Utolsó vasárnap Tantival

Tanti akkor már évek óta nem járt családi ünnepekre. Pontosabban, többnyire nem járt. Számunkra teljesen érdektelen kérdéseken összeveszett a húgával, feleségem anyjával, hónapokig duzzogtak mindketten, aztán kibékültek, de csak pár napra-hétre. Akkor megint váratlanul összecsattantak, kezdődött minden elölről. Pedig korábban, amikor még férjeik éltek, a két testvér elválaszthatatlan volt.

Tantinak nem volt, talán nem lehetett gyereke, lányaiként szerette unokahúgait. A feleségemmel naponta beszéltek telefonon. Tanti ezer bajáról, hogy a férje sírján betörte valaki a mécstartó üvegét, hogy megint gond van a vérsüllyedésével, a szívével, néha a mi gondjainkról is. Amikor haragudott a húgára, hallani sem akart róla, pedig tudta, sajnálta is, hogy ezzel fájdalmat okoz.

A család távolabbi tagjai előtt igyekezett mindig derűsnek tűnni. Viccelődött, nevetgélt, ha nem is mindig szívből. Egyszer, amikor hazavittem tőlünk, meg is jegyeztem, hogy legtöbbször milyen vidám.

– Akkor sírok, amikor magamra zártam az ajtót. Miért marjam el magamtól az embereket állandó sopánkodással?

Többször kért tőlem segítséget: javítsam meg ezt, rakjam össze azt, vagy vigyem el őt kezelésre a város másik végébe. Sohasem ajánlott fel viszonzást, ezzel fejezte ki, hogy a családhoz tartozónak tekint.

Szerettem. Méltósággal élt.

Karácsonykor sem jött el ünnepelni, pedig évtizedekig ő készítette a szentestei menüt. Én sütöttem-főztem helyette, ráadásul a tanácsai nélkül, mert illetlennek tartottam volna felhívni, hogy megkérdezzem, tegyek-e zellerzöldet a gombalevesbe. Láttam is, hogy csak udvariasságból dicsérik a vacsorát.

Februárban egy szombat estén azt mondta a feleségem, hogy aggódik Tantiért. Délután nála volt, és olyan furcsán, tompán viselkedett. Kórházba kellett volna vinni, de tiltakozott. Látogassuk meg, és ha holnapra sem javul, legalább hívjunk hozzá orvost.

Vasárnap kilencig aludtam, de félóra múlva már a kocsiban ültünk. Tanti nem vette fel a kagylót, hiába hívta a feleségem már többször is.

Különálló, kis emeletes házban lakott, az idős szomszédasszony combnyaktörése óta, fél éve, egyedül.

A feleségemnek volt kulcsa. Bementünk a kertbe, majd kinyitotta a ház kapuját is, ami ugyan be volt láncolva, de apró keze befért a résen, ki tudta húzni a sínből. Már a kongó lépcsőházban szólongatni kezdte nagynénjét.

– Tanti, Tantika, csak mi vagyunk! Nem vetted fel a telefont, én vagyok, Tanti, ne ijedj meg, drága Tanti, mi jöttünk hozzád! – közben már nyitotta a vasrácsot, majd magát az ajtót.

– Tanti, Tantika! – az ajtó is be volt láncolva. Attól már hátra lépett. Hangját elfojtotta a szorongás és a házból áradó rezzenetlen csönd. Benyúltam a résen, két ujjammal kiügyeskedtem a láncot.

Jobbra a vécé, mellette a konyha, szemben a hall, ahol Tanti aludni szokott. Ott égett a kislámpa. A heverőn a takaró felhajtva, a párna őrizte feje nyomát. Balra fordultunk a nagyszobába, onnan a kicsibe, sehol senki.

– Itthon kell lennie, be volt láncolva az ajtó...

A hallból nyílt a fürdőszoba, az ajtaja sötéten ásított. Kint félhomályos februári délelőtt, bent minden függöny, sötétítő behúzva. Visszamentünk az előszobába. Talán a vécén lett rosszul. De legalább nyögne, jajgatna vagy hörögne! És akkor a félig nyitott konyhaajtó résén megláttam a lábfejét. Talán már akkor is láttuk, amikor beléptünk a lakásba, csak nem akartuk észrevenni. Így lehetett, mert nem lepődtem meg. Bementünk a konyhába.

Házi ruhában, nadrágban, kardigánban volt. Reggelizés közben lephette meg a halál. Lassan dőlt hátra a támlátlan kisszéken, hiszen a szemüveg sem csúszott le a homlokáról. A toll és a rejtvényújság az asztalon, az üres tányér mellett a félig kiivott teásbögre. Az arca teljesen nyugodt, csakhogy lóg a feje, attól idegenek a vonásai. A szeme nyitva, az orra csordulásig tele félig száradt váladékkal. A jobb keze, mintha a nyakláncát készülne igazítani, arasznyira a melle fölött, a levegőben.

– Elájult, ültesd fel! – rendelkezett a feleségem.

– Nem ájult. Halott.

– Akkor is ültesd fel, vidd az ágyra, próbáljuk meg feléleszteni, nem fekhet így itt!

Megfogtam a két karját. Még langyos volt a ruha szövetén keresztül, de furcsán kemény. Húztam, nem mozdult.

– Nem tudom bevinni, nem akarom vonszolni. Hívjunk inkább orvost! – egyenesedtem fel. – Biztosan fel van valahol írva a körzeti orvos telefonszáma.

A nagyszobában elhúztam a függönyt. Vigasztalan szürkeség áradt a szobába. Az asztalon nyitott könyv, nem, határidőnapló. Két napja írt bele utoljára. Gyöngybetűkkel. A feleségem telefonált. Az orvos megmondta neki az ügyelet számát. Három-négy óra múlva jönnek, az élők fontosabbak. Amint ezt tudomásul vette, tárcsázott tovább. A húgát hívta, aztán az anyját, unokahúgát, a gyerekeket.

– Szervusz. Nagy baj van. Tanti meghalt. Ma, reggelizés közben. Nem szenvedett. Elaludt. Ráborult a konyhaasztalra. Nyugodt az arca. Békés. Nem, ne gyere ide, már nem tehetsz érte semmit!

Mindenkinek ezt mondta. Persze a kérdések is ugyanolyanok voltak. A megdöbbenés, a fájdalom is. A lényeges dolgokban nagyon hasonlítunk egymásra.

Aztán csak ültünk, felálltunk, szorongtunk az idegenné, ellenségessé vált lakásban, tétován beszélgettünk arról, hogy mi volt, mi lesz. Nem reggeliztünk, lassan már dél is elmúlt, de egyikünk sem hagyta volna ott a másikat, hogy átugorjon valamelyik vasárnap is nyitva tartó boltba, arról meg, hogy mindketten itt hagyjuk Tantit, szó sem lehetett. Eszünkbe sem jutott, hogy kimenjünk a konyhába, vagy akár elképzeljük, hogy csak ott fekszik, pedig, istenemre, szerettük őt, csak hát az a szemérmetlenül kiszolgáltatott puszta test! És eléggé fájt a saját jövőnk, végünk is.

Egyre nehezebb lett ülni, szólni, hallgatni, bármit tenni. A végtelen percek csak odakint a konyhában, Tanti számára nem léteztek.

Rágyújtottam. Húsz éve, amióta Tanti férje – aki szintén itt halt meg sok évvel ezelőtt, hirtelen – leszokott a dohányzásról, senki sem füstölt ebben a lakásban. Az egyik gyönyörű, ragyogóra törült ólomkristály hamutálat vettem magam mellé. Éppen elnyomtam a csikket, amikor csöngettek. Úgy ugrottunk fel, mint akiket megcsíptek. Pedig előbb-utóbb jönnie kellett valakinek.

A sógornőm volt. Beviharzott, egyenesen a konyhába, odahajolt a holttesthez, egy hosszú pillanatig összeráncolt homlokkal vizslatta, majd átmenet nélkül elsírta magát.

– Szegény drága Tantika...

Na végre. A feleségemben is felszakadt valami. A két testvér együtt sírt, nekem könnybe lábadt a szemem, de csak nyeldekeltem.

Bementünk a szobába, leültünk, megbeszéltük ugyanazokat a dolgokat, amiket a feleségemmel korábban. Mégis más volt. Már csak azért is, mert kiszaladhattam valami harapnivalóért, aztán valamivel messzebb, zárat venni, mert a két nő kitalálta, hogy Tanti utolsó napjaiban odaadhatta valakinek a kulcsot... Mire kicseréltem a vasrácson, megjött az ügyelet, egy vörös dzsekis fiatal orvosnő meg egy morózus sofőr.

– Cianotikus jeleket látok az arcán – jött be a doktornő a vizsgálat után. – Amúgy is felboncolták volna, akkor majd megállapítják, mi történt az elhunyttal. Kiállítom a papírokat. A halottszállítók olyan három-négy óra múlva jönnek – azzal sofőröstül elvonult. Kikísértem. Már sötétedett. Odakint minden a szokott mederben folyt.

Amíg az autójuk után néztem, elgondolkodtam azon, hogy meggyanúsítottak gyilkossággal. Párnát szorított volna valamelyikünk Tanti arcára? Biztosan én, a nagydarab, durva arcú férfi. A nők a felbujtók.

Sokára érkeztek meg a szállítók. A mézes hangú főnök s a két kísérő. Leszedték Tanti fülbevalóját, nyakláncát, gyűrűit. Akkor sem voltunk jelen. Aztán kértek egy erős lepedőt. Azt adtuk oda, amiben utoljára aludt.

Ahogy kivitték az udvarra, a nyeles fémkoporsóig, az előszobában megkértük őket, álljanak meg egy pillanatra. Tanti merevsége elmúlt már, vagy megtörték, mert békésen feküdt a lepedőn. Alig hasonlított arra, akit szerettünk.

Végül rátették a fedelet, s mi visszamentünk a lakásba. Képek a falon, nemes, drága bútorok, ruhák, nippek, könyvek, szemüvegek, kabát a fogason. Az egésznek már semmi értelme nem volt így, nélküle.

Vissza a tetejére