A mások kényétől való függés? A szavak erőtlenek. Meg kell próbálnom körülírni egy élethelyzetet. Van rá időm: az ember általában lassan, fokozatosan lesz kiszolgáltatott.

Amíg dolgozom, én tartom a kezemben a sorsomat.

Apróságokkal kezdődik. Mindenféléről önként lemond az ember. Például megtanulja, hogyha aludni akar, nem ehet. Vagy hogy a tömény szeszt nem szeretik a neuropátiás végtagok.

Amit ő maga nem vesz észre, észreveszik az orvosok. Eleinte még csak az egészséges életvitelre próbálják rábeszélni. Sosem értettem: egy beteg hogyan élhetne egészségesen. Azután a folytatás: a gyógyszerek. Szegény apám mondogatta, hogy elég a ricinus és az aszpirin. Minden más toxint magától is kitermel a szervezet.

Csakhogy közben elmúltak az évek. A dolgok ma már nem ilyen egyszerűek. Nincs az az orvos, aki szóba állna velem, ha nem veszem be a gyógyszereimet.

Így nő, növekszik a kiszolgáltatottság. Most már nemcsak aszkéta, gyógyszerfüggő is leszek. És mivel hogy evés közben jön meg az étvágy, egyik baj hozza a másikat. Jön a betegbiztosítás, mert a nyavalyákat be is kell biztosítani. Nem elegendő, ha a munkabéremből levonják, magánúton is ajánlatos fizetni a részleteket.

Félúton szerencsére adódik egy kis holt idény. Egy kis remisszió. Munkaszünet. A kínlódást addigra már megszokta az ember. Beletörődött, hogy a betegséget sem ingyen adják. Ihaj-csuhaj! Ilyenkor vészesen vidámak az öregemberek.

Én is írtam erről egy egész novellafüzért: kinevettem a vastüdővel sóhajtozó, szerelmes matuzsálemeket. Most már nem nevetek. A bíró belefújt a sípba. Kezdődik a második menet.

Aznap valami vizsgálat miatt altatni kellett a feleségemet. A kórházig még ő vezetett húsz kilométert, úgy volt, hogy vissza, hazáig, majd én vezetek.

Ilyesmi ritkán fordul elő, a Chryslerrel ő jár be a munkahelyére, én csak a bérelt kocsikat vezetem.

Vártam hat órát, ennyi ideig tartott a beavatkozás. Azután odaálltam a kijárat elé.

És ekkor történt valami rettenetes. A Chrysler automatikus, tehát kétpedálos, de én még így sem tudtam összehangolni a mozdulataimat. Nem éreztem, hogy mikor van a féken, és mikor a gázon a lábam. Értem én, hogy a kisagysérülések akadályozzák az akaratlagos mozdulatokat, de mégis! Eddig soha nem volt a vezetéssel semmi bajom.

Pedig volt már nekem minden a kezem alatt. Ikarusz busz, teherautó, személygépkocsi. Egy idő után mindegy, hogy az ember mit vezet. Most meg, ugye, ez.

Fent voltunk a sztrádán, feljutottam. Lépésben mentem, és folyt rólam a verejték. De itt, az autópályán legalább nem kellett megállnom. Feleségem nyitott szájjal aludt mellettem, a kocsiban.

Kétszer is azon voltam, hogy lesz, ami lesz, megállok. Hogy tovább nem bírom. Valahogyan mégis hazaértünk. Az amerikaiak türelmesek: senki se dudált rám. De az is lehet, hogy nem jutott el a fülembe a hang.

Még sokáig remegett a térdem. Azután elaludtam én is. Csak másnap értettem meg, hogy vége. Hogy soha többé nem vezethetek.

Lényegtelen, hogy jó ideje már nem vezettem. Úgy tudtam, hogy csak rajtam áll: beülök a Chryslerbe, és elmegyek. Hát nem. Soha többé. Ez a maradék autonómiám is elveszett.

Soha nem értettem, hogy a szabadság egy amerikai számára mit jelent. Európában például még a középkorban megvalósult a szabad költözködés. Itt ettől még ma is messze tartanak. Nincsen vasút, se vicinális, a városokban nem járnak rendszeresen se buszok, se villamosok. Aki nem tud venni egy gépkocsit, olyan röghöz kötött, mint a jobbágyok egy latifundiumon.

Néha van, aki elvisz, de én nem szeretem, ha furikáznak: inkább gyalogolok. Nincsen messze semmi, másfél mérföld a bevásárlóközpont. A fénymásoló, a patika meg a bank. Csak a posta elérhetetlen, levélszekrények pedig biztonsági okokból nincsenek. Orvoshoz amúgy is vinni kell az embert: a klinika – mondom – húsz kilométerre van.

Gyalogolni jó. Csak a vizeldéket kell megjegyezni. Az önkiszolgáló éttermeket, ahová beengedik azt is, aki nem fogyaszt. Ezek a fix pontok az útvonalaimon. Az új bevándorlók néha megállnak, és elvégzik a dolgukat. Még be sem fejezték, és már villog mellettük egy rendőrkocsi. A sztráda szegélyén gyanús minden idegen.

Szóval vigyázok, és így egészen jól megvagyok. Járni még tudok. Más kérdés, hogy az embernek, ugye, nemcsak a lába öregszik. Mert aki nem figyel, egyre több dologról lemarad. Bankban tartom a pénzem, eddig eljutottam. Bejön, kiveszem. De hitelkártyákkal már nem szórakozom. Rólam ne tudják, hogy mikor, mit csinálok és hol vagyok. Eleinte visszaküldtem őket. Most már csak apró darabokra vágom, és a kukába dobom.

Faxot néha még adtam fel, de most már ez is kiment a divatból. Emilezni pedig minek tanuljon egy magányos ember! Ha úgysincsen kinek.

Emlékszem, egyszer feltárcsázta a tudakozót anyám.

– Nyomja meg az egyes gombot! – utasította egy furcsa gépi hang.

– Miféle gombot?! – kiabálta szegény. Fiam, nyomd meg a csengőt!

Ne tudakozódjon, akinek tárcsás telefonja van.

Ami engem illet, keveset beszélek. Társaságban néha belekezdek, elmondanék egy régi esetet. Azután, észreveszem, hogy senki se figyel rám. Nevetnek, helyeselnek, csak hogy már vége legyen. Félbe kell hagynom a történetemet.

Hát csak így. Jó az asztalfőn egy ilyen mókás öreg.

Nemcsak én veszítem el az önállóságomat. De a többiek, ezt úgy látom, nem érzékelik. Még büszkék is rá, ha visszavágják a szárnyukat. Mintha valami vívmány lenne, hogy más repül helyettem. A saját erőmből már repülni se tudok.

Megyünk a feleségemért, gyorsan, magabiztosan vezet a fiam.

– Odatalálsz? – kérdezem. A reptér testvérek között is másfél órányira van.

Nem felel. Én ilyenkor megnézem a térképet. Betájolom magam, azután már tudom az utat.

– A térképet? Minek?

Valóban, az autóban megszólal egy érdes női hang. Nyolcszáz yard, left! – utasít. Nem tűr ellentmondást: szó nélkül engedelmeskedik neki a fiam.

– Mi ez?

– GPS! – feleli. Gépies. Magyar neve van.

Szóval nem is ő, hanem ez a bölömbika hangú nőszemély mutatja az utat.

Beletörődöm, mi mást tehetek. Mellettem is volt mindig valaki, aki megállás nélkül nyomta a szöveget. Hosszú haj, rövid ész. De azzal legalább megállhattam egy parkolóhelyen.

– Global positioning system! – a fiam elmagyarázza.

– Akkor ez mindig tudja, hol vagy?

– Mindig – feleli. Nem érti, hogy ennek az én magánéletemhez mi köze van. Huxley és Orwell nem tananyag.

Igaz, ami igaz, turn left, turn right, célba érünk másfél óra alatt. Ám visszafelé a fiam elfelejti megnyomni a gombokat. Látom, hogy rossz irányban megyünk, de hol van az a nyár, amikor a fák mohás oldaláról ismertük fel északot! Félóra keringés, és ismét a reptéren vagyunk.

– Miért nem kapcsolod ki? – kérdezem.

Rám néznek, nevetnek:

– Mert te talán tudod az utat?

Most mondjam azt, hogy én azelőtt egyedül is mindent megtaláltam? A városok fényburáitól ki látja ma már a Göncölszekeret vagy a Sarkcsillagot!

– Göncölszekér! – mérgelődik a fiam. Ezzel a szekérrel – értsd: a Chrysleremmel – gyorsabban célba jutok!

– Azám, célba! De hová? A nő kiadja az ukázt, egy gombnyomás, és ha kedve szottyan, egyenesen a vágóhídra küldi az autósokat.

Szóval nemcsak rólam van itt szó. Körülöttem a maga módján mindenki kiszolgáltatott. Férfi és asszony, öregek és fiatalok. Ülünk a képernyő előtt, nézzük. Én csak a sportot, ezt még akkor határoztam el, amikor úgy tudtam, hogy a jobbik győz, és hogy a versengés úgymond nemes dolog. Azt hittem, hogy ezzel átverem őket: nem hagyom palira venni magam.

Azóta már rájöttem, hogy ők győztek. Hiszen én már régóta csak szurkolok.

Hogy kik azok az ők? Nehéz kérdés! De miért? Mert ez már nem az én dolgom? Akkor miért nem gondolkodnak a fiatalok? Én megpróbáltam: apró darabokra vágtam a hitelkártyáimat.

Előveszem a címjegyzékemet, sötét este van. Kire számíthatok egyáltalán? A legtöbb név mellett nagy, fekete kereszt. És a többiek? Lesz-e például, aki bevásárol nekem?

– Fiam! – kérdezte évről évre anyám. Lehalkította a hangját, mint akinek takargatnivalója van:

– Befizetnéd – kérdezte – a tagdíjamat?

Itt nálunk kinevetik, aki hű maradt.

Tényleg, hogyan fognak túladni rajtam? Talán jobb, ha magammal foglalkozom. Volt egy barátom, aki úgy képzelte, fogad maga mellé valakit, és otthon marad. Csak hát a pénze alig egy évre lett volna elég. És az öregek pénzére sokan fenik a fogukat.

– Vigyél haza! – könyörgött. Nem mondtam meg neki, hogy a lakását már széthordták. Ültem az elfekvőben, az ágya szegélyén, és szégyelltem magam.

Végigveszem az utódaimat. Vajon melyik visz el? A kisfiam?

Mindegy. Ez egy élethelyzet. Szoktatgatom magam. Amíg dolgozom, én tartom a kezemben a sorsomat.

Nyolcszáz yard, left! A városok fényburáitól senki sem látja ma már a csillagokat.