Kiló félbarna

Dienes Eszter verseiről

Ha behunyom a szemem, még könnyen fel tudom idézni a húsz évvel ezelőtti félbarna kenyér jellegzetes ízét: kemény, roppanós héjának visszafogott édességét, kissé nyúlós húsának savanykásságát. Ez a félbarnaság számomra megnyugtató, ismerős, a mindennapok keserű és édes tapasztalatait idézi, jóllakat, ám mohóságot is ébreszt, az ember mindjárt vajat, lekvárt, szalámit képzel hozzá, pedig önmagában is van valami sajátos gyönyörűsége. A félbarna kenyér olyan valami, ami a maga vállvonogató prózaiságában is lírát hordoz, holott minden falatjával azt üzeni: tessék, ez vagyok én, sem több, sem pedig kevesebb, s ha nem tetszik, barátom, az már a te bajod.

Amikor először vettem kézbe, és nyitottam ki az idén hatvan éves Dienes Eszter régi-új verseskönyvét, azonnal ez a jól ismert íz birizgálta meg szájpadlásomat. Közrejátszhat ebben az is, hogy a költőnő olyan sokat emlegeti azt az Alföldet, ahol én is felnőttem, de azt hiszem, nem csak erről van szó. Ugyan nem tudom, az olvasó miként vélekedik erről, de szerintem ezek a sorok nagyszerűen példázzák, mire is gondolok:

Apám töreket hord. Veti a válykot.
Kell a fedél, ha ég szakad.
Anyám csipkét ver, kávét főz...
Akikhez mindig volt szavam.
Van hely a szívemben, hazudok.
Elhiszik. Csöndes mellükön
harmatcsepp szárad. Én meg
susogósra állítom a fákat
s hazamegyek.

(Látogatás)

Sok szó esik az otthonról, az Alföld jellegzetes földszagú, súlyos levegője járja át a kötetet, azé a tájé, ahol a házak magas kerítések mögé bújnak el legszívesebben, ahol a gondolatok oly sokszor meglassulnak, ahol a kemény munka és a szerény megélhetés gyakori vendég, de az élnivágyás, az akkor is és az azért is mégis mindent áthat, tanítva az itt élőket valami csöndes iróniára, ami aztán megül a szemek zugában és a szájsarkakban. Dienes Eszter le sem tagadhatná ezt a vidéket. Ám még emlegeti is, sokat, hiszen: „Paraszti csontok nyitnak az estikék alatt. / Szívünkig ér az Alföld.” Az ehhez hasonló megkapó képeket lehet, hogy csak az érti meg igazán, aki ismeri a felénk oly gyakori szigorú nyári napokat, és a nappalokat követő sűrű estéket, amelyekben olyan nagy tud lenni a csönd. Ám azért mások is megérezhetnek belőle valamit.

Dienes Eszter annyira tapinthatóan itt él, hogy el sem szakadhatna innen, még akkor sem, ha olykor elfutna, ha több ezer kilométerre költözne – vinné magával mindezt odabenn, mert így szokott ez lenni, és ritkán van csak másként.

Ez itt a város –
csöndjében élek,
porszem és könnycsepp
fogják a vérem.

Meztelen szavak
lógnak a számból,
kint sem és bent sem,
jobb lenne máshol.

(Ars poetica)

„Meztelen szavak”, írja a költőnő, és én sem tudnám ennél találóbban jellemezni azt a nyelvet, azt a stílust, amely az ő sajátja. Nyoma sincs finomkodásnak, tetszetős, gondosan megkomponált stanzáknak, a dallamosság, szépség mintha mindenkor alárendelődne a mondandónak, és azoknak a szenvedélyeknek, amelyekről szólni kíván. Meztelenség ez a javából. A kissé érdes szövegek olyanok a „szépen megcsinált” versek mellett, mint amikor az otthon készült fotókat hasonlítjuk össze a magazinok gondosan beállított, tervezett, retusált képeivel. Utóbbiak tetszetősebbek ugyan, időnként még hasonlítani is szeretnénk a képen látható személyekre, kívánnák magunknak is olyan idilli életet, ahol a kéknél is kékebb ég alatt történnek meg velünk a dolgok, de mindvégig tudjuk, hogy a saját képeink a valóság, és ezt a valóságot semmilyen más kép nem adhatja meg nekünk, ezért hiába is keveselljük néha, lelkünk mélyén tudjuk, hogy ezek a legbecsesebbek.

Ilyen verseket írni, vállalni komoly bátorságra vall. Bevallom, én általában jobban vonzódom a kicsit jobban kozmetikázott versekhez, mégis megkapónak találom ezt a más hozzáállást. Például a kötet címadó versében:

Dekázni nem tudok,
Vagyok pedig a mérleg;
Lehet, hogy hazudok,
De magamnak mérek.

(Kinél az ítélet?)

Ez a négysoros vers nem szép. De tökéletesen pontos, és nem is tart ennél többre igényt. És ennél hosszabb magyarázatra nem is szorul a dolog.

A kötet másik különös erénye, hogy olyan mély bepillantást enged szerzője személyes emlékeibe, ami igen szokatlan. Csak kevesen vállalják fel, hogy ilyen őszinteséggel írjanak afféle dolgokról, amelyek a legbelsőbb érzelmeinkhez, szerelmekhez, veszteségekhez kötődnek. Zavarba ejtő nyíltság jellemzi a versek nagy részét – megint csak „tessék, ez vagyok én, sem több, sem kevesebb”, ezek az én történeteim, ez az, ami a szívembe írta magát csupa nagy betűvel, és perzselő felkiáltójelekkel, az anyám, az apám, a fiam, a lányom, a férjem, szeretőim, az emberek, a többiek, amit tudok és amit nem, amiket nem szerettem és akiket szerettem... és Ladányi Mihály.

Ladányi, igen. Ha tudni szeretnénk, hogy a költő mekkora hatást gyakorolt Dienes Eszterre, csak ki kell nyitnunk a könyvet, és nem maradnak kétségeink. A szelleme ott lebeg a sorok fölött, alakot ölteni látszik, Ladányi mindig és mindenütt, kitörölhetetlenül, és be nem helyettesíthetően. Egy nagy találkozás, nagy szerelem nyomaira bukkanunk mindenütt, nemcsak egy férfi és nő közötti találkozásáéra, hanem két művész találkozásáéra is. Ladányi Mihály mint kérdőjel, mint felkiáltójel, mint bőrbe égetett bélyeg, mint állandó vigasz. Az ehhez hasonló szerelmek nemcsak meggyötrik, meg is edzik az embert, a nőt, és olyanná teszik, amilyen e nélkül sohasem lehetett volna. Kérlelhetetlen szerelmes versek a Ladányihoz írottak, és nem tudják nem eszembe juttatni egy másik kiváló költőnőnk, Falcsik Mari Keresetlenül című versét:

most ilyen korszak van ez már a harctér
nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél
most már kisírom semmi nem riaszt el
hogy én szeretlek légy te bárhogy ezzel
a Föld is lakható hely lett miattad
épp csak nem veled – te aztán megadtad
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem
nem tudom: erőm szivárog belőlem
de oly rég tartom ezt a mérlegformát
kezemmel egybeforrt az égő korlát
így te csak nyugodtan értékeld másképp
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról
hozzád ki mernék lépni önmagamból

S hogy miért idézem itt e sorokat? Mert rokonnak érzem a mögöttes érzelmeket. Természetesen nem tudhatom a Dienes-Ladányi történetet (ahogyan a Keresetlenül történetét sem), csak sejthető, hogy viharos kapcsolat volt, melynek nem lett boldog vége, és amely végül mégis elfogadásba, megértésbe szelídülhetett. Ha mégsem így volt, tisztelettel kérem a költőnőt, nézze el nekem, hogy efféle történetet szőttem a versek köré, bennem mindenképpen így élnek.

Baj volt nálunk mindig a hűség,
mert rossz volt nálad többször a fűtés.
De amíg azt hittem, ég a kályha,
vígan bújtam veled az ágyba.

Elcicáztunk, elmacáztunk,
füzetekbe írtuk álmunk.
Te az ötvenhez közel,
én még harminc se múltam el.

Ó, mennyit írkáltam neked!
Írtam hogy „veled”, „nélküled”!
Kislány voltam, mikor már
cserélgetted a nőidet.

Csillagot igéztél
két szemem gödrébe,
sírva buktam érted
két kezem öklébe.

(Ladányitalanítás)

Amiről mindenképpen szót kell ejteni a könyv kapcsán, az a csaknem mindent ölelő szomorúság. Szomorúfűz és árnyéka díszeleg a borítón, és valóban, sok itt a bánat és az árnyék. Dienes Eszter könyve nem éppen vidám olvasmány, az embert hamar magával ragadja a hangulat, amellyel önmagával vívott harcairól ír, vagy az élet okozta veszteségekről.

Tudom, hiába fon körém
védőhálót az alkony,
a halál gyilkos angyala
felismeri az arcom.

Tudom, hiába von körém
védőhálót az este,
a halál biztos módjait
már testem felfedezte.
S tudom, hiába sző körém
védőhálót az éjjel,
kezem, lábam s ti csontjaim
indultok szerteszéjjel.

(Tudom)

Ez a nagy szomorúság igazából csak a rövidebb, négysoros versekben oldódik, melyekben több a fricskázó kedv, a vállrángató mit-bánom-én, az utánam-az-özönvíz, a kikacsintás. No nem mindben, de íme egy példa:

Az új kötetem címe
Kinél az ítélet?
Talán inkább ki mosogat?
mondta óvatosan a férjem.

(Megtaláltam)

Ez a négy sor szinte jókedvű, azonban a versek nagyobb részére legfeljebb a finom irónia jellemző, vagy egyfajta cinikus humor. Keserű, persze.

Uram! Hetedik emberré nőttem
ki magam – változik a világ.
Apám is hetedik gyerek volt,
csak ő táltos, én meg mániás –

depressziós. De ez még mind kutyaszar,
melynek tövében szebben nő a világ!
Negyvennyolc éves koromra meglepett
felnőttkori epilepsziám.

(Hír)

Megint csak: a keresetlen őszinteségű félbarna kenyér íze jut eszembe, és ugyan a sorokat sokszor még olvasni is nehéz e könyvben – megírni nyilván még nehezebb lehetett –, az ember sóhajt egyet, és közben halkan megpendül benne valami, a torkában pici gombóc fészkel, és megköszöni magában ezt a bizalmat, ami a megértésére apellál. És a megértés szépen meg is érik benne.

A Kinél az ítélet? nagy összegzés. Ezt már a címe is jelzi. Dienes Eszter önmagát megmérő mérlegként sem biztos, hogy mond ítéletet maga felett, s ha ő nem teszi, valójában nincs más hátra, az Istenre kell bízni a dolgot. Egy biztos: ő becsülettel elszámolt a dolgaival, nem tagadott el semmit. Ám vajon van-e ítélet az olvasónál?...

Bevallom, tartok tőle, hogy e sorok írójától most sem született szakszerű kritika. Nem telik tőlem, hogy esztétikai vagy irodalomelméleti szempontok szerint vizsgáljam meg a műveket, szedjem ízekre, és nyilvánítsam jónak vagy elhibázottnak. Egyedül, úgy gondolom, ahhoz értek, hogy ráhangolódjam a versekre, és mint egy rádióvevő, magamba fogadjam mindazt, amit bennük megéreztem. És még ahhoz értek, hogy mindezt leírjam. Nincs műelemzés – de azt meg tudom mondani, hogy szerintem mi az, ami érdemes a figyelemre. Dienes Eszter könyve mindenképpen az. Kívánok hozzá mindenkinek olvasásra teremtett perceket, írójuknak pedig – így a születésnapja után – boldog éveket.

Vissza a tetejére