Filmélmény

Ott állok a polc előtt, és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát. A lopóleső ekkor odalép mellém, megfogja a karomat, látszik, mond nekem valamit, mert felém fordítja a fejét, és mintha mozogna az álla is. Aztán bekísér az irodába.

A monitor újra zsizsikes, a szemüveges, kissé verejtékszagú alak rákönyököl az asztalra, nem kér, inkább utasít, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet, akkor elengednek, úgyis minden ellenem szól, nem úszhatom meg, de ugye, az enyhítő körülmények. Én mondom, hogy a felvételen nem látszik semmi a feltételezett lopásból, meg nálam sem találtak semmit, még táskám sincs, amiben rejtegethetném a holmit, csak egy bankkártya volt és van a zsebemben, tehát nem írok alá, és engedjenek el, vagy hívjanak rendőrt, de akkor ügyvédet is, mert vegyék tudomásul, hogy ezt nem hagyom annyiban. Némileg kifulladtam, így, egy szuszra kicsit hosszú volt, de érzem, hogy nyeregben vagyok, ezek csak kekeckednek.

A szemüveges töpreng, legalábbis elréved egy-két pillanatig, aztán int az alacsony kopasznak, aki a monitorhoz lép, babrál valamit a lejátszón. Kezdek türelmetlen lenni, bár kíváncsiságom erősebb, érdekel, mi a fészkes fenét találtak még ki, mikor semmi bizonyítékuk nincs, ráadásul tudom, hogy ártatlan vagyok. Morfondírozom, hogy később felháborodva vagy ironikusan adjam-e elő az esetet az ismerősöknek.

A szemüveges halkan közli, hogy rohadék, hazug vagyok, ráadásként egy tetű. Közben kilép az asztal mögül, elsétál az ajtóhoz, és anélkül, hogy kinyitná, kiszól, hogy jöhet a lopóleső. Persze ő Laci bá-t mond, de valahogy rögtön lehet tudni, kire gondol. Laci bá bejön, megáll az asztal mellett, kezeit maga előtt összekulcsolja, és bámulni kezd. Picit még vigyorog is.

A szemüveges rákérdez, hogy mi is volt annak a szemétnek a kezében. A szemét az persze én vagyok, de ez nekem lassabban esik le, mint a biztonsági őrnek, mert ő már vágja is rá, hogy annál a szemétnél – akiről már tudom, hogy én vagyok –, szóval annál egy táska volt, amolyan bőr aktatáska, ami, ugye, mindenkinek van. Én azonnal jelzem, hogy nekem nincs olyan, de Laci bá rám ordít, hogy kussoljak. Az alacsony kopasz int az öregnek, hogy csihadjon, és rám szól, nézzem meg a bizonyítékot, és még hozzáteszi, hogy köcsög. Aztán elindítja a felvételt.

Ott állok a polc előtt, és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát. Közben a táskámat lerakom a lábam mellé. A lopóleső ekkor odalép mellém, megfogja a karomat, látszik, mond nekem valamit, mert felém fordítja a fejét, és mintha mozogna az álla is. Aztán bekísér az irodába.

Hallom a kopasz hangját – Ugye, ott a táska!? –, és persze köcsög is vagyok. Én meg csak bámulok, és nem akarom elhinni, pedig látom, tényleg van ott valami.

A szemüveges közli – majdnem intelligensen –, jobb, ha most aláírom a papírt, nem kell itt belebonyolódni a hazugságokba, hisz elegendő bizonyítékuk van, és ha nem akadékoskodnék, már rég túl lennénk az egészen, és mindenki mehetne a dolgára.

Meglepődöm, milyen higgadtan közlöm, hogy csaláson kaptam őket, és ha rögvest nem hívnak rendőrt, akkor...

Könnybe lábad a szemem, miután gyomron vág a kopasz, és hányinger kerülget. Valahogy elsuttogom, hogy akkor lássuk a táskát, meg ami benne van, és jó lenne, ha a filmen megmutatnák, hogy mikor és hogyan tettem el a lopott holmit.

Most a szemüveges babrál valamit a monitoron, és anélkül, hogy hátranézne, kiküldi a lopólesőt, hozza be a bizonyítékokat. Megdöbbent, hogy már ott tartunk, hogy kézzelfogható bizonyítékuk van, de furdalja az oldalamat, mi is történhet még.

Laci bá visszatér, ám amint beteszi maga mögött az ajtót, a szemüveges ráförmed, amiért nem kopogott. A lopóleső megtorpan, bután néz a kopaszra. Mintha zavarban lenne. Ekkor megfordul a szemüveges, megbocsátón rámosolyog az öregre, és kiveszi a kezéből a táskát. Rákérdez, hogy ez volt-e a szemétnél. A válasz hálásan igenlő. A kopasz valamit morog, nem értem, csak a végén azt, hogy köcsög. A szemüveges a táskát felteszi az asztalra, és mellételepszik. Percekig lóbálja a lábát, sarkát minden lendülés végén a bútor fájához üti. Sok-sok, tompa bumm, sok-sok, tompa bumm.

Aztán csend, majd megkér, mondjam, mi van a táskában. Mondom, nem tudom, nem tudom, kié, de ha kételkednek, vegyenek ujjlenyomat, az enyém nem lesz rajta. Közben a kopaszra sandítok, de most a szoba másik végében támasztja a falat, telefonjával játszik.

A szemüveges kiborítja a földre a táska tartalmát. Papírok, tollak, két joghurt. Nem szólok, nem tudok beszélni. Ez röhej, ez nem bizonyíték! Mit is mondhatnék? Legyintek, meg valami vigyorféle lepi el az arcomat.

Most már térdre esek a fájdalomtól, nem kapok levegőt, a szemem csak vörös foltokat lát, és öklendezem is. A kopasz valahogy ideérhetett. Aztán egy félszeg rúgás az oldalamba, de abban a pillanatban hallom is a hangját, amint dorgálja Laci bá-t, hogy most álljon le, mert a köcsög padlón van.

A szemüveges felsegít. Kezdem hinni, hogy rendes ember. Leültet egy székre, szembe a monitorral. Javasolja, hogy akkor nézzük meg újra, én bólintok, elindul a vetítés.

Ott állok a polc előtt, és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát. Közben kinyitom a táskámat, majd lerakom a lábam mellé. Meglehetős gyakorlottsággal belesöprök a polcról néhány tárgyat. A lopóleső ekkor odalép mellém, megfogja a karomat, látszik, mond nekem valamit, mert felém fordítja a fejét, és mintha mozogna az álla is. Aztán bekísér az irodába.

Ezt a változatot négyszer vetítik le, majd a kopasz megkér, mondjam el részletesen, amit láttam, csak nyugodtan, nem kell kapkodni, van időnk bőven. Elkezdem felidézni a képeket, és már ott tartok, hogy válogatok a joghurtok között, amikor Laci bá a bal fülembe ordít, hogy sunyi, szemétláda módon elhallgatom, hogy volt akkor már egy doboz cigi is a zsebemben. Most senki sem csitítja, hagyják, had élje ki magát, ezek az ő percei, egy élet munkája. Még kétszer elüvölti a cigis dolgot, a végén már szinte visít, aztán fizikumát meghazudtoló lendülettel székestől felborít.

Most lép közbe a szemüveges, int a kezével, a lopóleső leáll, mint akit kikapcsoltak, engem halk hangon felszólít, hogy keljek fel a földről, és üljek vissza a székre. Javasolja, nézzük meg újra a felvételt, mert még nem vagyok képes minden részletet felidézni. Behunyom a szemeimet. Nem tudom, mennyi idő telik el közben. Aztán arra riadok, hogy a kopasz centikre az arcomtól üvölt, hogy ne ellenkezzem, nézzek a monitorra, nincs idő itt szarakodni, és természetesen, köcsög.

Hányingerem van, fáj a fejem, rettenetesen álmos vagyok, de már félek a kopasztól. Még nem annyira, hogy gyűlöljem, csak szeretném, ha távol lenne. Nézem a filmet.

Ott állok a polc előtt, és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát. Közben kinyitom a táskámat, majd lerakom a lábam mellé. Meglehetős gyakorlottsággal belesöprök a polcról néhány tárgyat. A lopóleső ekkor odalép mellém, megfogja a karomat, látszik, mond nekem valamit, mert felém fordítja a fejét, és mintha mozogna az álla is. Aztán bekísér az irodába.

Megkérdezem, a cigit mikor mondjam, mert nem látszik a felvételen sem a doboz, sem az, hogy mikor tettem zsebre. A kopasz rám ordít, hogy ez nem röntgenkamera, de ha sokat pöcsölök, akkor elintézhet egy átvilágítást, ám akkor bármit találhatnak. És most nem váratlanul, hanem nekikészülve hasba rúg, amolyan karatés technikával. Nem esem hátra, a szemüveges megtartja a széket.

Laci bá mellém lép, úgy látszik, visszakapcsolták. Kivesz az ingem zsebéből egy doboz bontatlan cigarettát. Most nem üvölt, csak suttogja, hogy szemét vagyok. A szemüveges elmondja, hogy a cigit a pénztártól loptam. Én próbálom jelezni, hogy ez logikai csapda, mert odáig el sem jutottam, épp csak belekezdtem a vásárlásba. Laci bá kijavít, hogy a lopásba. A kopasz meg ad egy pofont, de nem esem le a székről, mert a szemüveges megtámasztja a vállamat. Tudom, hogy ez egy rendes ember.

Újra megkér, mondjam el, mit és hogyan követtem el, de lassan tagoltan, mert nem tud túlságosan gyorsan gépelni, és még kihagyna valamit a vallomásomból.

Már alig választ el valami a sírástól, de megemberelem magamat, és lediktálom a rögzített cselekményt. Aztán csend.

Arra riadok, hogy nyílik az ajtó, és a nővérem lép át a küszöbön, nem néz rám, a szemüvegessel tárgyal valamiről, de képtelen vagyok odafigyelni.

A kocsiban eszmélek először. Már kinn járunk a városból, megyünk haza. Leengedem az ablakot, kitartom a karomat a hűvös szélbe.

Nézem a nővéremet, látszik, hogy sírt, hogy sír, a könnye folyik, hangot csak a kocsi ad. Vállára teszem a kezem, de olyan hirtelen húzódik arrébb, hogy megrántja a kormányt, és egy pillanatra áttérünk a másik sávba. Nincs rajtunk kívül senki az úton, megússzuk. Leállítja a kocsit, és sírós hangon megkérdezi, hogy miért tettem, aztán ezt ismételgeti, és a végén már sikoltozik, veri a műszerfalat, zokog. Mondom, hogy én nem csináltam semmit, félreértés az egész, holnap feljelentést teszek a rendőrségen, ott gyorsan tisztázzák az ügyet.

Most elfordítja a fejét, egy zsebkendővel törölgeti az arcát, és csendesen sírdogál, akadozva elmondja, hogy látta a biztonsági kamera felvételét. Közlöm, hogy én hármat is, és mind más volt.

Újra beindítja a motort, közben azt sziszegi, hogy fel nem foghatja, miért hazudok a szemébe, és gondolni sem merte volna, hogy ilyen szemét vagyok.

A ház előtt lefékez, átnyúl előttem, kinyitja az ajtót, és int a szemével, hogy lóduljak. Kiszállok, felveszem a kabátomat. A nővérem mereven bámul maga elé, aztán hirtelen hátranyúl, az ülés mögül kivesz egy táskát, a lábam elé dobja, és berántja az ajtót. Én felkiáltok, hogy ez nem az enyém. Látom, újra kitör belőle a zokogás, de annyira mégis összeszedi magát, hogy elhajtson.

A lépcsőház zárjával babrálok. Belemegy a kulcs, de nem fordul. Felcsöngetem a közös képviselőt, nyitná ki a bejáratot. Kisvártatva lejön, beenged, firtatom, zárat cseréltek-e. Igen, kicserélték, mert az ilyen alakok miatt, mint én... közbekérdezek, hogy milyen az ilyen alak, mondja, hogy szemét tolvaj. Mintha a kopasz rúgna gyomron. Szeretném tudni, ezt honnan szedi, de nem vár a kérdésemre, közli, itt járt egy szemüveges férfi, aki bemutatta a jegyzőkönyvet, és videokazettáról lejátszott egy felvételt, amin látszik, ahogyan lopok, és az a szemüveges mindenkit figyelmeztetett, hogy vigyázzanak az értékeikre, valamint hozott egy lakatost, és díjmentesen átszereltette a zárat, kiosztotta az új kulcsokat. Persze ezekből én nem kaphatok, ha be akarok jutni, majd ő, a közös képviselő beenged, de feljegyzi az időt, és ha esetleg nincs otthon, akkor kénytelen leszek a ház előtt várni, mert nem hajlandó felborítani a napirendjét bűnözők miatt. Egyébként meg ajánlatos lenne, ha mielőbb elköltöznék, mert itt rendes emberek laknak.

Elindulok a lakás ajtaja felé, úgy érzem, soha nem érek oda, és tudom, bár nem látok senkit, hogy tele a lépcsőház.

Végre egyedül vagyok, leroskadok egy fotelba, még a villanyt sem kapcsolom fel, csak ülök és nézek magam elé.

Megcsörren a telefon. A nővérem az. Nem érződik a hangján a sírás, csupán valami utálatféle. Mondja, szemét vagyok, és csak azért keres, hogy közölje, ha meglátogatnám őket, akkor rendőrt hív, és feljelent zaklatásért, vagy bánja is ő, miért, az a lényeg, hogy eltűnjek a környékükről. Aztán megszakad a vonal, még mielőtt bármit szólhatnék.

Nem tudok gondolkodni, csak bámulom a padlót, csak a padlót bámulom, aztán az utcáról beszűrődő fénynél megkeresem a távkapcsolót, találomra megnyomok egy gombot, és várok.

Csak zsizsik. Másik csatorna. Zsizsik. Mindenhol. Akkor ezt nézem. Nem is csodálkozom. Valószínű, nekem már nem jár az adás luxusa, örüljek, hogy egyáltalán beengedtek a házba. Azért tovább figyelem a semmit. Most nincs zsizsik, csak szürkeség. Pattan egyet a kép, majd sok csík keresztben, aztán ott állok a polc előtt, és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát.

És megint, megint, megint, megint! Nincs vége.

Ugye, csak én látom? Ugye?! Mindegy.

Felkapcsolom a világítást.

Az asztalon ott a táska. Nem emlékszem, hogy leraktam volna, bár arra sem, hogy behoztam, de azért ott fekszik. Kinyitom, kiborítom a tartalmát a heverőre. Papírok, tollak, két joghurt. Üres papírok, tollak, két joghurt.

Sírok, és érzem, ahogy jönnek a könnyeim a szememből, úgy ürülök ki, és már üres is vagyok, a karommal takarom el a szemem, hogy aludjak már el végre, aludjak már el, aludjak már!

Nem alszom, nem merek, félek, történne valami, ami már nem velem esne meg, hanem mindenkivel rajtam kívül, én meg kimaradnék a világból. Járkálok a szobában, ablaktól falig, faltól virágig, onnan az ablakig. Halkan motyogok, és már fáj a fejem, kiszárad a torkom, de csak skandálom a szavakat ablaktól falig, faltól virágig, onnan az ablakig, nem is értem, amit dünnyögök, de nem bírom abbahagyni, és mondom, mondom, mint kiskoromban, mikor egyedül voltam a sötétben: Mindjárt jön anya, mindjárt jön apa!

Nem tudok tovább menni, leroskadok a heverőre. Kezembe veszem a joghurtokat, és játszom velük, gurigázom. Aztán a táskát a földre teszem, és a matracról belesöpröm a két dobozt. Ez megy reggelig. Ott ülök a heverőn és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát. Közben kinyitom a táskámat, majd lerakom a lábam mellé. Meglehetős gyakorlottsággal belesöprök mindent.

Visszaindulok az üzletbe. Tisztázni akarom magamat. Kifelé a házból nem kell engedély, csend van, az utcán sincs zaj, csak hideg, nagyon hideg. Szorítom a táska fülét, a buszon magamhoz ölelem, leszállok, átszállok, ölelem, megjöttem, bemegyek.

Az irodaajtóig meg sem állok. Kopogok. Nem szólnak. Lenyomom a kilincset. Nem szólnak. Benyitok. Felém fordulnak.

A szemüveges mosolyog, azt mondja: – Na, végre!

Nyújtom a táskát, hebegem, nem az enyém, a nővérem tévedésből hozta el, de most visszaadom, minden benne van. A kopasz elveszi, kiborítja az asztalra a tartalmát. Rám vigyorog, és közli, hogy nem én voltam. Persze még mindig köcsög vagyok. Közben odajön hozzám, játékosan beijeszt a jobbjával, nem ér hozzám, mégis megtántorodom, de nem esem el. A szemüveges megtart a karomnál fogva. Jó ember.

Közlik, egy nő az, és kávét visz, két csomaggal, nem joghurtot, délután kapják rajta, jó fogás lesz, ha gondolom, nézzem meg. Laci bá elém áll, kérdezi, értem-e, amit mondtak. Nem. Megfordul, a monitorhoz megy, bekapcsolja.

Ott állok a polc előtt, és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát. A lopóleső ekkor odalép mellém, megfogja a karomat, látszik, mond nekem valamit, mert felém fordítja a fejét, és mintha mozogna az álla is. Aztán bekísér az irodába.

Dől rólam a víz, szédülök, fázom, nyöszörgök, hogy az, a képen, én vagyok. Laci bá rám ordít, hogy az ott a délutáni nő. A kopasz int a lopólesőnek, hogy csihadjon. Leroskadok egy székre. A jó ember ad egy pohár vizet, megiszom. Megnyugszik a gyomrom. A kopasz vigyorogva meséli, hogy tévedés történ, de megesik az ilyen, meg nem árt ez senkinek, csak tanul belőle az a néhány köcsög. Int a lopólesőnek, aki mellém lép, és segít felállni a székből. A szemüveges kezembe nyomja a joghurtokat, és megemlíti, mintegy mellékesen, hogy kárpótlás. A kopasz egy videokazettát rak a kabátzsebembe, és csak annyit morog, emlék. Azt, hogy köcsög, én teszem hozzá. Úgy hasba vág, hogy térdre rogyok, Laci bá már ott is van, és ordítja, hogy szemét. A szemüveges leállítja őket, visszaültet a székre, ő az asztalra telepszik, és hosszan néz maga elé. Kisvártatva, határozott hangon mondja, inkább a másik kettőnek, mint nekem, hogy kár vesződni az ilyenekkel, mert nem értenek semmit, és csak lenézik a biztonságiakat, pedig azok nélkül eltűnik minden a polcokról, mert a vevők mind lopnak, legfeljebb nem itt, hanem egy másik boltban, ezért szinte mindegy, kit ráncigálnak az irodába, és legjobb lenne bezárni az üzleteket, és csak annak adni árut, aki méltó rá, a többi lopjon egymástól.

A kopasz megmarkolja a kabátom gallérját, felránt a székből, és beleüvölti az arcomba, ne gondoljam, hogy mindig ilyen szerencsém lesz, mert egyszer rám kerül a sor, ez biztosabb, mint a halál, mert a kaszás sem tudja úgy becserkészni áldozatát, ahogyan ők leleplezik a tolvajt. És persze köcsög vagyok, de már csak pianóban, levezetésképp. Elenged. Laci bá kinyitja az ajtót, és int a fejével, hogy tűnjek el. A szemüveges megfogja a könyökömet, belenéz a szemembe, hosszan, firtatóan, aztán elfordul, a kijárat felé lök. Laci bá fejhangon ordít, hogy kotródjak, a kabátomon át belemar a karomba, és kipenderít a folyósóra.

Állok az épület mellett. Ott, ahol rakodnak, ahol romlott citrom illata terjeng és vízzel kevert tej csorog a csatornába. Eszembe villan, hogy azt se tudom, miért engedtek el.

Mert kiderítettük, hogy nem te voltál! Köcsög! – Ezt ordítja egy ablakból a kopasz, aztán visszahúzza a fejét.

Míg várom a buszt, felhívom a munkahelyemet, hogy ma nem megyek be. A főnököm készségesen megadja a szabadnapot, és mint mondja, örül, hogy számukra kedvezően megoldódott az ügyem, és a cég presztízsveszteség nélkül vészelte át az elmúlt órákat.

Tudják. Biztos a szemüveges intézkedik. Azért el kell ismerni, gyorsan, ügyesen teszi a dolgát. Elköszönök, zsebre rakom a telefont, felszállok a buszra. Leszállok, átszállok, megjöttem.

A közös képviselő a bejáratnál sepreget. Mikor odaérek, vigyorog, és örömhírként közli, hogy újra használhatom a kulcsomat, visszaszerelték a régi zárat. A vállamat veregetve biztat, próbáljam csak ki, és ismételgeti, hogy micsoda boldogság neki, hogy közölheti a jó hírt. Tényleg működik a zár a kulcsommal. Belépek a lépcsőházba. Jön utánam a közös képviselő, barátságosan hátba ver, és közli, hogy én vagyok a szerencse fia. Rámosolygok. Felkiált, mint aki éppen, jaj, elfelejtette, hogy este ünnepség lesz a ház mögötti füves részen. Kérdezem, miért, mondja, hogy a lakóközösség annak örömére rendez mulatságot, hogy nem veszt értékéből ingatlanuk, mert már nem laknak együtt egy tolvajjal. Örülök én is, ígérem, ott leszek.

Elindulok a lakás ajtaja felé, és tudom, bár nem látok senkit, hogy tele a lépcsőház.

Kabátban beülök az egyik fotelba. Kinyújtom a lábam, kezdek lefolyni a padlóra. Jó ez így. Mégis feltápászkodom, felhajtok egy korty konyakot. Térdre hullok, a kezeimet a magasba lendítem, akár egy focista, ha gólt lő, és halkan nyüszítem, hogy nem én voltam, nem én vagyok az. Hanyatt vetem magam, és nézem a plafont, hosszan, pislantás nélkül, aztán behunyom a szemem, összeszorítom szemhéjaim, és napsárga foltokkal játszom.

Ezt is abbahagyom, felállók, levetem végre a kabátom. Kiveszem a zsebéből a kazettát, az ágyra dobom. Megtalálom a joghurtokat is, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát. Berakom őket a hűtőbe. Iszom még egy kis konyakot. A kazettát betolom a videóba, töltök még italt, pohárral a kezemben belehuppanok az egyik fotelba, lábam cipőstől az asztalon, távkapcsolok.

Ott állok a polc előtt, és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát. Közben kinyitom a táskámat, majd lerakom a lábam mellé. Meglehetős gyakorlottsággal belesöprök a polcról néhány tárgyat.

Csengetnek. Ajtót nyitok, a nővérem az. Kezében teli szatyor, mondja, bevásárolt, mert nekem biztos nem volt időm, gyorsan a kezembe nyomja, vigyem, pakoljak ki, majd ő becsukja az ajtót.

Vett epret is. Figyeli az arcomat, miközben kirakosgatom az élelmet. Rásandítok, látom rajta, küszködik magában. Betessékelem a szobába, poharat nyomok a kezébe, iszunk. Könnyes a szeme, nem akarom, hogy mentegetőzzön, megölelem, és leültetem.

Megmutatom neki, mi van a kazettán. Kérdezi, ki az a nő, és mit csinál. Elképedek, visszatekerem, nézze meg jobban. Újra rákérdez a nőre. Türelmetlen leszek, többször lejátszom a felvételt, de ő csak egy nőt lát, a polcok előtt. Elég! Már ordítok, ahogy a torkomon kifér, kommentálom a szalagot, nem érdekel, hogy hallja-e más is, csak a nővérem fogja már fel végre, hogy ott állok a polc előtt, és válogatok a joghurtok között, tapogatom a dobozokat, nem repedtek-e, és silabizálgatom a lejárat dátumát. Közben kinyitom a táskámat, majd lerakom a lábam mellé. Meglehetős gyakorlottsággal belesöprök a polcról néhány tárgyat.

Én, én, én vagyok a filmen!

A kopasztól kapok egy pofont. Elhallgatok. Laci bá vigyorogva ismételgeti, hogy csak beismerte ez a szemét. A szemüveges mellém áll, széttárja a karját, majd közli, hogyha tegnap aláírom a jegyzőkönyvet, elkerülhettük volna ezt a cécót. A nővérem az ágyon zokog. Próbálom megsimogatni a fejét, de felugrik, azt sikítja, rohadék, és kiszalad a lakásból.

A szemüveges elém teszi a jegyzőkönyvet meg egy tollat, és nógat, hogy írjam alá. A kopaszra nézek. Aláírom. Laci bá a fejét csóválja, elteszi a papírt meg a tollat. A szemüvegessel megindulnak kifelé. A kopasz még marad. Elém lép, és gyomron vág. Lerogyok a földre. Elindul ő is az ajtóhoz, de még visszaszól, hogy egész jól bírom az ütéseit, szívós alak vagyok.

És persze, köcsög.

Vissza a tetejére