Költészeti találkozásokról

Dienes Eszter és Ladányi Mihály versei

Hívhatom-e véletlennek az ilyen lehívást? Lap és kötet egymás mellé került. Dienes Eszter Kinél az ítélet c. kötete (Karcag, 2009), valamint az Ezredvég folyóirat idei új száma (2009 április)... és ezt el is mondom. A kötetet és a folyóiratot is szinte centire elolvastam, s ekképpen aztán lehetetlen volt összevetésekre nem jutnom: Ladányi Mihály, aki az említett folyóirat említett számának központi költője – joggal! – méghozzá dévaványai szoboravatása okán, ahol is Baranyi Ferenc méltatta szellemes objektivitással és ízléses lelkesültséggel a poétát, ugyanez a lassan huszonhárom éve halott Ladányi a karcagi kötetben is főszereplő. Dienes Eszter laza véglegességekkel, könnyű súlyokkal és eleven zöldekkel, földekkel teli, szellős kötete egy ilyen országút menti szélben észleli Ladányit, aki mint „Mihály” húz az út egyik árka felett, a másik fölött meg, magát füstnek érzékelve, maga Dienes Eszter. Csodálatos kép! S a kötet még sok ilyen értékkel gazdag a mindennapi teljességek, próbálások, próbáltatások mellett. Ladányit Baranyi úgy értékeli, hogy megnőtt az időben, jó költőből nagy költő lett. Tény, hogy igen pótolhatatlan hang, elemi poézis a néhai és tényleg máig élő, egyre jobban meglévő Ladányi Mihályé. Minek tagadnám, bár engem nem érint, hallanom kellett, hogy Ladányi azt a költői képletet, akinek-aminek engem látni vélt, nem valami nagyon kedvelte. Én annál jobban becsülöm őt, és büszke vagyok – idézőjelben –, hogy ez Ezredvég címlapján József Attila emlékét a magam szerény négy sora idézi meg... tessék megkeresni.

Dienes Eszter maradandó értékekkel gazdag költőszemélyiség. Ha könnyed súlyokról beszéltem az imént, a növényeit értettem ezen. Azt a tájat érintettem meg a „föld” szóval, amelyet őseim emlékei révén ismerek, családom jelentős része volt pásztorkodó-iparűző ember-asszony a két nagy folyó közén, és nem tudom, honnét is le Nándorfehérvárig. Bécs és Párizs nekem ugyanúgy kedves, mint sok honfitársamnak, de a Duna-Tisza köze meg kicsit mellette arrébb ez-az, nagyon szívem tája. Dienes Eszterről valamikor ismertetőt írtam, most örömmel élek az alkalommal, vagyis hogy Jenei Gyula főszerkesztőm felhívta figyelmemet az erős című könyvre. Ez a „Kinek a...” kérdés, a „Hogyan is...” kérdés, az evidenciakeresés kérdéssora nekem nagyon közeli. S a véglegességek is, melyek a kérdésföltevésekkel járnak. Nagyon közelinek érzem Dienes Eszter „nyelvkezelését”, a látszólagos és a lény-mélyről jövő szabadság-óhajt. Valóban adja ő ezeket a mértékeket! Ahogyan a „népinek” és az „urbánusnak” manapság aztán végképp nem kellene mezsgyék túrjaira különülnie-különböznie, valahogy így adja bátorítását költőnk – kérdezéseivel és „odavágásaival”, sosem szentimentálisan, mindig elemien fájó objektivitással. Elődei közt Nagy Lászlót is érzem, Nadányit. Magát a szent dal-fogalmat. Csakhogy én könyvkritikát nem írok, esztétikai elemzésekre nem vállalkozhatom. Annyit mondhatok csupán, hogy a Kinél az ítélet? című kötetet szóra kiolvastam... azaz hogy „ki”? Beleolvastam maradandó versirodalmunkba, ahol egy új kis világ jelentkezik, kivehető körvonalú csillag-fény, rendkívüli fénytörésekkel. Merthogy ahol még olvasnánk tovább egy költeményt, ott az hirtelen véget ér, sebaj, sőt, jó; társa jön.

Vissza a tetejére