Apám ötlete volt, hogy a húgomnak, a nővéremnek és nekem olyan nevet adjon, amely egyetlen mozdulattal egyformára váltható, vagyis ugyanaz, akár tetszik ez nekünk, akár csak cseppet, hovatovább bőven azelőtt eldöntötte, hogy megismerte volna anyámat, aki minderről egyetlen alkalommal beszélt, körülbelül két hónappal a huszonkettedik születésnapom után, amikor meg akarta ölni magát. Én találtam meg a konyhában, amiért örökké hálás leszek a sorsnak. Egy hét lehetett, talán kilenc nap, amíg felépült, annyit ültem abban az elsötétített szobában az ágya mellett, hogy kigördült a lábam alól az órák addig szépnek hitt rendje, végül mintha rám kellett volna vigyázni. Holott kivette a részét mindenki, a húgom multivitamint kevert a humuszba, a nővérem levest főzött, aztán nyolcszorosára hígította, majd töretlen kitartással csepegtette anyánkba, napszaktól függetlenül. Másfél órával korábban keltünk, a húgom felmosott, port törölt, és kiszaladt a piacra padlizsánért, sárga rizsért, fekete babért, a nővérem lement a boltba, és átnézte a papírokat, később pedig mindent megbeszélt a tévészerelővel a krikettbajnokság első meccse előtt, nehogy apa elveszítse a fejét. A nemzeti sporttal nem viccel az ember. Semmit nem kívántunk jobban, mint hogy anya végre megszólaljon, de azt hiszem, titkon mind rettegtünk, akkor aztán nekiáll, és elmeséli, amint apára és Madame Aykára éppen a felmosófával a kezében nyitott rá, de ez mindegy is, mert amikor a magasított párnáin végre hallatta a hangját, csak ennyit mondott, „A neveteket ő találta ki.”

Az ezt követő éjszaka álmodtam először azt a bizonyos mondatot. Folyóparton álltam a húgommal és a nővéremmel, sötét volt, körbejárt az üveg, gluggyant benne valami, meg-megcsillant aranyosan, görgött súlyosan, fehéren. A címkén körben olvashattam volna el az írást, de mivel hol az egyik, hol a másik lány kezében kötött ki az üveg, voltaképpen végig csak vártam a soromra, de hiába voltam egyre türelmetlenebb, úgy tűnt, minden hiába. Reggel saját magamon is jót mosolyogva megkérdeztem a húgomtól és a nővéremtől, nem álmodtak-e véletlenül valami furcsa szólást egy sűrű fehér alkohollal töltött üveg vinyettájára nyomtatva. A húgom rám nézett, a nővérem még azt sem, és valamelyik azt felelte halkan, kezében tányérral és konyharuhával, erre már csak azért sem számíthatok, mert annyira másként menekülünk mi hárman: a legnagyobb az anyánkhoz húz, ő apánkhoz, nekem meg csak a függetlenség számít.

Meghökkentett, hogy éppen most adja tudtomra, milyen pontosan látja. De meg is könnyebbültem, így sokkal könnyebb volt két évvel New Jersey-ben később megengedni Arvindnek, hogy amikor a mustármetál Ford Mercuryt kinéztem magamnak, kifizesse a háromnegyedét. És amint ezen túlestünk, kénytelen bevallottam neki, hogy most egy kicsit gondolkozni fogok, ezt így nem folytathatjuk tovább.

Az én szülőhazám a hajnali két óra országa. Egy budapesti skypebuddym hívja így Indiát, és ikonikusan hahotázik, amikor újra meg újra elsüti. Mármint emotikonikusan. Pedig tudja, hogy a legjobb úton haladok.

Arvind hamarosan lejjebb vette az érzékenységét, mint migrénes a hangot a playlisten, ha jön a roham. Kezdetben olyan sokat hívott, hogy számot kellett változtatnom, de sajnos a vajszívemnek is megvolt a véleménye, rimánkodórohamaira előbb-utóbb elárultam neki az újat. És rögtön feltártam előtte, én a dühöt őrzöm, ő a szégyent, legyen ugyan képes szakítani! Szerencsére hamar rájött, az egyetlen esélye arra, hogy szóba álljak vele, ha belátó sms-eket küld. Ő ilyen, a kitartásban az ereje. Annak idején hét napon át kellett kísérgetnie a Rutgersen, míg kénytelen voltam az arcára ültetni egy puszit, ettől persze olyan egyértelművé vált minden, hogy négy hét után lefeküdtünk. Mindkettőnknek a másik volt az első.

Szóval, megkaptam az autót, és hamarosan közöltem Arvinddel, ahányszor meglátom azt a barátját, aki Kanpurból jött ide, furcsa kis bizsergést érzek gyomortájékon. Arvind házassági terveit egyáltalán nem zavarták meg a mi hosszú, kacarászós telefonbeszélgetéseink, ami azt illeti, a barátja és én állandóan hívtuk egymást, Arvindnak meg ott volt a szex, talán ettől ereszkedett aztán köd az agyára, mindenesetre máig emlegeti, hogy ez a kanpuri fiú milyen magányos volt, amíg a szárnya alá nem nyúlt. Emlékei szerint én találtam ki, hogy egymáséi legyünk, miközben veri a fejét a falba, hogy nem rúgott ki aznap, amikor az első célzást elsütöttem. Képes volt az anyja indiai mobilszámában keresni a segítséget, ott bőgött neki, az anyja persze azt felelte, én férfit szültem, légy az, és örülj. Örülj, hogy Gayarbre a múlté, felejtsd el, kivéve persze, ha direkt az a hobbid, hogy téged egy ilyen nő kínoz és aláz meg.

Lássuk be, csillagos késő este teli gyomorral az egyetemi buszra várni honfitársainkkal New Jerseyben, és picit fázni a szeptemberi sötétségben, ennél romantikusabb pillanatra nincs szükség, rögtön láttam, elég, ha mellé ülök, de nyilvánvaló okokból az utat nézte mereven, így hát kapott egy puszit a jobb orcájára. Nagyon úgy tett, mint akinek soha át sem cikkant, még oda is fordult hozzám, jó ártatlanul rám nézett, természetesen hallgatott. De attól kezdve minden szavak nélkül működött. A shuttle a szállásom elé ért, kitett, Arvind maradt az ablaknál. A skypebuddym Budapestről később megnyugtatta, ez az elme egyik illúziója, nagyon ragaszkodni hozzá, hogy valami megtörténjen, ez esetben ahhoz, hogy viselhesse az érzelmeimet, mint egy tucat karácsonyfadíszt. Tizenkét kicsi, törékeny, bordó üveggömb – az Arvind-féléknek ennyi elég, már terveznek is ötven évre. Belementem, egy hónap után megkapott. Én is szűz voltam, ő is. A skypebuddym nagy hahotázva ezt úgy minősítette, arra vezettem Arvindot – ahol ő lakik, ezt úgy mondják, az orránál fogva –, hogy beleragadjon a karamellembe.

Amikor összejöttem a kanpuri barátjával, Arvind nem tudta abbahagyni a sírást. Sírt, sírt, amikor fogalma sem lehetett, merre járok, és sírt, amikor elment mellettünk a kampuszon. Sírt, amikor nem jött össze semmi, és sírt, amikor végre kötélnek állt az oregoni hippilány, a hennázott hajával és a halálosan izmos, szeplős, angolfehér combjával, a birkenstockjában és az ovo-lakto visongásával, de persze Arvind csütörtököt mondott, és felült a lepedőn, hogy újfent könnyekben törjön ki. Sírt nappal, és sírt éjszaka, az anyjának végül semmit sem mondott, az a nő kitalálta, mindent kitalál. De hát én férfit neveltem, légy az, és örülj, hogy ez a bicsi bics magától eltakarodott az útból. Azt persze elfelejtették megbeszélni, mennyire rendben volt a szex, de Arvindnek azóta is az a mániája, tudom, mert a skypebuddym mesélte, hogy képtelenség volt velem szívbéli hosszú beszélgetéseket folytatni, arra szerinte nem vagyok alkalmas. Mesélte neki azt is, hogy először egy orosz, majd egy német fickót vettem a fejembe, de csak az olasz nem hajtott el, aki viszont legalább embertelenül ronda. Arvind kanpuri barátja tocsogott a magányban, évek óta élt New Jerseyben, ezalatt jóformán képtelen volt haverokra szert tenni, hát még a nők. Arvind ennek kapcsán azt is megjegyezte, az én apám mindenkivel flörtölt, még az emeleten lakó háziasszonyokkal is. Hát erre csak azt tudtam felelni, egy koldus ne válogasson, ne fusson az alamizsna után, minek kerül engem a kampuszon, minek hal meg mégis, hogy egy pillanatot elkapjon a szoknyám lebbenéséből a kávézóban, minek könyörög, nem kap. Azt ma sem értem, hogy csúszott be a baj, ő azonban ahelyett, hogy méltatlankodni kezdett volna, félszegen megjegyezte, szüljük meg, és neveljük fel, mintha nem magyaráztam volna el neki ezerszer, miért jöttem ide, nekem jövő kell, nekem PhD kell, nekem kocsi kell. Rejtély, mire alapozta, hogy beleszólhat, inkább értékelte volna az önfeláldozó ötletemet, let’s go skin, a hónap minden napján ragaszkodott a gumihoz, alig tudtam lebeszélni róla legalább a biztonságos napokon, amikor nem lehet baj, kivéve legfeljebb egyszer az életben, amikor viszont éppen arra volt szükségem, hogy felháborodjon ezen a hatalmas igazságtalanságon. Vagy másfél évvel később, amikor rég a kanpuri barátjával jártam, az áldott jó szívemre hallgattam, és belementem, rendben, igyunk meg egy kávét, mielőtt visszautazik Indiába. Ábrándos szemmel kavargatta, mindig belerakott mindent, amit csak kapott hozzá, és elmerengett, látod, látod, Gayabaum, nemrég azt hittük, összeházasodunk, én leszek a gyerekeid apja, most meg itt állunk, ülünk, te a barátommal jársz, én meg szerdán felszállok a repülőre, és irány Mangalore – legszívesebben felráztam volna, de aztán fegyelmezetten azt feleltem: de hát Arvind, az a gyerek itt volt, de te biztos nem akartad, különben nem erőltetted volna azt a hülye kotont folyton. Gondolom, nincs hozzászokva, hogy a memóriagyengeségével szembesítsék, mert egészen sápadtan süllyedt bele a székbe, és talán el is gondolkodtatta ez az érthetetlen lapszus, mert attól kezdve alig-alig beszélt, és hamarosan valami nevetséges „Nagyon sok dolgom van még az utazásig”-ürüggyel el is sietett.

A szakítás után azonban még majdnem egy évig ugyanarra az egyetemre jártunk, elkezdték hívogatni a csoporttársaim, mert az áldott jó szív ragadós, és ezek a lányok sosem vették volna a lelkükre, ha Arvind elsorvad itt nekünk szépen. Én persze átláttam a szitán, különösen, mivel minden alkalommal megüzente valamelyikükkel, hogy szívesen lát, ha van kedvem. Hát köszi, az kéne még, hogy a szabadok földjén és a bátrak hazájában járjak szórakozni az engedélyével. De azért szétkúrt az ideg, amikor hajnal egykor, ötkor vagy egyenesen másnap este jöttek vissza a lányok, vidáman és kiegyensúlyozottan, és képesek voltak viccelődve egy hasonlóképpen vidám és kiegyensúlyozott Arvind képét lefesteni előttem, aki többet már nem is sír, és aki csak a legjobbakat mondja rólam, ha szóba kerülök, már azért sem rimánkodik, hogy ne beszéljenek neki a kanpuri barátjáról, aki mellesleg természetesen már nem a barátja, annál inkább az enyém. Van modora, van humora, van mosolya, van zöld kártyája, genuine módon vonzódom hozzá, nem érdemes ezt másképp mondani, azaz olyan egyszerűen és természetesen, ahogyan Arvind sosem tudott viselkedni: januárban, a születésnapomon azt kellett írnom neki Facebookon, köszi, hogy nem kívántál boldogot, de ne aggódj, én fogok. Nyilván április elsejétől más sem járt a fejében, vajon mit helyezek el neki a falon majd tizenkilencedikén. Mintegy ötpercenként újítom a státuszom, aki bírja, érti, persze nem írtam neki, döbbenjen rá végre, szakítani tudni kell.

Nem sokkal az előtt, hogy visszament Indiába, dobtam egy sms-t, ugyan menjen és csináltassa meg a tesztet. Azonnal ráugrott a telefonra, sosem hallottam így kikelni magából, de hát Gayatree, tudod, hogy nem voltam előtted senkivel – majd mintha ez nem lenne elég, visszakérdezett, ugye, én sem. Hát, Arvind, az a helyzet, feleltem neki higgadtságomból morzsányit sem veszítve, nem mintha rád tartozna, de én azért lefeküdtem előtted ezzel-azzal. Nem vesztegetem most az időt a reakciójára, bárcsak előbb felhívta volna az anyját, aki kinyekkentette a siránkozásából, én férfit neveltem, légy az. A skypebuddymnak Budapesten persze azt is elmesélte, hogy amikor először beengedtem az ágyamba, és megkérdeztem, észrevette-e, hogy elszakadtam, eszébe sem jutott gyanakodni, na még csak az hiányzott, hogy arab országnak nézze az ágyunkat, ahol meg kell rázni a véres rongyot, szeretném tudni, vajon milyen okból állnék szóba akármilyen mélységesen gyanakvó pasival. Még szerencse, hogy minden jó valamire. Így támadt a skypebuddym, egyszer csak írt nekem ismeretlenül Facebookon. Arra hivatkozott, összeakadt a szájberben egy nagyon helyes, nagyon sebzett indiai fiúval, aki folyton rólam mesél neki, így hát reméli, nem veszem rossz néven, belső kényszer hajtja, fel kellett keresnie, tudnia kell, ki vagyok, voltaképpen melyik is az én nevem, melyik a testvéreimé. Beleegyeztem, hogy regényt írjon belőlem, mesélek és mesélek, na persze ennek ára van, Arvindot blokkolnia kellett skype-on és törölnie Face-en. Ami a könyvet illeti, még mindig nem jutott tovább az első mondatnál, amely így hangzik: Mert kérni engem nem hallott senki, s az élet nekem osztriga. Most már többet beszélek vele, mint minden offline-világbeli barátommal együttvéve. Igen, igen, igen. Ez a mondat az a mondat. Örökké hálás leszek a sorsnak, hogy én találtam meg anyámat annak idején. „Megmenthettem az életét”, ezt a három szót valóban elég bárhol megflessintenem, a szegény lány azt kér érte, amit akar. Kocsit, zöld kártyát, tejpálinkát. Sűrű, fehér, bódító folyadékot, amely csak időnként cseppen rossz helyre. Ezt nyomtatták volna az üveg címkéjére, ha létezett volna az az álom, ha lennének testvéreim, ha nem azért találtam volna ki csupán, mert azok után, hogy anyám nekem köszönheti a menekülését, már bármit beadok bárkinek. Minek ide bekezdés, minek ide fejezet, mindent el is felejthetek, mostantól mindent elejthetek, minden olyan szót, amely apró ugrással háromból születik meg és olvad össze abban az országban, amelyet el kellett hagynom örökre, túlságosan hatalmasra duzzadt ahhoz, hogy ne mindig és mindenütt hajnali két óra legyen benne.