Futás, Örök nyár, Szorító világon

Futás

Arca az elszánt messzeségé!

Szépség-vert szívvel
nézek utána.

Torkomban kések,
vércsókra várva.
Az út vagyok,
felsebez futása.
Fű-álmaim
sóhaj kaszálja.

Nézek utána.
Nem tekint hátra.
Átizzadt blúzán kirajzolódik,
s fölém borul
szíve éjszakája.

 

Örök nyár

Ars longa, vita brevis est.

A költemények partján járok gyakran,
mélázó csöndben fénytáncoltató
habocskák ki-kicsapnak a partra,
az értelem fényes kavicsaiból olykor
felemelek egyet, sorsomból kinéző:
aranyzuhogású fénybe tartom, szemem
káprázatában sirályok vitorláznak,
mellemnek nehezül az ég-tükröző
folyó, karomban hajító-ösztön, s hallok
a csöndből kavics-hívó zúgást.

 

Szorító világon

A szomszéd faluból járt át
hétvégenként hozzánk.

Kerékpárral. Ha más terve
volt, gépkocsit vezetve.

Jött csak úgy, meghányni-vetni
dolgokat a szem nyelvén.

Sietős Nap felettünk...
Sakkoztunk, beszélgettünk

„Se szüleinket, sem mást
nem értjük úgy, mint egymást.

Furcsa, akinek hang jut,
szájról olvasni nem tud.

Nem érti, mit szem kérdez;
mimikát, testbeszédet.

Köztük (gond: látszat-ok)
vérrel telt bábu vagyok.

Mi dolgunk, barátom,
e szorító világon?”

Kézjelek sodrán újság.
Sok körmönfont huncutság.

Lányok, az álnok-szépek.
Szárnyalt, élt a lélek!

Eszméltünk önfeledt
Csevejből – esteledett.

Bizalom, széttört zártság –
más volt ez, mint barátság.

Nem kerülgette sorsát:
megnősült. Neje sorstárs.

Évek múltán monoton
zakatoló vonaton

találkoztunk. Ezért
a boldogtalan versért?

Vissza a tetejére