(Závada Pál: Idegen testünk. Magvető, Bp., 2008)

„Mi lesz ennek a vége, szeretett magyar véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. (...) Menjünk vissza Ázsiába!”(1)t a gondolatot több mint száz évvel ezelőtt vetette papírra Ady.

Závada Pál legújabb könyvében a hasonló kinyilvánításokat alátámasztó, megkérdőjelező vagy cáfoló szövegrészek (írói reflexió, kommentár hiányában) nem megfelelő kezekbe kerülve akár célt is téveszthetnek, ugyanis alaprétegeiben az Idegen testünk című regény a zsidókérdésről szól. Bár a művilág konkrét helyekhez, időpontokhoz, sőt a fikcionalitás ellenére konkrét személyekhez köthető, ennek ellenére nem lezárt egységről van szó, a cselekményszál kifolyik a jövő, napjaink felé.

Az Idegen testünk a magyar társadalmi és politikai közgondolkodást mutatja be történelmünk legkritikusabb idején, 1940 körül, amikor a legádázabb hatalmi, szellemi forrongások jellemezték mind az európai, mind a nemzetállamok életét. A könyv egyik rétege azokat az érdekeket, nemzeti sérelmeket, bűnbakkereső eszméket járja körül, melyek meghatározták Magyarország II. világháborúban való részvételét. A művet egyik interjúban az író „történelmi beszédregényként” aposztrofálta,(2) ugyanis a regényvilág dominánsan egy baráti társaság éjszakai beszélgetését tartalmazza. A szereplők külső tulajdonságai néhány odavetett megjegyzés alapján, csak a sejtetés szintjén körvonalazódnak, a hangsúly elsősorban eszmei-nyelvi lényükre helyeződik. Az adott kor nyelvi és gondolkodásbeli atmoszféráját a regénybe beillesztett – részben vagy egészben átírt – nyelvi panelek teremtik meg. A kötet (elsősorban a 20. század első felének irodalmából felhasznált) pretextúrái közéleti alakok, történészek, újságírók, politikusok nyilatkozatainak, szépírói szövegrészeknek, kevésbé ismert személyek distanciáinak, magánlevelezéseknek, neten is megtalálható irredenta nótáknak stb. koherenssé gyúrt szövegegészben megjelenő találkozását, azok diskurzusát tartalmazza. (Szépirodalmi oppozícióként kiemelném Ady lojális, illetve Móricz antiszemita, 1919-ből való naplójegyzeteinek megszólaltatását.)

Ettől még lehetne a könyv irredenta, soviniszta, antiszemita, tótozó, románozó, szlovákozó, németező, nemzetieskedő... szövegek gyűjteménye. De nem az! Lebilincselő olvasmány a szó kétszeresen is elvont értelmében, ugyanis maga az olvasó is belép a virtuális regényvilág baráti közösségébe, a társaság minden tagjával hamarosan közvetlen ismeretségbe keveredik, gondolatilag pedig interaktívvá válik, ugyanis a társaság által felvetett eszmecserékben – lévén involválva, illetve provokálva – színt kell vallania (önmagának).

A műuniverzum kettős idősíkon mozog: a tényleges regényidő 1940 szeptemberének kivilágos kivirradtig tartó mulatós estéje, éjszakája, s az ekkor folytatott beszélgetésekből, emlékezésekből vezetnek a szálak körkörösen ívelő mozaikos szerkesztéssel a múltba, illetve (a szövegtest utolsó harmadában) a jövőbe. A klasszikus polgári regényre emlékeztető családtörténeti imagináció megközelítően 90 évet fog át. A német-osztrák eredetű Flamm család 1870 körül (Gründerzeit) alapította Soroksáron az egyre jobban prosperáló fűrészüzemét. A harmadgenerációs (közéleti szerepet vállaló) Flamm Imre (magyarítva Flórián Imre), illetve Johannka (Flórián János) társadalmi, politikai, magánéleti viszonyrendszerét göngyölíti fel a regény egyre nagyobb térre és időre kiterjesztően. Valóságigényű bemutatásban ismerjük meg a gyerekek iskoláztatását, serdülőkorukat, karrierjük építését, barátságaikat, szerelmeiket. (Ezek nagyon olvasmányos részei a regénynek, viszont folyton vissza kell lapozni egy-egy megszakított cselekményszál, a családfa vagy a megbontott időrend miatt. Emiatt lelassul az olvasás, cserébe viszont jól bejárható regényvilágot kapunk.) A 20. század közepére széthullnak vagy megsemmisülnek a családok, melyeket „idegen testként” kezelve a történelem meggátol abban, hogy a nemzet testébe betokozódjanak. A megcsonkolt ország elszakított részein élő magyarok (más nemzetiségek) léthelyzetét szintén az idegen test (cím) metafora fejezi ki.

A társadalmi ágyazottságú regény tere is jól behatárolható: Budapesten a Fővám tér egyik oldalán lévő fotóműterem a textuális hálózat centrális pontja. Itt találkozik azon az ominózus éjszakán a 33 éves félzsidó fotó művésznő, Weiner Janka tizenvalahány tagból álló közössége, melynek tagjait rokoni, szerelmi, baráti szálak fűzik össze. A házigazda (Janka) szerepe mindvégig a legkoherensebb kapocs, nem kizárt, hogy ő a művilág másodlagos narrátora.

A faji szempontból különböző származású és szemléletű vendégek magát a társadalmat modellálják: van közöttük „színmagyar”, félzsidó, fajgyűlölő sváb, népi nemzeti sváb, kommunista eszméket valló ember, parasztpárti stb.

A társadalom középosztályába tartozó szereplők mindegyike érintett valamilyen módon a közéletben. Emma férje például munkaszolgálatos. (Felolvasásokból ismerjük meg a férj, a gyerek és a feleség közvetlen hangnemű levelezését). Az est folyamán megérkezik a két Flamm is, előbb Johannka, a „népi nemzeti” költő, és bátyja, aki ezredesként Észak-Erdély visszacsatolásának „tótumfaktuma”, valamint az unokaöcs, Urbán Vince, aki újságíró. Az evéssel, mulatással eltöltött, szeretkezéstől sem mentes éjszaka egyik beszédtémája például a Trianon előtti időszak, amikor az „elkorhadt monarchia szétesése perspektívát nyitott a társ-nemzeteknek, mutathassák meg ők is, kicsodák [...], csakhogy békebíráink sajnos magyar hazánk tetemes részeit is odadarabolták nekik.” (235. old.) Eszmét cserélnek a közös vámterületről, a történelmileg elcsatolt nép helyzetéről, a bécsi második döntésről, melynek értelmében az 1920-ban elszakított területekből 43 ezer négyzetkilométert két és fél millió lakossal éppen visszacsatolnak az országhoz. Az országgyarapítást kísérő kolozsvári népünnepély eufórikus hangulata átterjed a budapesti baráti körre is, különösen, amikor erről személyesen is beszámol az éppen Kolozsvárról megérkező Flórián Imre ezredes, aki Janka szeretőjeként is az est egyik meghatározó alakja, illetve szóvivője. És Kolozsvárról érkezik szintén váratlanul a tudósító unokaöcs, akinek napok óta megjelenő újságcikkei alapján már ismerik a visszacsatolás körülményeit, a románok elleni atrocitásokat, erőfitogtatásokat (ezek megjelenítésével kezdődik egyébként a regény). A társalgási témák között vannak a zsidótörvények, fajvédő érvelések, súlyos gondolatokat oldó diplomáciai pletykák, közben találgatások folynak a német hadvezetés várható lépéseiről, válaszokat keresnek rosszul kezelt társadalmi problémákra, eljátszott történelmi lehetőségekre. Különösen fókuszált felvetések között van a nemzeti öntudat, a nemzeti érdekek kérdése; vagy: „ki a felelős az ország romlásáért, amiért ilyen gyalázatosan lezüllöttünk a németek vazallusává” (232. old.), közben persze igyekeznek a vendégek jól érezni magukat adomák, viccek elsütésével (pl. Ady mosónőtől született fia). Ez az utolsó, meglehetősen nyugtalan békeév. Semmi nem teljes, sem az öröm, sem a győzelem, sem a boldogság. Darabokra hulló világ képe az erősen tördelt narratívában is megmutatkozik.

Bár a szereplők elsősorban intranzigens eszmei lények, magánemberként viszont bármikor képesek ellentmondásba keveredni önnön eszméikkel is. Az antiszemita kis Flamm Johannka „egy nyilas főbriganti”, de magánemberként éppen a félzsidó Weiner Jankába, a házigazdába szerelmes, s akit néhány évvel később, a zsidók deportálása idején élete kockáztatásával is kiment a náci börtönből. 1945 után, a szocialista rendszerben fordul a kocka. Janka érvel a következő szavakkal a miniszterré lett Dohányosnak, amikor Johannkát meg akarja menteni: „Akik gyerekkoruktól fogva ezer szállal vannak egymáshoz kötve, még ha sok mindenben, sőt perdöntő dolgokban sem értenek egyet soha, segédkezet kell hogy nyújtsanak mégis egymásnak.” De nem tudja megmenteni, mint ahogyan a nagy karriert befutó Flórián Imrét sem, akit aztán köztársaság elleni összeesküvés, illetve rasszista szemlélete miatt tíz évi börtönre ítélnek, Johannkát pedig mint a „nemzetvesztő nyilas propagandagépezet vezető munkatársát” háborús bűnei, összeesküvés, kémkedés, hazaárulás miatt kötél általi halállal végeznek ki. Életük azt példázza, hogy a társadalmilag, illetve magánemberként deformált személyiségek maghatározzák a történelmet, és fordítva: a sérült társadalom kihat a személyiség alakulására.

A mű kontextusaiban új megvilágításba kerülnek a pretextuális szövegeknek mind az állításai, mind a tagadásai. Csak a kérdőjelek működnek. Az átbeszélt éjszakát követő hajnalon az újságíró Urbán Vince (Ady-allúzió) felteszi a kérdést a „maga szomorú nagy részegségében”: „Hát vajon mi a saját magunk országában vagyunk-e?” (381. old.). A válasza: nem. Innen nézve a mű az adott kor leggyakrabban visszatérő problémáját mutatja meg: Mi a magyar most? A felvetett kérdések mellett enigmák, parabolák is interaktivizálják az olvasót. Például a zsidók elhurcolásáról nyilatkozik ez egyik egyházi vezető. Velencei gályákról beszél, melyekre a hosszú vízi úton költöző madarak szállnak. Súlyuktól akár elmerülhet a gálya. Mi a teendő? Vagy mi akkor, amikor a megtelt csónakba még egy, a tizedik ember fel akar kapaszkodni, de jelenlététől elmerülne a csónak. Mi a teendő? (A püspök megadja a választ.)

Az oroszok bejövetele után a korábban nemzeti erényekkel büszkélkedő sváb ezredes, Flórián Imre egy Testvéri közösségnek nevezett csoportosulás számára memorandumot szerkeszt (a tíz év börtönt ezért kapja). Álljon itt egy részlet a szövegéből: „Értelmes, becsületes magyar zsidók! Bár kevesen vagytok, nektek kell elindítanotok a tisztulás folyamatát! Az egész zsidó magatartást átformáló, hatalmas munkát vállalnotok kell, ha azt akarjátok, hogy az a vészes indulat, amelyet a ti viselkedésetek vált ki, végképp lecsillapodjék. Ezt izeni nektek a magyar nép.” (323. old.) A regény talán legtetemesebb témahálózata ennek a gondolatnak sokrétű kifejtését tartalmazza. A legtöbb dilemmát a magukra hagyott részletek kelthetik mindazzal együtt, hogy mind az adott korban, mind napjainkban beazonosítható észjárásra ismerünk.

A társadalom fejlődésének megítéléséről sem egyeznek a vélemények. A társadalom átlagos számok és nézetek szemszögéből nézve nem fejlődik: „óriási dögöt láthatunk csak, amelyik nem keletkezik, nem fejlődik, nincs teremtőereje, impotens, nem él.” (389. old.) Vagy: „a történelem igenis a népek teremtménye, népek hordják ki és hordozzák a maguk sorsközösségében, mely teremérdek erő, végtelen nemzés hatalmas és győzelmes birodalma, melynek arcvonásait viseli minden törekvő, teremtő és üzekedő emberi lény”, (uo.) Ezt Johannka vallja a bécsi, csonkolt kezű professzorának tanítása szerint. Akárhogy nézzük, a társadalom önmagában elvont orgánum, aktívvá a benne lévő tömegegyén viszonyrendszere teszi. Johannka nyilas lett, mert kicsi termetű és tehetségtelen költő volt, frusztrációjához hozzájárult Janka iránt érzett viszonzatlan érzelme, társadalmilag pedig német-sváb származása, mely miatt folyamatosan bizonyította magyar nemzeti érzelmeit. Bátyja (a korábban sikeres ezredes) elsősorban mellőzöttsége miatt vált soviniszta, „köztársaságellenes” figurává. Gábor Dezső meg mintha a felesége, Emma meggyilkolását (lelőtték a nyilasok) akarná megbosszulni, amikor a náci bűnösök kézre kerítésében besúgóvá válik a szocialista rendszerben. A minden összefügg mindennel elv tekervényes rendszere rajzolódik ki a regény társadalmi, történelmi palettáján.

Az Idegen testünk című könyvben az egyik gyakori beszédforma a többes szám első személyű megszólalási mód. Ez a séma a történelmi köztudat sztereotip gondolkodására jellemző: bejöttünk a Kárpát-medencébe, elfoglaltuk, apáink vérrel szerezték meg, kiűztük a törököt, békét kötöttünk stb. Závada provokáló intencióval szálazza szét a nemzeti és a személyes lelkiismeret kérdését, ugyanis a „mi” narrációs forma egyaránt alkalmas az öntömjénező nemzeti érzelmek és az „ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének” kifejezésére, de alkalmas a felelősség áthárítására is, ugyanis az egyes ember annyit emel ki magának a nemzeti emlékezetből, amennyit jónak tart, vagy semmit. Závada könyvében az erősen privilegizált nyelv történelmet is teremtő erőként, amorf cselekvési formaként jelenik meg: „Akkor megfigyeltük, követtük, elfogtuk, felakasztottuk, lelőttük, bebörtönöztük”. A szövegek és beszédmódok közötti intenzív közlekedést fokozza ez a kórusszerű megszólalás, mely váratlanul át-átcsap egyes szám harmadik személyű megszólalássá, illetve a személyes érintettséget kifejező első személyűvé: „És Janka nekiáll, hogy bizonyítsa, a kis Flamm lelki-szellemi eltévelyedésének végső soron ő az oka, énmiattam torzult el, mert ifjúkorunktól rosszul kezeltem Johannka reménytelenül egyoldalú érzéseit.” A függő beszéd egyaránt megidézheti az egyéni felelősségtudatot, illetve a tanú-jelenlét virtuális hatását is. Kameraszem módjára működnek a nézőpontváltások, különböző személy(ek)bői, helyzet(ek)ből szól ki a narráció, mely nem azonos az íróval, viszont maga az író működteti omnipotens módon a (nyelvi) kamerát.

Weiner Janka tizenvalahány tagból álló baráti közösségéből sokan áldozatul estek a nehéz történelmi időknek. Viszont a közösségben mindvégig ott élt a szélsőséges ideológiák, különböző származás ellenére is az összetartó erő. Az összefogás, a szolidaritás érzése, a közös sors- és szenvedéstörténet felvállalása az egyik nagyon fontos üzenete a műnek, ha nem a legfontosabb.

(1) Nagyváradi Napló, Menjünk vissza Ázsiába, 1902. jan. 31. i. m. 82. old.

(2) http://www.origo.hu/programajanlo/20080605-zavada-pal-nterju-az