Péter megaláztatása

(Részlet a Virágzabálók című regényből)

Péter természetesen ott maradt Bécsben a barátaival, akik egyre fakóbb és ködösebb alakot öltöttek, lassan olyanok voltak, mint a szellemek, Péter alig látta és hallotta őket, végül már nem is törődött velük. Sperlné egyre szeszélyesebb lett, a kezét tördelte, folyton azon siránkozott, milyen sokára látja újra az ő drága édesapját, s amikor nem magát siratta, akkor velük perelt, belekötött minden apróságba, veszekedett Pietroval és Kigllel.

Somnakaj megvadult, különösebb ok nélkül harapdálta, ütötte, verte Péter mellkasát a haragos kis öklével, az arcába sziszegett. Hiába cipelte a legszebb helyekre, a Práterbe vagy Schönbrunnba, a lány csak azt sisteregte, ezerszer megbánt mindent! Megbánta, hogy asszonyát egy gyilkosért hagyta el!

Péter gyilkos, gyilkos!

A kerítésen át nézték a hóval fedett császári kertet, szánok csilingeltek mögöttük. Somnakajt nem érdekelte, csak duzzogott. S a lány otthon is folytatta a veszekedést, éles hangjára dühös kiáltások feleltek az udvarból, rendőrrel fenyegették őket. Somnakaj köpött rájuk, szaros vargák, szaros kottamásolók, szaros könyvelők, nyaljátok ki! Péter bámulta a kipirult Somnakajt, és rosszkedve mélyén mégis elégedettség bujkált, ilyen, gondolta, amikor az ember rendesen elbukik. A bukás nem magától következik be, nem feltétlenül mi magunk vagyunk az okozói, hanem a társak húznak a mélybe. Péter tudta, hogy Somnakaj dühe nem őszinte, a lány színészkedik. Otthon voltak már, ellegyezte magától, aztán az leheveredett az ágyra, dörmögött, nem érdekelte, hogy rácsapja az ajtót, aztán hallgatózik, mert dehogyis futott el, ha elment volna, kivel veszekedett, perelt volna?! Péter bámulta a falat, üveg után tapogatott. Kigl az udvaron énekelt, nem is volt rossz hangja, Salamon kártyázott valahol, és nyilván vesztett, Pietro valamelyik lépcsősarokban üldögélt, az utóbbi időkben ivott. Péter sóhajtott, ő is jól meghúzta az üveget.

Hozz bort!, szólt ki a lánynak, mire az belerúgott az ajtóba.

Dögölj meg, Szép Péter!

Ha nem hozol bort, megeszem a feneked!

Somnakaj talpai elcsattogtak a hideg folyosón, kisvártatva visszatért, de nem hozott bort, vihogott gúnyosan. Péter látta, hogy lila a szája, és vacog. Magához rántotta a lányt, és a lábát masszírozta, a kályhához tartotta, mint egy macskát.

Eluralkodott rajtuk a gyűlölet. Mintha valóban megmérgezték volna őket, türelmetlenek lettek, loptak, kötekedtek, bajba sodorták magukat, Salamon egy éjszaka úgy tért vissza, hogy az oldalából bicskanyél állt ki. Ahogy Péter megpillantotta a kést, és nyomban az oldalába nyilallt a fájdalom. Salamonnak felszökött a láza, éjjel vért köpött, és ha Sperlné nem siet el orvosért, aki kuruzsló volt, és bort kért fizetségképpen, a fiú nem éri meg a reggelt. Pietro reggel fel akarta pofozni Salamont, üvöltött az arcába, hogy bajt hoz rájuk, biztosan követték. Salamon felemelte az ujjait, s arra kérte az olaszt, lehelgesse meg őket, mert ő most nem tud lehelni. Pietro sokáig lehelgette az ujjakat, végre Salamon elaludt, álmában zsidó dalocskákat motyogott.

Dögölj meg!, suttogta Pietro, és a bora után imbolygott.

Péter az öklére hajtotta a fejét, fogalma sem volt, mitévők legyenek. Soha nem érezte még magát ilyen tanácstalannak.

Somnakaj mindig meglátta rajta az izgatottságot.

Meg fogom ölni magát!, sziszegte a lány az arcába.

Miért kell mindenkinek megőrülni és elromlani?!, sóhajtotta csak magának Péter. Azzal vétett, hogy nem használta Somnakajt, hogy nem nyúlt hozzá?! Jó, ez nem egészen igaz, mert néha a fenekére vert, megfogta a combját, a melleit cirógatta, de csak mint egy pap a süldő lányáét, ennél többre soha nem ragadtatta magát. Arra gondolt, Somnakaj nemcsak engedte volna, de titokban vágyott is rá, hogy maga alá gyűrje. Odahajolt hozzá, mire a lány úgy harapott az arcába, hogy a vére serkent.

Magát ölöm meg, csakis magát! Behemót kutya!

Mit akarsz, mondd!, dünnyögte Péter, a vérét törölgette, s azt figyelte, hogy Salamon, aki pár napja verebet fogott, a kitárt ablaknál játszik a madárral, a lábára cérnaszálat kötve repteti. Rálehelgetett a madárra, ami keservesen verdesett, Salamon visszahúzta, simogatta, suttogott hozzá. Szörnyűség közeleg, gondolta Péter kétségbeesetten, ő is olyan, mint Salamon madara, nem tud menekülni a baj elől! Somnakaj váratlanul új nótába kezdett, szereti Pétert!, duruzsolta. Az első pillanatban megszerette, ahogy meglátta, és azt is tudta, hogy nincs esélye, és hogy soha nem is lesz!

Ha hozzá nyúl Péter úr az öléhez, megégeti a kezét!

Nyúljon az öléhez, égesse csak meg a kezét!

És másnap reggel az arcába sziszegett.

Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos!

Amikor éjszaka Sperlnét döfködte, az asszony az apja után sóhajtozott. Befogta a száját, és Sperlné csaknem megfulladt, talán nem is lett volna rossz. Péter ruhátlanul aludt, lásson az asszony mindent belőle, ha lerúgja a takarót. Legyen csak boldog, hogy egy ilyen test hever mellette. A bécsi telek hidegebbek, mint az otthoniak, ő mégis ruhátlanul aludt. A szoba ablakát kitárta, hulljon rá a hó, takarja be a fehérség a faszát, ha tudja. Áztassa el a tavaszi eső a faszát, ha tudja. Sperlné vacogott, a szeme kikerekedett, csak nézett rá, mint egy őrültre, semmit sem értett.

Mondd, mit keresünk itt, Péter?, köhögte Kigl, a sok énekléstől berekedt, az orra piros volt, a szájából vér szivárgott. Kornyikálása mindig felverte a házat, rohadt zöldséggel dobálták meg.

Üzletet kötünk, mondta ő.

Miféle üzletet?, kérdezte Kigl, és amit az olvadó hóba köpött, piros volt.

Várj csak türelemmel, bólintott Péter.

Gyilkos! Gyilkos, sziszegte Somnakaj, prüszkölt, mint a vadmacskák. A haja kibomlott, nem fonta össze, maszatos volt. Péter megragadta a lányt, a lába közé nyúlt. Somnakajnak tokán akadt az átok, csak tátogott. A hatalmas tenyerével úgy fogta a szemérmét, mint valami gyümölcsöt, hüvelykujja a szeméremcsontnak támaszkodott, az ujjai már nedvesek voltak, belebeszélt a lány szájába, azonnal mondja el, mit fecsegett az apja, Gilagóg vajda Imre előadásáról! A lány boldogan köpött az arcába, tudja meg Péter, hogy csakis róla, Somnakajról beszélt, a cigánylányról, aki világhíres lesz, akit Bécs a tenyerén hordoz majd! Nem szólt az ő apja, egyetlen szót sem szólt az átkozott előadásról, ami úgy elszomorította az úrnőjét! Az apja arról beszélt, hogy a Nap belőle, az ő testéből kel majd, és a Hold az ő haját fényesíti!

Péter dühöngött, elvesztette a fejét, itt helyben megbassza, ha nem mondja el nyomban!

Basszál meg, dög!

Somnakaj kiszabadította magát, de csak, hogy letérdeljen előtte, ölelje a lábát, basszál meg, Péter úr, szépen kérlek, basszál meg!

Kigl rontott a szobába, nyilván hallgatózott, rá akarta vetni magát, a szeme vérben forgott, vicsorogva jött felé, Péter egyetlen mozdulattal ütötte le, a fiú a sarokba gurult, nyögdécselt. Pietro támaszkodott az ajtóban, röhögött, részeg volt, vérzett az orra. Péter felé nyújtott egy üveget. Valaki rájuk szólt.

Sperlné állt az ajtóban, igazi tavasz van, mondta révülten asszony.

Péter hunyorgott, a térdével odébb lökte Somnakajt.

Tavasz van, Szép úr, ismételte eszelős hangon az asszony, s háta mögött valóban vakító fényben ázott az udvar, a felső emelet, a korlátok vasrácsai, mintha aranyból lettek volna, valaki dúdolt odakint.

Itt a tavasz, hajtogatta Sperlné, és Péter látta, hogy levelet szorongat, a borítékon megpillantotta a nevét, nyomban megismerte az írást, ilyen cikornyásan csak egyvalaki tudott írni. Sperlné már szinte táncolt, ő is felismerte az írást.

Biztosan nekem, nekem írta, csak véletlenül magának címezte, Szép úr!, énekelte az asszony.

Péter gondolkodás nélkül tépte ki Sperlné ujjai közül a borítékot, aki sikongatni kezdett, és az utcára rohant. Reggel még köd és nyirkos hideg ette a várost, a langyosság egyik pillanatról a másikra szakadt rájuk. Végre valami jó történik! Péter rohant vagy két háztömböt, ott már nem hallotta az ő Kornéliája sivákolását, szájjal tépte fel a levelet, izgatottságában evett is a papírból. Így tudta meg, hogy napokon belül érkezik Schütz bácsi és Klára, és neki csaknem kiugrott a szíve.

Klára, drága Klára!

Szegény, fogalma sincsen arról, micsoda veszélyben van!

Jól van, nézzük a legfontosabbakat!

A Hotel Nationalban fognak megszállni, erősen gondolkodott, jól ismeri azt a környéket, a közelben eregeti füstjét a pályaudvar, mennyi mozdony és vasszerkezet dohog ott, a Dunán arrafelé van a gőzhajók kikötője, amely pihenteti, és útnak indítja a hajókat, amik Regensburgtól a pesti partokig járnak. Nem messze áll a Cirkusz épülete, és a híres Karl Színház. A hotel szomszédságában pékség működik, a neve Schnee Semmel, gyakran evett ott kiflit, kért tízet, és egy téglakupacon üldögélve, a hajókat bámulva mind befalta! Jól van, jön Klára, mert Imréhez utazik, a börtönbe. De most Péter bölcsebben teszi, ha nem mutatkozik, mert ez a nemcsak fáradságos, de szomorú utazás egyébként is megterheli Klára lelkét. De Schütz bácsi ígéri, hogy amikor visszafelé tartanak, mindenképpen a szerét ejtik, hogy találkozzanak. És természetesen adja át szívből jövő üdvözletét Kornéliának, de ha lehet, ezt az utat ne említse, talán nem tenne jót a szegény kislány lelkivilágának.

Szegény kislány?!

Péter gyanakodva vizsgálgatta a levelet, a vénember megint mesterkedik valamiben. Megvonta a vállát, és bár útba ejtett egy borkimérést, hamar hazaballagott. Sperlén némán, tágra nyílt szemekkel várta, csak ült a kanapén, keresztbe font ujjakkal. Péter leült mellé, olvasni kezdett. Mindenféle rémségekről beszélt, hogy a doktornak karokat és lábakat kell visszavarrnia, pestises betegeket és szülő nőket, gutaütötteket és rángógörcsben szenvedőket gyógyít, és a rengeteg kívánság, kérés elveszi az idejét. Péter sóhajtott, a régi szép időkben Zsófiának mesélt ilyesmiket.

Addig olvasott, míg a nő le nem hunyta a szemét.

Sperlné sírt.

Jól van, Kornélia, jól van, az apja szereti magát.

Azt írta, hogy hamarosan eljön magához.

Mikor?!, suttogott az asszony, és megfogta a férfi kezét.

Hamarosan, bólintott ő, és mit tehetett volna, szelíden a kanapéra döntötte Sperlnét, és vetkőztetni kezdte.

Pietrot az egyik este véresen hozták haza, reggelre eltűnt. Salamon szeme alját sötét karikák festették meg, a madara elpusztult, és ő még holtában is reptetni akarta. Somnakaj magában táncolt, és leköpte, ha a közelébe került. Péter reggel egy ismerős templomba indult gyónni, a kapucinus templomocska bicegő papjának már régóta nagyokat köszönt. Péter erőre kapott séta közben, a tavaszi fényben fürdőző város gazdagsága és méltósága is őt támogatta, a birodalmi pompa, a skót bencések, a Szent Mihály kolostor, az Ágoston-rendiek épülete, a Kapucinusok háza, a kirakatok és a csokoládé boltocskák szépek voltak, jó nagyokat szartak a lovacskák, és a koldusok sem fáztak annyira.

Arról gyón majd, hogy tehetetlen.

Arról gyón, hogy a tehetetlenség nagyobb bűn, mintha rosszat tenne.

A pap hallgatott, ő csak a zavart szuszogását hallotta, és Péter ráunt, hogy választ várjon. Kilépett a fülkéből, aztán szinte kifutott a templomból.

Vihogást hallott. Csúfondáros, kellemetlen arc ingott előtte, szent ég, egy hatalmas féreg! Látta a kompániát, a dög kövér asszonyt, azt a vékony urat, és férgek tekeregtek a lába előtt.

Láz tört volna rá?!

Megtébolyodott?!

De láthatja-e a téboly jeleit a tébolyult?!

Nem, nem őrült meg, csak kétségbeesett, csak tanácstalan. Mit tegyen?! Mit?! Enni fog, valamit ennie kell, követ, homokot, fakérget, bármit!

És járta a várost, léptei alatt nagyokat csattant az utcakő. A kurta s erősen görbülő Freisingergassén talált egy édességboltot, szinte betört a kicsiny helyiségbe, a zsebébe markolt, az összes aprót a pultra borította, csilingelve gurultak az érmék. Teletömte magát fánkkal és krémesekkel, mutogatott a halálra vált cukrásznak, azt is, azt a szeletet is kérem még! A cukrász vékony, szomorú ember volt, összetörtén nézte a pusztítást.

Így enni az ő süteményét, ilyen barbár módra!

De amikor Péter végzett, mégis kendőt nyújtott, törölje meg magát.

Péter az átható tekintetről felismerte a férfit, a cukrász nem volt más, mint Windischgraetz herceg! Felhördült, a kendőt nyújtó kezet ellökte, kirontott a cukrászdából. Szemben boltocska kirakata incselkedett vele, a fénye elvakította. Péter silabizálta feliratot. A tulajdonos Nowotny, olvasta a zöldre festett cégéren. Kislány bámészkodott az ajtóban, hangosan nevetett, nyilván azon kacarászott, hogy maszatos maradt az ábrázata. A lányka éppen olyan volt, mint Klára! Ez is csak varázslat! Dühösen mordult, a lány beszaladt, riadtan verdesett utána az ajtócsengettyű, ő nagy levegőt vett, és elszántan a dóm felé sietett. Olyan utálatos volt már minden, a lófráló tisztek, a fehér kisasszonyok, a hosszúkabátos hivatalnokok, a konflisok, a zsabók, a főkötők, a cilinderek, az imbolygó fekete kalapok.

Mi fog történni? Szörnyűség fog történni, semmi kétség! Úgy érezte, Schütz bácsi figyeli minden mozdulatát, les rá, követi és talán még irányítja is!

Hirtelen egy embert látott meg a magasban, kitárt karokkal repül a házak fölött, onnan integet, valóban, ő az, Schütz bácsi, hahó, Péter fiam, nézz az orrod elé, nézd csak, ki lépdel veled szemben! Péter csaknem egy párba ütközött. A császár jött vele szemben, cilinder billegett a fején, melyet most leemelt, még meg is hajolt!

Üdvözlöm, Herr Schön, nem kívánna nyakon szúrni? Itt, ezen a helyen, s mutatta is gallérja mögött a sebet.

A sebből Féreg úr integet ki, szervusz, szervusz, mein Freund, Herr Schön! Megyek veled, követlek!

Döfje csak le a férjemet, Szép kapitány!, biztatta vidáman a királynő, aki, aki meg is paskolja az arcát a kicsi kezével.

Péter továbbfutott, nem gondolkodott, csak rohant, rohant, járókelőket taszított fel, aztán egyszerre csak ott állt a Stephansdóm főbejáratánál. Nem tétovázott, nehogy meggondolja magát, átszaladt az Óriáskapu torkán, csak végre nyugta legyen! Zihált a félhomályban, a mellét masszírozta, és nem lett nyugta, mert máris azt látta, hogy az egyik vízköpő vadállat megelevenedik, s feléje ugrik, csaknem feldönti, akkora volt a dög, mint egy borjú. Péter ütött kettőt, a vadállat nyüszítve kotródott.

Ördög szaladt le a falról, mögötte majom ugrált.

Üdvözlégy, cimbora! Már nagyon vártunk!, ordította az Ördög.

A majom tébolyultan visongott. Péter feléjük morrant, az ördögpofa egy oszlop mögé húzódott, onnan leselkedett. A templomban nem az ismerős dohos szag terjengett, más illat volt ez, mintha a valóságos élet rohadt volna a kőfalak, a hatalmas oszlopok és az üvegablakok között, mintha egyszerre született és pusztult volna a világ. Péter a Tisza árterein érzett hasonló illatokat, meg olykor a bécsi kanálisok partjain, a balatoni mocsaraknál vagy a szétszakadó Duna partján. Vagy északon, a Sivatag virágának vidékén, ahol a Bodrog sistergett bele a Tiszába.

Aztán mintha színházi függöny nyílt volna, valóságos előadás tárult a szeme elé. A templom padjaiban bőrtáskás, bőrkabátos kucséberek, spionok, rendőrfelügyelők és spiclik szorongtak, a kabátjaikat évszázados szelekből fonták, némelyek láttak a kezükkel és a talpukkal, a nyelvükön darazsat tartva énekeltek, okos bolondok és bölcs félnótások, orrcsepegők, délvidéki hajdukok és sámánok, dobemberek és csodarabbik, cigány varázslók tolakodtak a padok között. Tűzokádók, vásári mutatványosok, boszorkányok csorgatták nyálukat az oszlopszentek előtt, kántáltak és vinnyogtak. Futkároztak, a padokra perdültek, mindegyik énekelt, kántált, zümmögött, hörgött, egy kócos némber megragadta a majom farkát, az állat visított. Nőtt a kavarodás, Pétert is lökdösték, tapogatták. Árnyak tolongtak a templomhajóba, özönlöttek befelé az Óriáskapu torkán, az Énekes kapun, mások meg a Püspök kapun tülekedtek kifelé, hogy átadják a helyüket az újonnan érkező kócembereknek, virágfejű szörnyeknek és derviseknek, akiket itt felejtett az életük, a birodalmuk vagy talán Allah! Tulipánhalak, halálhalak, halálmadarak szálldostak és füttyögtek a boltívek között. Jöttek kaftános zsidók és félcsupasz cigányok, befelé billegtek az erdélyi havasokban élő faarcú szénégetők, rutén kőfaragók, szlovák szélfigyelők!

Péter tátogott, szólni akart. Már felfogta, már megértette, hogy itt most mindenki a testvérének, Imrének az előadását idézte, arról beszélt, azt magyarázta, azt toldotta és vonta. De csodák csodája, ha ugyan e látomás nem a színtiszta csoda volt maga, s nem elméjének vészes elborulása, őrjöngő őrületének eredménye, a templom szentjei is megelevenedtek!

Mária és az Apostolok, kik között Péter apostol éppen olyan termetes volt, ha nem nagyobb, mint ő, Szép Péter, és persze István, Máté és Márk, és a többi vértanú a templomhajókban gyülekezett. Aztán megindultak feléje, akár egy hadsereg elszánt katonái, a szentek, az egyházfők és az angyalok!

És ekkor mintha szelídült volna az őrület, a főoltár felől szentek és püspökök komor tekintetű serege nyomult a pogány népség felé, és űzni kezdte őket. Kit seprűvel, kit korbáccsal hajtottak a kijárat, az áldott fény felé, más alakok hátán nagyokat puffant a püspöki ököl. A boszorkányok, ördögpofák, vajákosok átkozódva inaltak, némelyik visszaugrott a helyére, és nem mozdult, újra kővé dermedt. Nem volt menekvés, egyetlen kurafi sem bújhatott! Még hallatszott néhány csattanás, legyintés, méltatlankodó kaffantás, és csend lett. A szentek serege egészen közel ért, és Péter látta, hogy Mária éppen Mama Gyökérnek magyaráz, fehér karja arrafelé mutat, ahol előbb az undorító sokadalom tobzódott.

Hallani is lehetett a szavait, és Péter csodálkozott, mert Mária szigorúan beszélt.

Titeket még nem űztünk el, Mama Gyökér, csak hogy halljátok, amit e semmirekellők is hallottak elégszer, mégsem tanultak belőle! Szép Imre előadásáról beszélek! Hiszen egy keleti rongyszőnyeg formáját idézte az a semmirekellő beszéd! Mi a birodalomban, a német hercegi szalonokban és a politikai természetű magánvendégségeken, ahol országok, tartományok és miniszteri posztok sorsa a tét, nem tekintettünk másként erre az előadásra, mint holmi folklorisztikai tüneményre! Áttekinthetetlen fantáziával működő mondatok hínárjait láttuk, amelynek persze van tézise, ezt nem vitathatjuk.

Én sem vitatom, Mama Gyökér hangja kelletlen volt, komoran bámulta Szűz Máriát, aki tett egy mozdulatot, mintha a rosszkedvet akarná kilegyezni Mama arcának gyűröttségéből.

Szép Imre súlyos állítást kívánt bizonyítani, kedves Mama Gyökér, folytatta Mária. Azt akarta elhitetni, hogy a történelem az emberi értelem számára megközelíthetetlen jelenség, s valamiféle titokzatos parancsnak engedelmeskedik. Az ő felfogásában a történelmet kegyetlen, értelmünk és emberi akaratunk felől meg nem közelíthető hatalmak uralják! Ezek a hatalmak az emberre nincsenek tekintettel, gyilkolnak, vagy ha úgy tetszik nekik, újra életet adnak, az erkölcs, a civilizáció, a nemes politikai akarat hidegen hagyja őket!

Ezek barbár nézetek, anyám, szólt egy szent, és a csodálkozástól tátott szájú Péter felismerte, hogy éppen a vértanú István volt az, akiről a dómot nevezték el.

Valaki kiáltott, csönd támadt, a gyülekezet kissé széthúzódott, s a keletkező résen át előbb fénysugár tört át, majd a következő pillanatban Jézus alakja fénylett fel. A Megváltó nyomában Féreg úr topogott, mellette Levél úr ingadozott, mögötte egy vékony fekete alak lépdelt, Gilagóg vajda, a cigányok világmesélője. Karján, akár egy kisded, ott ült a kéken világító Igazmondó Habred. Jézus arca nyugodt volt, meghajolt, ám ahogy a testét megdöntötte, vele hajolt a rászögelt kereszt is. Péter jeges félelmet érzett, egyszer gyerekkorában eltörte a Megváltót, eltörte szegény Jézust, aztán elvesztegette, a Tiszába dobta, és hazudott is miatta. Hát eljött a büntetés ideje!

Vegyétek le rólam!, szólt Jézus, és Pál apostol a Megváltó fejéhez nyúlt, lekapta róla a töviskoronát.

A keresztre gondoltam, balgák!, kiáltotta meglepő ingerültséggel Jézus, mire mögötte, hiszen a dóm mégiscsak róla volt elnevezve, István kezdett ügyködni, fogókkal és húzókkal babrált, s míg apró roppanások hallatszottak, Jézus az édesanyjához fordult.

Mennyire igaza van, Anyám, szólt jellegzetes, hol fátyolos, hol meg rekedtes hangján, és felszisszent, István fogója a háta húsába szaladhatott. Péter arra gondolt, hogy lám, nem csak a felszögezés fájdalmas tortúra, de ezek szerint a keresztről való levétel sem oly egyszerű művelet, mint amilyennek látszik. Különösen nem, ha az ismert történettel ellentétben a kereszttel együtt támad fel az ember.

Ama szerencsétlen beszéd, utalt Jézus Szép Imre előadására, a hatalmi viszonyok ősi kavalkádjának szelídíthetetlenségét bizonygatta, megjegyzem, igen nagy élvezettel.

A szószék egyházatyáinak kórusa felzengett, Ambrus, Jeromos, Gergely és Ágoston egyszerre énekelt.

Archaikus és arrogáns! Archaikus és arrogáns!

És bogáncs, és bogáncs!, ezt éppenséggel Féreg úr rikoltozta.

Miféle bogáncs?, pillantott ki István vértanú a megváltó mögül.

Gilagóg udvariasan meghajolt, a cigány nép üzenetét hozom, a támogatásunkról biztosítunk, Jézus Urunk.

Valaki felvihogott, na hiszen, a cigányok segítik Jézust!

A huzat ördögszekeret fújt át közöttük, egy püspöksüveg lebegett utána, kialudtak, majd maguktól gyúltak a gyertyák, váltogatta magát az éjszakai és a nappali fény, s mintha hó kavargott volna az oszlopok körül, aztán máris meleg tavaszi szél süvített rájuk. Habred átható, kék fénye is hol gyengébben, hol erősebben remegett. Péter észrevette, hogy Mama Gyökér terebélyes tomporát egy cingár püspök simogatja, a püspök a szószékről lépett le néhány pillanattal azelőtt. Levél úr elbillent fejjel nézte az egyházfő mozdulatait, kesernyés mosoly játszott az arcán.

Tőlem ez a történelemszemlélet idegen, anyám, szólt szomorúan Jézus, majd sóhajtott, Istvánnak végre sikerült leügyeskednie a keresztet, elhullt néhány vércsepp, máris angyal sietett oda felmosóronggyal, és törölt, törölt.

Bocsáss meg, ha türelmetlen lettem volna! Hanem most már add ide!, szólt Jézus.

István átnyújtotta a keresztet, kicsit szomorúan nézett utána, talán azt hihette, ha leveszi, akkor az övé lesz.

Mária bólintott, engem is elszomorított a beszéd, fiam. S mit tagadjam, harag és értetlenség támadt a szívemben, amikor hallottam, hogy az a haszontalan Szép miről szónokolt!

Igen, anyám, folytatta Jézus, az efféle állításoknak semmi közük a politikai tisztánlátáshoz, s ráadásul azt kellett megállapítanom, hogy a beszédnek esztétikai konzekvenciái is voltak! Ünnepről, komor és baljós ünnepről volt szó, anyám! Az irracionalitásnak és az archaikus erőszaknak a diadalünnepe volt ez, amit semmiféle ésszerűség nem tud megfékezni, anyám, én azt hiszem, ez a konzervatívok kurzusa.

Hogy ez nekem nem jutott az eszembe!, csapott a homlokára Szent István, hát persze, persze, a konzervatívok kurzusa!

Ambrus, Jeromos, Gergely és Ágoston újra énekelt.

Kurzus és konzervatív!

Kurzus és irracionális!

Kik azok a konzervatívok, kotyogott közbe Féreg úr, a konzervatívok nem a bécsiek?!

Olyan ez, szólt szomorúan Pál apostol, mintha a mi csodás szentélyünket eltörölnénk, s csak azt keresnénk, miféle barbár és pogány misztériumok helyébe épült!

Péter az orrát dörzsölgette, annyira nem értett semmit, barbárok, konzekvenciák, kurzusok, konzervatívok!

Mi ez a marhaság?!

Nos, igen, folytatta Jézus, mindez a konzervatív igényű változások nyelve és tónusa, olyan értelmezés, amely a helyesen cselekvő akaratot, az üdvözítő hitet és a történelmi igazságot fellelő személyiség ellenében lép fel. E fölfogás az embereket vérszomjas hordáknak tekinti, s az értelemtől való megszabadulásra úgy tekint, mint a civilizációtól való megmenekülés utópisztikus élményére. A civilizáció keretei között a konzervatívok mindig fogolynak érzik magukat. Joggal kérdezhető, hogy Szép, aki korunkat a mitológia által megfertőzött vérszomjas érának ábrázolja, ezenfelül nem vetít-e rá egyéb, nem kevésbé meghökkentő feltételezéseket. De igen, testvéreim, Szép továbbment, mint hogy annyit állítson, hogy értelem és belátás nélküli világban élünk! Úgy beszélt, mint aki a felvilágosodás előtti mitikus, a legkevésbé sem az ésszerűség által irányított perspektívából figyeli a világot. Erős a gyanúm, hogy ez erős történelemhamisítás, legalábbis Szép valamiféle mítoszt kovácsol magának! Na igen, a racionalitás előtti korszakoknak is megvoltak a rációval rokon eljárásmódjai, a csodákban és varázslatos birodalmakban való tobzódás voltaképpen olyan tett, ami viszonylagossá tette a szentséget, a jót, a rosszat, a becsületet és a becstelenséget.

Jézus felemelte az ujját.

Jelentsük ki, mondta, kudarcot vallott ez az előadás, és kudarcot vallott Szép Imre a tudós, az ember, és... , Jézus elhallgatott, kapkodta a levegőt. Kezében volt a kereszt, rajta sötétlett a vére.

És az előadó, tette hozzá Máté, és Márkhoz fordult, aki hevesen bólogat.

Péter ezt már nem bírta, felordított.

Kudarcot vallott ám a fészkes fene, az! Majd megmondom, mi vallott kudarcot! Miről zagyváltok ti itt összevissza?!

Zagyválnak, zagyválnak!, vihogta a szószék ördögpofája. Féreg úr félve pislogott a nyakában ülő majomra, nyilván nem látott még efféle jószágot. A majom vicsorgott, fenyegetve kapkodott Féreg úr felé.

Önnek talán más az álláspontja?, kérdezte János apostol, aki testes, mosolygós ember volt.

A testvére nézeteit képviseli?, hajolt előre Pál apostol, sápadt arcát kettévágta a fény, szempillái mintha aranyból lettek volna, de a tekintete akár a gyomorbajosoké. Péternek nem volt ideje válaszolni, kicsapódott a gyóntatófülke ajtaja, a reverendás Kossuth Lajos viharzott ki, szakálla a hasát verdeste, a mellére hatalmas kokárda volt tűzve.

Nemzetem büszkesége, Szegednek..., kiáltotta, és elhallgatott, bocsánat, bocsánat, feszengett. Ekkor a fülke másik ajtaja is felszakadt, onnan Alexander Bach szaporázott a magyarok kormányzója után, izgatottan suttogott neki, atyám, atyám, még nem vallottam be minden bűnömet!

Lesz még idő, intett Kossuth, Jézushoz lépett, íme, egy hős, atyám, suttogta, s kurta mozdulattal Jézus elé rántotta Bachot, és letérdeltette, hogy csókolja meg a Megváltó kezét.

Hős, hős, hallelúja!, zengett az angyalok kórusa.

Péter kiabálni kezdett, miközben maga is érezte, hogy ebben a helyzetben nem túl szerencsés a hangerő.

Jó napot kívánok, én csak egy fűszálért jöttem!

Mindenki rátekintett, a dóm fényei gúnyosan cirógatták az arcát.

Miféle fűszálért?!, kérdezte valaki.

Azt gondolod, fiam, a mezőn jársz?

Egy fűszálért jöttem, amelynek megszerzésével Schütz Gusztáv, egy orvosdoktor bízott meg. Egyetlen fűszál csupán!

Már nyíltan kacarásztak a szentek és az angyalok. Mozdultak, kavarogtak az arcok, az ábrázatok és a szárnyak, hohó, csak egy semmi fűszálért zaklat bennünket ez a durva alak, ez a hústorony?! Szűz Mária halovány arca elé emelte a kezét, elfáradt ennyi rémség láttán. István vértanú lehajtotta a fejét, furcsa grimasszal imádkozott. Jézus rájuk szólt, jaj, kérlek benneteket, testvéreim, ne nevessetek, de ő is mosolygott.

A fűszálat már rád bízta, akiről az előbb szóltál!, mondta Péternek.

Igen, de persze először elhozta nekünk, tette hozzá Szent István.

Kiről szóltam én?!, bömbölt Péter, a karjára csúszómászók futottak.

Gusztáv Schütz orvosdoktorról, bólintott Jézus, és a fejéhez kapott, hogy megtartsa a leesni készülő töviskoronát.

Igen, fiam, Péter, az a doktor már régen neked adta azt a fűszálat.

Én azt kötve hiszem!, kiabált Péter, és ekkor újra csend támadt.

Te nem hiszel?!, Szent Péter, a kőszikla kérdezte szinte szótagolva.

Te nem hiszel Isten fiának?!, ezt meg Szent Máté kérdezte teljes döbbenettel, s az öklét lóbálva megindult Péter felé.

Nem hiszek nektek!, ordította ő, nem hiszek ebben az egészben, ti csak sürögtök-forogtok itt!, Péter úgy ordított, hogy néhány angyal befogta a fülét. Legalábbis úgy tettek, mintha lenne fülük, mintha lenne hallásuk.

Adjátok ide a fűszálat, és már megyek is!

Jézus felemelte a keresztet, vigyázz, ördöngös, hátrébb az agyarakkal!.

Miféle agyarakkal?!

Harapni akarsz, gyalázatos?!, sikította Szent Katalin.

Péter lecsöndesedett, már csak suttogott, miközben ujjal böködte a Megváltó mellét, te nem is vagy Jézus! Te....

Jézus kiáltott, a szeme villámokat szórt, hogy én nem vagyok Jézus?!

Nem, suttogja Péter, nem, nem!

Egyszerre kiáltott az összes oszlopszent és egyházi méltóság.

Hogy Ő nem Jézus?!

Jézus ekkor meglendítette a keresztet, és megütötte Pétert, aki nyomban megszédült.

Ott állt szédelegve, míg Jézus megszólat.

Takarodj haza, édes fiam.

De...

Nincs de, Szép Péter! Megbuktál. Bevégeztetett.

Péter kábán bólogatott, jól van, ha így, akkor így, és a kijárat felé támolygott.

Valahogy hazaért, és nem tudta, miféle utcákon botladozott. A véres embert senki sem merte feltartóztatni, nyilván azt hitték, leitta magát, és legurult valami lépcsőn. A házuknál nekidőlt a falnak, és kiköpte az egyik fogát, a fenébe is, a metszőfoga az, hogy fog ezentúl mosolyogni?

A lépcsőház kövezetét vérfoltok borították, véres csíkok kanyarogtak és hullámoztak a falon. Itt is valami rossz történt, míg ő oda volt! A lakásajtók zárva voltak, a spaletták, a függönyök mind behúzva, mindenki elbújt, rejtőzött. Futott felfelé, dübörgött a lépcső, közben ordított, Sperlné, Sperlné!, hallotta egy rigli csattogását, de ő csak futott a falon hullámzó vércsíkot kísérve, itt mintha valaki a vakolatba akart volna kapaszkodni, miközben elhurcolták. Somnakaj levágott tincse hevert egy vértócsában! Sperlné lakásának ajtaja tárva volt, a szárnyakat nyikorogtatta a huzat, a szobák feldúlva, törmelék, üveg, elszórt kacat borított mindent. Az asszony a romok közepén üldögélt, csöndesen dúdolt, Péter ráordított.

Hol vannak?! Hol vannak?!

Elvitték őket, elvitték mindet!, nézett fel Sperlné, a szeme halott üveg volt. De azért mosolygott.

Hová, hová!

Az apám nekem adott téged, suttogta Sperlné, enyém vagy, Péter enyém a lelked, enyém a tested, enyém vagy mindenestől!

Péter fázni kezdett, leült, nyikordult alatta a pamlag, hideg lett a keze és a homloka, a hátán hidegen csorgott alá az izzadság.

Én, én, hívtam a rendőröket, motyogta az asszony.

Miért, miért, Sperlné?!

Nekem csak te kellesz!, bólintott Sperlné. Te és én kiegészítjük egymást. Te vagy a föld, Péter, én az ég! Kik ezek, kik a te kísérőid? Dudvák, gazok, haszontalanságok!

Péter lázasan nézelődött, az asztal sarkán neki címzett borítékot pillantott meg, tehát postás is járt a lakásban, nem csak a rendőrség. A boríték üres volt!

Hol van az üzenet, Sperlné?!

Kornélia vagyok, Kornélia!, sikoltozott az asszony, Péter úgy érezte, mindjárt megsüketül.

Hol az üzenet, Kornélia?!

Nem tudom, miről beszél!

De tudja, hogyne tudná!, Péter ököllel csapkodta a falat, felrugdosta a székeket, és kirángatta a fiókokat.

Valaki ordított a házban, elég már, elég!

Hol a levél, hol?!, dőlt egész súlyával az asszonyra, az csak bámult rá, egyre öregebb lett, Péter úgy érezte, mintha valami szörnyeteghez beszélne, az asszony locsogni kezdett, gyerünk, Szép Péter, basszál meg, vágd belém a kardodat, ömlessz belém mindent, te férfi, te férfi!

Péter tiszta erőből megrázta, talán a csontjai közé rejtette, mintha onnan rázhatná elő a levelet. Ököllel sújtott az arcába, Sperlné boldogan vinnyogott. Reccsent a csontja vagy a fakarja.

Ölj csak meg, Szép Péter! Ölj, ölj!, zihálta az arcába az asszony.

A levegőben maradt az ökle. Nem ölte meg, leköpte. Nem ölte meg, elengedte, hulljon a földre, heverjen élettelenül, és talán azért nem taposta meg, mert egy fali képre esett a pillantása. Hunyorgott, a szemébe csorgott az izzadság, marta. A kép a Golgotát ábrázolta, ott álltak a haláldombon az ismerős alakok, akikkel nem régen találkozott, körbeállták a feszületet, sírtak, gyászoltak. A kép sarkában hirtelenjében odavetett ceruzaírásra lett figyelmes.

„Tiéd a fűszálam, most már mindörökre a tiéd, Szép Péter!”

És az aláírás: Schütz Gusztáv!

Vissza a tetejére