Küsded barna költő kiskonttyal

Vázlatok Dienes Eszter arcképéhez

Ahogy lapozom, előre, vissza, előre, hátra: vagy november van, lucskoskáposzta szaggal úszó, a szürke égből valami szemerkél, vagy a szemem kiveri a fény, vakít, s a porízű szél kavar Törökszentmiklós főutcáján a SZOVTRANSZAVTO néha-néha elromboló kamionjai után. Igen, és a debreceni házgyárból errefelé hordták föl a MAZ-vontatók a paneleket. Szobafalankint egész lakótelepek kúsztak föl a 4-esen Debrecenből Budapestre. A folyosó a végéről kapja a fényt, mint valami alagút, valaki mutatja a tablón odafönt: mandulaszemű, ázsiai arcú kis nő konttyal: majd ő tanítja a népművelést, egy költőnő.

Én is írok verseket, de ez titok. Ragrímes klapanciákkal vert szürreál, ha nem jut eszembe szó megfelelő véggel, akkor szabadvers. Az ember nem komoly tizenhét évesen – talán segít, ha Rimbaud-t egy évvel hamarébb olvasom. debátorrá tesz a nemtudás.

Tudom, hogy lennie kell ott pár porszürke hétnek, ólmos sárnyálka az aszfalton, elhúz egy MAZ-vontató a panelekkel, sárpermetben kelünk át a régi városházára, a műv’-házba ahol a népművelésóráink vannak, kabát nélkül, egy szál sötétkék nejlonköpeny, alatta műszálas pulóver, vacogunk.

Költőnőt, aki Budapesten élt, s onnan hazajött, satöbbi, ilyet már ismerek. Magas, csontos, mesterkélten finom nő. Az ő nyakába, mint más ‘Pestről megtért bukott lányokéba, nem köt nyéger gyereket a falurággyó, a pletyka. Igazi kislánya van, kicsit kövér, fehér. A versei nem rosszak, nem jók, hanem semmilyenek. Semmilyen versekkel vannak tele az újságok. Munkásköltészetnek hívják ezt. Megszemélyesített alkonyatok, csontkezű fák, az éj mindenképpen, lángok és ölelések, kétkezed. A semmi előtaghoz szinte bármi utótag. Homlokom dalforma, az ember már örül, ha a sorvégeken nem népiesch rímek dobbantanak.

Na, és akkor itt van ez a költőnő, alakja, mint parkbéli szobroké, törhetetlen. Nem selypeg, nem pösze, nem halk szavú. Harmincéves, többnek néz ki, mondjuk harmincötnek, ezt Budapestnek tudom be. Arra nem emlékszem, ezt a Budapestet honnan szedtem. Az még semmi, hogy nem vág a költőnő sablonjába alakja, de őszinte is. Általában ahhoz vagyunk szokva, hogy a tanárok hazudnak, méghozzá azzal a hivatkozással, hogy ezzel nevelnek bennünket életre. Farkasokkal üvölteni, birkákkal bégetni. Nem egyenesen fogalmazzák ki ezt sem, hanem alkalmazkodóképességnek nevezik a megalkuvást és a korrupciót. Az éjraópai ember helyett a cucilista embertípus még a matrica. Tapaszt, fed, összehúz. Formát ad a ki nem mondott tartalomnak.

Eszter óráin mintha a sosemlett főiskolai, avagy egyetemi évekből kapnánk előleget. Az ország egyik legjobb vidéki gimnáziumába járunk, ráadásul alföldi sáros vagy poros kisvárosban. Nem szokatlan az, hogy egy tanár negyedóra alatt fejből leadja az anyagot, majd kiegészíti. Különböző tanáraink vannak allűrökkel, három-négy közülük keresetlenül igazmondó. Cigarettától bűzös ujjainkról új reflex kél, összefut a nyál a szánkban, máris vége az órának, már ennyi az idő?

Az viszont bizonyos, hogy már tavasz volt, akkoron még nem ilyen lángsugarú, amikor először olvasott a verseiből. Más hangon olvasott, egy színésznő is elveszett benne. Jó meleg, göndör hangon olvas, lányosabb ez, mint a tanárnőé. Nő és vers együtt mi más, mint szerelem. Legalább utánanéztem, ki az a Ladányi Mihály. Azért szerettem a Képes Újság irodalmi oldalpárját, mert ott a költők nevéhez arckép járt. Innen a szokásom, hogy azonnal a Mindenhatoooo Guglihoz fordulok: Adj képet! S próba-cseresznye, ontja azt, amit a keresőmotor kiagyalói találatnak neveznek. Általános iskolát neveztek el Csemőn Ladányiról. Dévaványán mellszobra van.

A lányok is odahajoltak. Egy Szép versek-kötetben volt az arcképe? – a női kíváncsiság, ki lehet az a pasi, akiért ez a nő annyira odavan, ni, egy Madárfejű Lajos. Madárarcú emberke SZTK-szemüvegben. Mit tudhat ez az ember, jegyzi meg az egyik lány, cigarettájába felnőttesen szív: már rászokott. Kis fejében testiszerelem konkrét emlékei közt tallóz; én szűz vagyok, az Orvos Válaszol-rovatból okos. „Biztos jó a dumája” – jegyzi meg egy másik lány. (Lyukasóra a Szerb-vendéglőben.)

Ladányi név, kötetei vannak. Renitens, lázadó, betiltott. Tanító volt, és kolléga: népművelő. A népművelő alkoholista vagy idegbeteg. Rosszesetben mindkettő. Ha ügyes, megússza az alkoholizmussal. A magyar ivászat hősei. Hajnóczy Péter még él ekkoriban. Már csak a teste, a korpusz, mert írni már alig ír értékelhetőt. A végső fázis, ami az Alkohológiai Hőskölteményből mindig kimarad.

Versem könyvben látni – ez a létezés igazolása volt. Mind, akinek kötete van s él, az korrupt disznó, gondolom ezerkilencszáznyolcvan tavaszán. Farkas Berci az űrben van. Ladányinak kötetei vannak – de betiltották. A legjobb kategória, a lázadó. A Lebegő Ember, Magyari Béla, A Magyar Népköztársaság Kiképzett Űrhajósa. Sokaknak egyébként nem teszi meg a rendszer azt a szívességet, hogy betiltsa. Van rosszabb a kötettelenségnél. A Kötetes, akinek könyve nem kapható. A raktárból egyenesen a papírmalomba viszik. Gyerekek vagyunk még, tizenhét évesek – az ember nem érzékeli még a végletek közötti árnyalatokat. Mi a pálya egy kiadott, de nem terjesztett kötetben. Korlátozott példányszámban jelent meg. Szétkapkodták. Eszter sorsa lebeg: kötete évek óta egy kiadónál. Az udvariköltők, a nyalingerek, azoknak a kötetei zsinórban jönnek ki, egy-két év a leadástól számítva és máris a boltokba kerülnek. Munkásköltők ezek – s az író-olvasó találkozón aztán kiderül, hogy a cipője antilop, nyugati, vagy endékás, import kordbársony. Munkásköltő hatszáz forintos import cipőben, értelmiségi körszakállban rózsás, piciny Harras-ajkak. Harras a magyar kártya lapjairól, az ember vízmérnöknek nézné vagy földmérőnek. Ilyenek képzelem a szerkesztőt, aki belenyúlkált Eszter verseibe. Vagy legalábbis tanácsokat adott.

A vidéki költő magyar. A vidéki költő olyan, mint Magyari Béla, Magyarország Kiképzett Űrhajósa. Weöres Sándornak, Nagy Lászlónak is odaföl kellett szenvedniök, Budapesten. A vidéki költő egyenlő delectans – elmehet kapálni. Még ha férfi! De vidéki, és nő? Minden neves szerkesztőnek megvan a maga téglája Az Ismeretlen Vidéki Amatőr Költőnő emlékművében.

Az előadóterembe betűz a nap. Eklektikus épület patkó alakú kapuval. A műv’ház hatalmas, szimmetrikus tömbje mellett az új tanácsháza ostoba betonkockahálózat téglával kirakva, négyzetes ablakok. Modern, korszerű.

Most nézem, akkori fejemből szűz-tudatlan bambán Eszter Ladányi-ciklusát. A kései kötetet. A nézés a laza, szerkesztői olvasás. „Én már nem úgy olvasok, mint egy átlagolvasó” – hivatkozott a szőke herceg. Az ember a szokásos megoldásokat nyalábolván rakja félre az útból, a történetben úgy halad. A versbéli szerelem nemszerelem, a versbéli csók allegória satöbbi, azonban Margot a valóságban is vastag volt, gügyögve becézett, és fingott rettenetest.

Eszter verseiben azonban Ladányi Margot-ja visszapofáz. Olvastam én azóta, felnőtt fejjel, istenem, emlékezéseket. Az Utolsó Nők egyike, a Ladányit gyerek-kádban fürdető óvónő talán? A homokpusztán, a tanyán. A törött szemüveg. A kilenc-tizenegy Csók-Csuka Ady fejében egy, s a többes szám nyelvtani kényszer. Ladányi koponyájában a por, a szappanosodott maszadék egy mirjoma őrizhet valami molekulát erről a kis nőről, aki a negyvenhét vagy nyolcvanvalahány nőből összesűrűsödött – mandulaszeme van? Ladányi kétszáz nőjéből költőnő valahány, kisszemű egytucat. Amatőr költőnők, szegények. A sok vastag, vékony Margot, közepesek, átlagosak.

A verstörténet a mondhatatlant, a prózában elbeszélhetetlent kísérti – Eszter verseiben a történet megtörtént eset. Nem ad esélyt sem a férfias hazudozásnak. A jellegzetes női nemodagondolásnak sem. Nincsen smink, kence és mosdáshelyettesítő fiff-fiff parfőm, mint kis csók-csuka költőnők verseiben. Férfiköltők verseikben a hazudozásra valamiféle esztetikai érvrendszert alkalmaznak elmagyarázásul. Mici, a kis szerkesztőségi titkárlány a költő hájas, folytonos piálástól nyirkos mellkasán fejecskéjével elhiszi, hogy a versbéli maca a Nagy és Általános Nő. Gondolja: A micsodája is az allegóriába, abba, bele: konkrét egy nő az! Ha a csélcsap vagabund’ a tollat ügyesen forgatja, mint Jimi Hendrix a Foxy Lady-ben, akkor minden soron következő vagy párhuzamos nő, ha találkoznak a buszmegállóban vagy a tanyához vezető dűlőn, a Versbéli Megfoghatatlannak hiheti magát. Eszterben Margot-jával Ladányi türköt fogott, nem engedi. Kis mokány türk nő: nem engedi. Nem hagyja, s nem marad tartozásban.

Eszter versei onnan tetszenek nekem igazán, amikor Ladányi szerelme-emléke alól felszabadulnak. Erre vezet egy út, esztetikailag is ki lehetne ezt fejteni, egyszerűbb formák, a 70-es évek munkásköltészetének dagonyás laposokba futó kerékvágásainak meglábalása. Nem József Attila nyűgében, rabságában, nem Nagy László dalformái slágeres klapanciákba züllesztve. Ezt majd valaki más megírja – remélem. Ha ilyen tempóban halad Szerb Antal munkájának folytatása, hiszen immárom-haj, van már végre Radnóti Miklósról monográfiánk, várhatóan tehát a 2100-as években valaki a helyére teszi a rendszerben Ladányi Mihályt is.

Eszter akár bele is halhatott volna. A hormonok. Az Egy Férfi iránti szerelem. A neuraszténia, az édes kis piák, a cigaretta, a gyógyszerek. Hogy az a kéz, A Nagy Férfi Költőé, mint becéz elő új-s új testekből – még elátkozni sem kell – régi reflexeket.

Általában a színéről ismerjük a történeteket, egyszer voltak, hol nem voltak, a kis csók-csukák, a Nagy Léda, a kis buta gidus Csacsinszky. Nimfácskák léte, mint virágé, satöbbi, voltak, virultak, elhervadtak. A Férfi emléke élteti őket és a többi, a többi. A Kis Csók Csukák, valamivel több, mint féltucat, hajlandóak voltak Adyval akár testületileg is, fiákerét megrohamozták – ma popsztárok életéből ismert jelenetekben.

Belehalni semmi, elég egy rossz pillanat, ami az idegösszeomlásban egy végtelenhosszú negyedóra. A Modern Pszichoalkémia Lehetőségeiről ne is beszéljünk – itt négy oldal kimarad József Attila és Sylvia Plath verstörténeteinek párhuzamosságáról. Ismerünk hőskölteményeket arról, hogyan lehet megsemmisülni a lélekűrben. Az ember a koporsó födelét szikkadt kézzel felemeli, beül, meghal, nemremél. http://www.pkm.hu/?id=cikk&cid=885 – rejtjelek, boldog az, ki egy versbéli képből ennyit ért. Eszter a versírástól a ‘90-es évek közepén már búcsúzott. Régi versei kötetbe rendezve, nyomdafestékkel, papíron. A ‘90-es évek óta több ezer ember, vállalkozók és alkalmazottaik élnek meg abból, hogy vannak még költők és írók, akik azt hiszik, hogy A Kötet a létezésbe emel. Vagy valamire bizonyíték. Csalás nélkül szerte, nem remél – a kophatatlan fordulat József Attila versében prózailag számonkérhetetlen. Eszter csalás nélkül beszél a riportban, papírról nem ugrajt a link: http://www.pkm.hu/?id=cikk&cid=885

Őszintének lenni – mint meztelenül, ruha nélkül járni, akár a vadak. A művész léte nem faluba való. Itt valami hasznosat kell mutatnia. A pestilét lényege az, hogy az ember az első sarkon befordulván előkelő idegen is lehet, akit senki nem ismer. Nem tudják az emberről, kicsoda, költő-e vagy művházigazgató. Pesten bármit mondhatok, tét nélkül. Szülhetek nyégergyereket, vagy lehet nyolc abortuszom. Bármely utca vége egy másik utca eleje, dereka. Itt azonban, ha kimegyek az utca végére, A Semmi van. A poros dűlő laposaiban, a térdig mélyülő kátyúkban a téli sár. Mihez ragaszkodott Eszter idelent? Nyilván a feőd, az az oka annak, hogy itt ragadt. Végülis praktikus: nem kell vidéki tanyát vennie. Nem araszol autóval dugóban Leányfalura a telkére. Csak kihúzza a széket a ház végébe és máris ott borul a feje fölé A Semmi. Ami neki a valami: a minden.

Vissza a tetejére