomat, mint a napsütéshez kötődő árnyék, átmeneti lehet csak, mégis magában kell hordoznia a múltat s valamennyire a jövendőt, vagyis az általánost. Hiszen, ha nem így volna, kit érdekelne az egész. Ahogy Jenei Gyula is írja a bevezetőben: „Süt a nap, árnyékot rajzol. S a pillanat megköt: szilárd lesz, törékeny.” (4. oldal)

Vagyis óvatosan kell kézbe vennie írónak és fényírónak egyaránt, hiszen egy másodperc alatt megroppan, eltörik, átláthatatlan cserepekké hullik szét. Finom kézzel csak az képes a hazája – a szűkebb pátriája – megkötött, törékeny pillanatait egy könyv lapjaira helyezni, aki nemcsak mélyen érezni képes, de tanulni és tapasztalni is hajlandó szakadatlan. Szerzőink ilyenek, s így aztán képesek a nagy attrakcióra: cseppben tengert mutatni, pillanatban örökkévalót kutatni, provinciában a nagyvilágot mértékül venni. Pedig tán ez a legnehezebb, hiszen a téma túlzottan is közel esik az alkotóhoz, mondhatni, napi érzelmi kapcsolatban áll vele, s olyasmire kell tudnia rácsodálkozni, rálátni, ami már úgy simul bele a mindennapjaiba, hogy szinte észrevétlenné vált. Éppen ebben a túlzott ismerősségben, ebben a roppant személyes partikularitásban kell meglátnia a „nagy általánosságot”. Ahogyan Csabai István a kuncsorbai házfalban mutatja, s ahogyan ezt szóban továbbrajzolja Jenei: „Olyan, mintha a fa rá lenne festve a falra. Mintha a képnek nem is lenne valóságos megfelelője. Csak az lenne, ami: fény és árnyék, sötét és világos, arány és ütem, lélek és test, vers vagy regény, mozdulatlan fal, széltől vibráló levelek. Hangulat: belső objektív.” (160. oldal) Mondjuk ki mi: a meszelt falusi ház vakablakai és előttük az oly ismerős alföldi akácfa pillanatot megőrző hűséges és ihletett tanúskodása, a fénykép meg a lírai szó együtt képesek teljesíteni a feladatot a könyv eredeti szándéka szerint, s egyszerre túl is lépni azon úgy, hogy a szűkre szabott és nagyon szabályos kereteket meg sem karcolják. Csak úgy egyszerűen ellebegnek belőle.

Vagyis az a feszes és gondosan eltervezett szerkezet, amelynek, ezt nyugodtan kimondhatjuk, a fényképek adják ki a vázát, lényegét, képes külön-külön is, egy-egy oldalpáron belül a teljességre törni, együttesen pedig a vállalt feladat egészét megoldani, közben nem zárva el az utat a művészi szabadságtól, földhöz ragadt témán túlmutató közös élménytől.

Hosszan sorolhatnánk a „megoldásokat”, a változatos oldalpárokat: a csataszögi barátságos szamárfej s átellenben az egyik legősibb fotómotívum: a létra és árnyéka a falon, hozzá az egyszerű, őszinte szavak a jellegtelennek látszó faluról: „Ahol csak az otthonokban, az utcán, meg a boltban és a kocsmában mutatkoznak meg a sorsok.” (94. oldal), vagy a híres Öcsöd, a két tudatosan szűkre komponált fényképpel. A szigorú tekintetű József Attila szoborfejének részlete, s mellette a kötélverő hagyományt folytató dolgos kezek látványa szinte válaszol az örök szemrehányásra, a lelencgyerek sanyarúságát magyarázni igyekszik a mostohák sanyarú sorsával. A szavak írója sem ítélkezik, hanem inkább emlékezik s idéz: „A valóság elpereg / és megmarad a látszat.”

A látszat erejét legalább ismernie és elismernie kell annak, aki efféle fekete-fehér könyvbe fog, vallja Jenei Gyula is. Ezért a sok kérdés és töprengés a szövegben, s a visszafogott tárgyilagosság a roppantul változatos nézetű képeken. S csak ebben a mértéktartó, töprengő, inkább kereső, mint az igazságot harsányan és magabiztosan megtaláló viszonyulásban merészkedhetik a gémeskutas magyar pusztába a szerzőpár az élményért: „Később rájöttem, a puszta nemcsak látvány, hanem leheveredés a fűre: tömény, vadvirágos illat és halkan zsongó bogárnyüzsgés. A vegetáció lélegzetvétele. Magyar szinesztézia.” (42. oldal)

„... hogy minden kép és költemény ...”

Az előbbi két kötet az együttműködések, együttgondolkozások, egymásra rímelések példái is voltak. L. Simon László könyve éppen ellenkezőleg, mindent egyetlen kézbe vevő, minden vonatkozásában alanyi, szerzői mű. A versek és a saját kézzel készített vagy válogatott fotók, festmények, meg az ezeket magába foglaló könyv-korpusz szinte szétszálazhatatlan egésszé gyúrva a költő-képköltő-formatervező művész akaratából és tehetsége által lett éppen olyanná, amilyen. (Nem tudnék sok olyan alkotót felemlegetni, aki ilyen természetességgel és eredménnyel alkot különféle műnemekben és azok határain is.) Vagyis, ha hozzányúlunk a különös könyvhöz, kénytelen leszünk legalább megpróbálni azt az összetettséget, totalitásra törekvést értelmezni, amivel a Japán hajtás készült.

„Felvágatlan valóság ez” (Japán hajtás), igazít el látszólag a szerző, de inkább csak összezavar. Hiszen mit tegyünk a felvágatlannal? A kötet felvágatlannak látszó oldalpárokból áll össze, ám ha kést ragadnánk, hogy felvágjuk – az üres rutin szerint –, akkor az oldalak hátsó, belső oldalán rejtőző képek testébe vágnánk bele. Lehetetlen. Már az első vers végén önmérsékletet kér az olvasójától L. Simon: „Felvágatlan valóság ez, / kérdések sora, / összecsukott / és ellapozható darabja valaminek, / ami sosem volt a mienk, / ami olyan, mint a festett szőlő / gyümölcsös illata.” (Japán hajtás)

Vagyis olyan valóság, amelyik a múlt csak félig-meddig látható árnyaitól, képeitől népes, s csak félig-meddig átlátható, bármennyire kukucskálunk, ügyeskedünk az egymásba kapaszkodó lapokkal, mindig marad valamennyi nyugtalanító rejtőzködés a sorok, a szavak, a lapok mögött. Sőt, még az elöl és hátul, az alul és fölül sem biztos, még az irányokban sem bízhatunk tovább: „... ebben a titkos üzenetektől / széttört világban, / egymásba vagyunk végképp gabalyodva, / miként a róka fogta csuka, / meg a róka.” (Róka fogta csuka) Lassan hát azzal a késsel, a valóság szabdalásával! Hiszen bármennyire is igyekszünk a tradíciók és szokások „egyszerű”, hétköznapi módszereit éltetni, hazudnánk, ha nem látnánk be, hogy a jelen világa más srófra jár. Hiába igyekszik az ősei asztalához ülni, hiába a költő hűsége: „... minden kimondott szóval / egyre távolabb kerül...” (Nagyanyám nagyapámmal beszélget).

Pedig milyen jó volna a nyugalom, a rend és a harmónia. Az alkotásnak nagy ára van, a meglátás képessége önmagában teherként nehezedik a költőre, alig szabadulhat: „Ismeretlen emberek terheit cipelem, / így könnyebb, / könnyebb elviselni, / hogy minden kép és költemény, / hogy bentről nézem, / ahogy kint fogócskázunk ...” (A régi ház). S tán éppen ezért – a nagy terhet enyhítendő – sorjáznak pályatársak és mesterek dicséretei, s mint a tanulmányai végére jutó öregdiák, összegez és számot vet L. Simon László. Emberi közösségbe kapaszkodva tán elviselhetőbb a lét.

Ám, ahogy lépdelnénk előre szépen a strófákon és költeményeken, folyton megakasztja a hibátlan műélvezetet az a tény, hogy a felvágatlan lapok másik oldalán is van még valami, amit ki kellene lesni, meg kellene fejteni. Valahogyan kihajlítgatni, s kínlódunk vele, pedig sehogyan sem megy. A szerző küszködésre és alázatra készteti az olvasóját, s egyszerre együttműködésre is. Te odatervezted, behajtogattad, én megnézném, kifigyelném valahogyan. S egyre inkább megnyugszunk a szükségszerű félsikerben. Nincs más lehetőség ugyanis, mint az alázat és türelem, ha elveszítjük a fejünket, és kést rántunk a könyvre, akkor már közös titkunk sincsen többé, csak kivégzett emlékek. A közös múlt gordiuszi csomója kibogozhatatlannak látszik, de karddal mégsem átvágható.

A jelenünk pedig könyörtelenül „... a végtelen harc / itt már nincsen folyó / s nincsen part, / se katona, / se áldozat, / már nem tudni, ki a magyar – / itt program küzd programmal, / operációs rendszer a vírusokkal, / köröttünk fényes kábelek, / szerverek és modemek, / a tudást megosztó rúterek, / kódolók és dekóderek.” (Wathay vicekapitány a fehérváriakhoz és a Jóistenhez) Ehhez kell mérnünk a múltat és magunkat. S a világot, amelyik folyton másnak és többnek, meg egyszerre kevesebbnek is látszik annál, mint amit felfogni képesek volnánk. Vannak, persze, még mindig emberi pillanatok, olyankor „Csak a kék eget látjuk, / a kertet, a diófát, / a malomasztalt, / a frissen kövesztett szalonnát, / s a lugas árnyékában feleségünket, / aki ma a dédi abroszával terített.” (LXV.)

De vajon nincs-e egy rejtett kép e mögött is azokról, akiknek véres cafatokba tépték nemcsak abroszát, de a dédijét is, meg a sok arctalanról, akiknek abrosz még sose jutott. Ha nem rontunk késsel a soroknak, beleshetünk a végső képekre, s elolvashatjuk a tömör, s annál abszurdabb figyelmeztetést, vagy inkább már csak tényrögzítést: „Kövek esnek!” Legalább ezt a tudást hajtogassuk ki a Japán hajtás magába visszazáródó dupla oldalairól és alól.