A Robinzon-monológ

Itt ülök a kis asztalnál. A fémszekrény mellett. Várom, hogy mikor szóltok. Mert szóltok. Valamit elszúrtok. Kitéptek. Szétcsavartok. Eldugaszoltok. Valamit beletömködtök valahová, ahová nem való, és aminek a helyét ti magatok is tudhatnátok, de inkább leüzentek, hogy dugulás van. Nem is közvetlenül nekem, hanem beleüzentek a nagy semmibe, hogy jöjjön a karbantartó. Már olvasni sem tudok. Egyre a voki-tokit bámulom. Hogy mikor szólal meg. Felveszem. Leteszem. Forgatom. Ki-be nyomkodom. Sziszeg, mint a vízvezeték-hálózat, amiben azt is hallom, amikor valahol egy tartályt lehúztok. Mindent tudok rólatok. Tudom, mit esztek és mikor, milyen gyógyszereket szedtek, mikor menstruáltok. Tudok a kis stiklikről – a ragacsos zsebkendőben végződő találkákról, amikor a raktárban vagy a fénymásolóban összekavarodtok. Ha megszólal a voki-toki, mint akit megvillanyoznak. Az az érzés a gerinc mentén. Belezsibbadok. A legváratlanabb pillanatokban is belém nyilall. Már akkor is, ha nem hívtok. Éjjel is. Menetrendszerűen érkezik az áramütés. Felpattan a szemem. Iszom egy pohár vizet. A mennyezetet bámulom. Tudjátok, mire gondolok? Arra, hogy elég volna elfordítanom itt fent, ezt a zárófogót. Van fogalmatok arról, mi következne be? Gyakoroltátok az összetartásokon, mit kell tenni, amikor valahol, mélyen alattatok, valaki egy radikális döntést hoz? Ott, ahová már cementsimítás sem jut, nemhogy padlóburkolat, a fal indiai mészkő helyett csak zsalufa-csíkos beton, és a pincevilágításban nem marad meg se banánpálma, se fikusz, se kroton. Ott lent, ahol folyamatosan szitál a rosszul felrakott szigetelőgyapot: hull tőle az ember haja. Az évenkénti kötelezőn a doki egyre kevesebbet szól, csak rásandít a leletre, és megemeli az adagot. Ti mire gondoltok, amikor az asszisztens rátok tolja a röntgengép hátlapját? Nem féltek, ugye? Beszívjátok a levegőt, és duzzadoztok. Akarjátok tudni, én mire gondolok? Arra, hogy bár tolná tovább. Rátok. Egészen addig, míg a két fémpofa végül összeér. Ti rápréselődnétek az előlap falára: így a falaitokon lógó sok ostobaság helyett végre valóban tanúsíthatnátok valamit. Például, hogy gondolkodtok. Hogy szorgalmasan gyakoroltátok, mit kell tenni, ha valaki odébb tol egy vasasztalt, ráállít egy meggörbült lábú széket, majd az így keletkezett piramisra lépve felnyúl a csövek közé, és tévedhetetlenül eligazodva az ipari tárgyak látszólagos labirintusában, elfordít egy pirosra festett öntöttvas zárófogót. A többi már fizika. Kémia. Filozófia. Kozmogónia. Chilializmus. Van fogalmatok arról, mennyi mindent tudok? Karbantartom az agyam. Térülök-fordulok. Hatvannégy nagy metlachi-kő. Éppen ennyi. Az öltözőszekrény, a zuhanytálca és a fennmaradó két fal között. Én vagyok a király. A fekete. A fehér. A fekete. Oda lépek, ahova akarok. Ide nem jön senki. Falhoz is vághatnám a voki-tokit, de a nevemre vettétek. Ha pozdorjává zúzom, rám veritek, mert belépéskor aláírattátok velem a kartont. Egyszerre vonnátok le, aztán kirúgnátok. Közben meg úgy néznétek rám, mint a romlott pacalra. Pedig vékony vagyok. Nálam vágni lehet a rendet. Itt nincs büdös váltócipő a szekrényben, sem barnaragyás, félig rágott alma a szemétkosár mellett. Nálam nincs beszáradt tubusú fogkrém a piperepolcon, sem szétdörzsölt sörtéjű fogkefe. Meddig használtok ti egy fogkefét? Erre sem tanított meg titeket az anyátok? Én vagyok a fekete király. Előre, hátra, oldalra mozgok. Nem tehettek semmit. Észrevétlenül követlek benneteket a gipszkarton falon belül, ahogy a márványos folyosón trappoltok. Én vagyok a falon túli árnyékotok. A csöveken lovagolok. Ti csak a falakat látjátok, ahová az illatos hátatokkal támaszkodtok, vagy amit izzadt tenyereitekkel tapogattok. Azt hiszitek, a fal majd segít. De mi a fal? Néhány centiméter színes kőzúzalék, flexibilis ragasztó, égetett agyag. Mögötte én vagyok. Mögöttem a semmi. Én vagyok a védvonal utolsó eleme, akire még támaszkodhattok. Az utolsó hang, mielőtt kirepültök a világűrbe, olyan egyedül, mintha soha nem lett volna anyátok. Bástya vagyok. Csak rám számíthattok. Akkor is, amikor a mosdóban zokogtok. Azt hiszitek, nem hallom? Hánytok. Megy a hasatok. Látom az üres kapszulákat a szemeteseitekben. A legális teljesítményfokozóitokat. A spatuláitokat. A vérzéscsillapítóitokat. Miért véreztek? Miért csillapultok? Ordítsatok! Véssétek rá a budi falára, hogy pina fasz, együtt basz! Törjétek össze a tükreiteket, aztán nézzetek bele! Fogjátok az eszkrementumot, és hitetlen ujjatokkal pingáljátok rá a szürke márványra, hogy Isten halott. Aztán a hullacsendben fogjátok meg a bokáitokat, és sóhajtsatok egy nagyot. Szedjétek össze a harisnyáitokat, és lassan felállva övezzétek fel magatokat. Nézzetek körül. Egyszer egyhatvanas alapterület. Szürkés-barna, csúszásmentes kő. Pozdorjaajtó, alumíniumzár. Monoblokkos fajansz, bakelit-nyeles, műkrómos polietilén-kefe. Hunyorgó neon. Ez minden, amit beláttok. Amit ismertek. Birtokoltok. Ez tehát a kiindulópont. De legalább a kijárat iránya adott. Akkor miért nem indultok? Én vagyok a ló. A hátamra vehetlek benneteket, hogy nyargaljatok. Körbe-körbe. Akárcsak én itt: fémszekrény-fal-zuhanytálca-fal-fémszekrény-fal-zuhanytálca-fal-zuhanytálca-fal-fémszekrény-fal... egyre gyorsabb, kiszámíthatóbb, mégis véletlenszerű mozgással, mint a deuronok. Gyorsuljatok fel. Száguldjatok. Ütődjetek egymáshoz, váljatok szét, módosítsátok egymás rácsszerkezetét. Változzatok. Nyissatok új dimenziót. Vagy üljetek egy helyben addig, míg oda nem merészkedik a ti cipőtök orrához is, szaglászik, töpreng, majd odébb kocog. Kövessétek a szemetekkel, ahogy felmászik a falon, a vízköves fúgákon egyensúlyoz: vajon eszik vagy iszik ilyenkor? Körülnéz, tájékozódik, majd eltűnik egy repedésben. Akkor nyerhettek egy kis időt. Ha leültök, keresztbe fonjátok magatok előtt a két szigetelt talpú bakancsot, és a savas időben napokon, heteken, éveken át mozdulatlanul várakoztok, talán nektek is lehet majd egy barátotok, akinek nevet adhattok. Természetesen nem neki. Valaki másnak. Bárkinek, akit ti találtok. A választásnak ez a bősége már-már riasztó. Én viszont rátehetem a kezem erre a zárófogóra. Akár el is fordíthatom. Megakadályozhatja-e bármelyik bekeretezett diplomátok? Hogyan viszonyul a tanúsítványotok a nagy bummhoz? Befogó vagy átfogó? Szorzó vagy osztó? Esténként végigjárom az egész épületet. Költségkímélés vagyok: a kifutótok. Amit nem hallok, azt látom. Este. Akkor nem irritál benneteket a látványom. Szerintetek túl vékony vagyok. Pedig csak gondolkodom. Odaülök az asztalaitokhoz, bekapcsolom a monitoraitokat és tájékozódom. Ismerem az összes jelszót. Megnézem a családi fényképeiteket a kezdőlapon. Pálmás tengerpart, bárányfelhő. Ti sose mentek múzeumba? Nem érdekelnek az ősök? Nem túráztok? Nem raktok tüzet? Nem nyársaltok? Nem pakoltok a hátizsákba a nagyító mellé kis növényhatározót? Nem utaztok kisvasúton? Nem gombásztok? Nem fontok koszorút pongyolapitypangból? Nem hallgatjátok szeretkezés után, hogyan motoznak a pelék a padláson? Egy szívószál egy félbevágott, napernyőzött kókuszdióban – ez a ti himalájátok? Ólinkluzív, ahol apa már az első este fehér arccal támasztja a falat az ingyen-bárban, ti meg zokogva hagyjátok a kofferban a csomagküldő-szolgálatos, akciós bébidollt? Besztszeller-magány a púl partján? Hatszáz oldal puhafedeles menedék – csak a turnus végéig kitartson? Egy hulló hajú külföldi a vacsora előtt a hosszú sorban a svédasztalra várva azt mondja: hello? Ettől viseltek olyan nagy, fekete szemüvegeket a képernyőkímélő monitoraitokon? Pirosra festett fémkar. Rátehetem a kezem. Csak rajtam múlik. Rajtam múlik a következő nyaratok. A következő huszonöt évetek. Évszázadotok. Génállományotok. Rajtam áll minden. Én vagyok az, akinél csártergépet foglalhattok. Csupán egy egyszerű mozdulat: balról jobbra. Egy egészen apró mozdulat – mélyen az ingerküszöbötök alatt. Nagy bumm. Forróság. Olvadó bakelit. Forró hólyagokat vet a fal, és nincs kozmetikus, aki azokból egyet is elapasszon. Nőnek púpok, dagadnak, a tűzragyák felzabálják a kókuszpálmás monitoraitokat, apa karikás szemeit, és elhamvasztják a púlos, közös-koccintós fotóitokon a bugyitokban víz alatt kotorászó hellós ujjak. Hatvannégy kocka: fehér és fekete. Egy szekrény. Egy rozsdás zuhanytálca. Oda veted a magvaidat. Ki akadályozza meg, hogy újraosszam, mi van lenn, és mi van fönt? Ki akadályozhat meg bármit is? A voki-tokit nem bánthatom. A gomb fixre van állítva, azon nem változtathatok. De feketére égethetem a nyelvet, amivel szavakat formáltok. A szíjat sem csomózhatom le róla, mert külön lajstromban szerepel, és levonás jár érte, ha elszakítom. De leszaggathatom a kezeiteket, amivel utánam telefonáltok. Letolhatom a főbejárat márványtömbjét a torkotokon, hogy ne szólíthassatok. Csúszásmentes talpú bakancsomnak hála, bármilyen gúla tetején stabilan állok. Felnyúlok. Egyetlen kis mozdulattal tépem le a biztonsági plombát. Én a helyetekben vastag láncokat tennék az efféle helyekre, olyan ötvözetből, amit nem fog sem sav, sem lézer. Be is kameráznám az ilyen zárófogós helyeket, a vastag biztonsági ajtók elé pedig őröket állítanék, akiket egy különleges szűrővizsgálatnak vetnék alá: Van gyereke? Szereti a hazáját? Mikor szeretkezett utoljára? Adakozik-e? Van-e panasza a szolgálai helyére? Politikai pártnak és egyéb rasszista csoportosulásnak tagja-e? Van-e vízi-jártassági engedélye? Alsó vagy felső erjesztésű sör a gyengéje? Kreacionista vagy evolucionista? Milyen gyakran látogat erotikus tartalmú weblapokat? Befizeti-e a parkolási büntetéseket? Mi a véleménye a misszionárius pózról? Ön szerint mit jelent az, hogy élő csak élőt eszik? Ki mondta? Mózes? Máté? Ágoston? A melegebb vagy a hidegebb fényű izzókat kedveli? Kiváltana vízumot egy olyan országba, ahová sohasem utazna el? Járat színes bulvárlapokat? Emelt már transzparenst a feje fölé? Lisztérzékeny? Mióta nem fizeti a részleteket? Kért fizetési halasztást? Nem kapott? Miért nem? Nem szépen kérte? Volt már utcakő a kezében? Eldobta? Talált? Nem talált? Akkor maga egy lúzer, fiam, akire nem bízható semmiféle vasajtó. Én a helyetekben nem bíznék ennyit egy ólomplombára, egy vékony fémhuzalra és egy táblára mázolt figyelmeztetésre. Egy egészen egyszerű, öntöttvasvörös mozdulat. Balról jobbra. Negyvenöt fok. Na, ki itt a paraszt, hernyákok?!

Ha azt hiszitek, hogy ez valami üzenet, tévedtek. Csupán leírtam, amit gondolok. Összecsavarom a papírt. Belehelyezem ebbe a rozsdamentes kapszulába. A kapszula teljesen olyan, mint amilyeneket ti alapkőbe betonoztok. A tőlem telhető gondossággal biztonságba helyezem, bár tisztában vagyok vele, hogy perceken belül már semmit nem jelent ez a szó. Hatvannégy metlachi-kocka: fekete-fehér. Egy asztal, rajta szék: az én piramisom. Végszóra ő is előkocog a csempe mögül: a barátom, akinek nevet adtam. A voki-toki: a nyakamba akasztom. Földhöz vágom. Mégis inkább a nyakamba akasztom... Szép napot.

Vissza a tetejére