Kórság

Egyensúlyozott a tálcával, és nem vett levegőt. Tegnap este óvatlan volt, majdnem elokádta magát: nincs hozzászokva ezekhez a szagokhoz. Egyáltalán, nincs hozzászokva ehhez az egész szarsághoz.

– Leves?

– Az is – nyelt egy nagyot a szoba fülledt levegőjéből. Mintha még a nyelvén is érezte volna a másikból áradó bűzt. Önkéntelenül fintorgott.

– Köszönöm.

Amaz feljebb ült az ágyban, neki vetette a hátát a felstócolt párnáknak, aztán fáradt kutyaként lihegett a kimerültségtől. Eleddig ismeretlen szagok dőltek a pofájából.

– Menni fog egyedül is.

– Az jó.

Nem kell etetni. Örömhír.

– Tudod – kezdte amaz, miközben minden kanálnyi levesnek kilötyögtette a felét –, nem gondoltam volna, hogy számíthatok valakire. Az embernek nincsenek barátai, ha szarban van. Elfordulnak. Arrább sétálnak, meg ilyenek.

– Aha. Ne erőltesd meg magad.

– A nőm volt az első.

– Már mondtad.

– Észrevette rajtam, és már ott se volt. Pedig nem fertőző.

– Oké...

– Csak ki kell bírni a végéig, csak ki kell bírni, és az a ribanc mégis lecserélte a zárat.

– Vigyázz!

A levesestányér lefordult a tálcáról. A tészta meg a húscafatok döglött bogarakként hevertek a forró löttytől átnedvesedett pléden.

– Azt mondta a házmesternek, nem vagyok beszámítható. Hogy mióta iszok, dührohamaim vannak.

Pedig soha nem ittam.

Soha, egy kurva korty alkoholt sem.

Három nappal ezelőtt még magányos volt, elszigetelt és végtelenül boldog. Későn kelt és későn feküdt, sarki kifőzdékben evett, és ünnepnapokon akciós dévédéket nézett.

Nem késett a lakbérrel, és néha elolvasott egy könyvet. Könnyűt, olyat, ami után jól alszik az ember, de amíg tart, gyorsabban telnek a percek.

Rejtvényeket fejtett, és szinte mindig félbehagyta őket. Kitalálta a poént, az ezerszer olvasott idézetet, a mindenki által ismert verscímet, aztán letetette az újságot az asztalra, másnap rá a kávéscsészét, egy tányért, aztán harmadnap egy újabb újságot. Néha, mielőtt kidobta volna őket, átfutotta a képregényeket.

Havonta egyszer megnevettették.

Három nappal ezelőtt nem tudta volna megmondani a roncs nevét. Osztálytársak voltak, talán három évig, talán hatig, de a nevét már messze fújta a szél. Most, hogy éjjelente a kanapén alszik, már az is eszébe jut, hogy a roncs hol ült az osztályteremben.

Minden éjszakával egyre pontosabban.

Akkor még nem volt büdös.

Nem volt beteg.

Nem rágta a kórság.

Másfél hét.

Kihozta a tévét a szobájából. Pihentetni akarta az agyát és a testét. Utóbbit megviselte a kanapé, de jobb ez így: ha helyet cserélnének, a szag nemcsak a hálószobát, hanem az egész ürgelyuknyi lakást betöltené.

Hozott egy széket a lábának, elemet cserélt a távirányítóban, és megnyomta a hülyebiztos nagy piros gombot.

A kép szisszent egyet, majd a sötétszürke rendes színeknek adta át a helyét. Élénk színeknek, amik szokatlan vendégek voltak az otthonában.

Szokatlan vendégek az elmúlt másfél hétben.

Lehalkította. A vibráló pöttyökből összeálló arcok szinte suttogtak.

Átnavigálta magát ötszáz sorozaton.

Háromszáz híradón.

Kétezer reklámon.

Talált egy filmet, de hamar rájött, hogy már látta, és továbbállt.

Talált még egyet. Szörnyeset. Még alig kezdődött el.

Épen egy leszakadt kar gurult a hiteltelenül smaragdzöld pázsiton, mikor meghallotta a nyöszörgést.

A hálószobából jött, persze.

Hangosabbra vette a tévét. Nem sokkal, csak éppen annyira, hogy ne hallja.

A nyöszörgés zokogássá fajult.

Letette maga mellé a távirányítót. Azon gondolkodott, hogy vajon most menjen be, vagy megvárja a reklámszünetet.

A kar messze járt. Egy szőke fiú és egy szőke lány kefélt éppen egy mohos fatörzsnek támaszkodva.

Meg akarta nézni a kefélést. A gyerekkorára emlékeztette. A gyerekkorára, amikor osztálytársak voltak.

A zokogásból üvöltés lett.

Lecsapta a távirányítót, két lépéssel az ajtónál termett, és benyitott.

A roncs szinte könyörögve pislogott rá.

– Nem tudok aludni – szuszogta.

– Kérsz altatót?

– Kihányom.

– Akkor...

– A hangok... hallod őket?

– Milyen hangokat?

– Mintha... kefélnének. Mintha két szőke kamasz kefélne egy fatörzsnek támaszkodva. Szólsz nekik, hogy hagyják abba?

Nyelt egyet.

– Szólok.

Aznap este levette a polcról a Mágia színét.

A feléig jutott, míg bele nem aludt.

Akkor már hajnal volt.

– Érzem, hogy gyógyulok.

– Igen?

– Igen. – Felemelte a kézfejét. Alig remegett. – Látod?

– Látom.

– Erősödök. Ha nem lennél, talán már nem is élnék.

– Talán.

– Nehéz lehet. Tudod, nem biztos, hogy én vállaltam volna, ha rólad lenne szó.

– Másképp gondolkodik az ember, ha helyzet van.

– Ha helyzet van. Igaz. Van, aki olyankor talpra áll.

– Eddig is talpon voltam.

– Köszönöm, hogy befogadtál.

– Természetes.

– Tényleg. Talán már ebben a hónapban túl leszek rajta... Legyőzöm. Érzem.

– Ja. A házinéni panaszkodott a szag miatt.

– Sajnálom.

– Azt mondtam neki, egy patkány beledöglött a vécébe.

– Aha...

Jólesett kimondani. Olyan volt, mint elgáncsolni az iskola szemétládáját.

Osztálytársak voltak, de a roncs nem volt szemétláda.

Talán már akkor is roncs volt.

Egy hónap telt el. Nem javult az állapota. Büdösebb lett, és néha hányt is. Eddig csak fosott.

Kint ült a pályaudvaron. Rejtvényt fejtett. A betont maró vizelet feleolyan bűzös sem volt, mint az otthona. Néha már aludni sem tudott tőle.

Kijutott a hálószobából.

Mellette a szatyor teli volt gyümölccsel meg légfrissítővel. Mindkettő felesleges. Mindkettőt lehúzhatná a vécén, nem változna semmi.

Bármit vesz le a polcról, már nem tud rajta mosolyogni. Ezért fejt inkább rejtvényt: a poénokat soha nem gondolta viccesnek. Görcsösek voltak és izzadtságszagúak.

Bűzösek.

Elhúzott előtte egy gyorsvonat, és meglibbentette az újság lapjait.

Vidékszagot hozott.

Messze-szagot.

Élvezte, hogy nem megy időben haza. Abban reménykedett, hogy már nem találja életben. Éjszakánként, mikor nem tud aludni a szagtól, azon gondolkodik, hogy megöli.

Nem hiányozna senkinek. Eddig sem hiányzott.

Az ajtó mellett ült, hátulról a harmadik sorban, de senki nem emlékszik rá.

Senki nem szerette. Érezte, hogy valahol mélyen már ott van benne a kórság.

Kerülték.

Elfelejtették.

Gyűlölték.

– Amikor igazán fáj, azt kívánom, bárcsak megmérgeznél.

– Tényleg?

– Tényleg.

Már nem bírta megemelni a kanalat. Etetni kellett, mint egy kisbabát. A szemei vizenyősek voltak, a nyelve lepedékes, a bőre zsíros és pattanásos, a szaga pedig leírhatatlan. Egy roncs volt.

– Máskor meg, amikor reggel besüt a nap, és érzem a frissen mosott lepedő illatát, arra gondolok, bárcsak örökké tartana ez a pillanat.

– Semmi nem tart örökké.

– Kibaszás.

– Az.

– Elfáradok a beszédtől.

– Akkor ne beszélj.

– Jó.

Csendben etette. Kimerítőnek érezte, pedig egyszerű volt. Ki-be, ki-be, mint a kéményseprés. Vagy a kefélés, egy mohos fának dőlve.

– Olyan keveset beszélgetünk.

– Elfáradsz tőle.

– Mit olvasol mostanában?

Nem válaszolt.

– Hallom, ahogy éjszakánként zizegnek a lapok. Először aszittem, csótány. De nem csótány.

– Újságokat. Régi újságokat.

– Azokat szerettem én is. A rejtvényeket, főleg. Azokat imádtam. Mindig meg-megnevettettek.

Mikor gyerek voltam, tudod, anyám mindig felolvasta a kérdést, meg hogy hány betű. Én még nem tudtam olvasni, de a választ mégis mindig megmondtam.

– Okos gyerek lehettél.

– Az voltam. Most meg a tollat se tudom megemelni.

– Kár.

– Felolvashatnál néhányat. Én meg válaszolnék.

– Egyedül szeretek rejtvényt fejteni.

– Kérlek...

Kérlek szépen.

Betegség. Három betű.

Televízió, rövidítve.

Patkány, latinul.

Fújta a haját a huzat. Ha leszáll, keres egy fodrászatot. Az állomásokon szokott lenni fodrászat.

Lerakta maga mellé a tollat és az újságot. Egy nő ült vele szemben. Egy régi osztálytársára emlékeztette, akit mindig szeretett volna összeszedni. Elöl ült, és tavasszal rendre kilátszott a bugyija.

Nyújtózott egyet, aztán megtapogatta a zsebeit.

Ráakadt a kulcscsomóra. Le kellett volna adnia a házinéninek. A házinéni hisztis tud lenni.

Egy tucat rejtvényt megfejtettek a ronccsal. Hajnalig csinálták.

Aztán reggel felkelt, és eljött.

Nem köszönt el. Hallotta, hogy a másik horkol.

Nem hagyta nyitva a gázt, és bezárta az ajtót.

Nem tervezte, hogy visszamegy.

Kihajolt az ablakon, meglengette a mutatóujjára akasztott kulcsokat, aztán hagyta, hogy leessenek.

A nő a fülkében azt mondta, ó.

A vonat száguldott tovább.

Beszélgetni kezdtek.

Vissza a tetejére