(Bíró József: Halálom halála. Hungarovox Könyvkiadó, Bp., 2008)

 – „ POST MORTEM NIHIL EST IPSAQUE MORS NIHIL.” /:/ ... /:/

A költő és – némi általánosító leegyszerűsítéssel élve – intermédia-művész Bíró József válogatott és új verseket tartalmazó kötete egész eddigi költői munkásságáról nyújt átfogó képet. A könyvben szereplő munkái egytől egyig vizuális költemények: fotómontázsra írt vagy éppen kifejezetten képvers-formába tördelt szövegeket és egyéb jelekkel képi jellegűvé formált verseket válogatott ebbe a vaskos életmű-kompilációba, amely ennélfogva igencsak impresszív látvány. Egy nagyon markáns költészeti vízió és életmű-alkotás monumentuma ez a kötet.

Bíró központozási jelekből felépülő vizuális versei gyakran azt a benyomást keltik, mintha egy telegráfüzenet morzejelekkel keveredett volna. Ezek a szignumok a hiány jelei. A szavak helyét határozzák meg, még akkor is, ha a jeleken átívelve a sorok összeolvashatók – így a szónélküliségbe, vagyis a tulajdonképpeni némaságba utalják a jelentést. Bíró verseinek jelentősége éppen abból fakad, hogy poétikájának szervezőelve egy reflektált referencia-elhalványodás. Jelei hermetikus jelek, megfejthetetlen ábrák, hiszen a képi jel nagymértékben önreferenciális – akárcsak a szimbólum –, a kép önmagára (is) vonatkozik, és takarásba hozza a nyelvi jelentést, jóllehet végérvényesen nem számolja fel. Nála e megfejthetetlen morze-kódok a kijelentések, de inkább a személyes emberi közlések hiányát és jelentésnélküliségét hivatottak megtestesíteni és felmutatni. A grafikussá tett betűtestek és írásjel-összetételek persze nem pusztán enigmák vagy dodonai kinyilatkoztatások: egyes jelkapcsolások határozott előfordulási mintázatot mutatnak, mi több, állandó használatuk révén sajátos, nyelvszerű, de nem nyelvi jelentést vesznek fel.

Bíró lehengerlően formatudatos; olyan fokú elszántságról ad tanúbizonyságot, hogy az felér egy az olvasóhoz intézett szigorú felhívással. Az, ahogy a szignumok ritmikusan visszatérnek, sőt az egész(!) életművön végigvonulnak, mindenképpen arra kényszeríti az olvasót, hogy a jelentéssel való felruházás kísérletének folytonos neki-feszülését végigkövesse; s hogy bármily nehéz is, érteni akaró olvasásával részt vegyen abban a gyötredelmes alkotó folyamatban, amelyben a szerzővel közösen jelentéssel látja el a nyelvet. A jelentés ugyanis mindig, szükségszerűen közös. Nem gondolható el egy privát nyelv; a szavak használata interszubjektíve is hozzáférhető kell legyen. Az már más kérdés, hogy ez a hozzáférés közvetlenül adódik-e. Bíró jelei saját dekódolásuk átíró-kódjai. Olyan ez, mint ahogy a titkosírásokhoz is kidolgoznak egy titkosított algoritmust, amelynek segítségével az üzenet megfejthető. És pontosan az említett, ismétlődés által életre hívott megfejteni-vágyás az, amelynek segítségével az üres jelet referenciával látjuk el. Az olvasásélmény nehezítettsége óriási alkotói hozzájárulást követel a befogadótól, ám ez a gyengéd erőszaktétel a legfelemelőbb közös nyelvteremtés tapasztalatával ajándékoz meg. A nehezítő kódok az egész életművön végigvonulnak – ennek súlya tehát a rejtekjelként megformált megoldó-kulcs, amelyet a befogadó magához vesz.

Ha azonban eltekintünk attól, hogy a hiány vagy a nyelvi üresség jelölőiként fogjuk fel ezeket, e poétika egészen más vetületei is kirajzolódnak. Szemtanúi lehetünk annak, ahogy a képi hangzóba megy át: az ismétlődő jelkombinációk remek „dallamot” kölcsönöznek e verseknek, egyfelől ugyanis e poémák olyanok, mintha saját versmértékük hordozói lennének, mivel e jelek úgy néznek ki, mint afféle mora-morzék. Másfelől pedig kivételes élmény, ha úgy olvassuk a verseket, hogy a jelekhez érve saját belső beszédünkben hangsúlyokat, ritmusokat rendelünk hozzájuk: cezúrákat, kiállásokat, áthajlásokat vagy mondjuk pergő ritmusokat. Ez már önmagában is sajátos olvasásélményt eredményez, de idővel még különösebb lesz. A kortárs orális költészet egyik nagy csapdája, hogy a dallamért, mint végső instanciáért, feláldozzák, vagy legalábbis csorbítják a szöveg értelmét. Bíró költészetében az a szép, hogyha az egyes jelkombinációk mentén a belső beszéd, szavak nélküli dallamsejtelmeit következetesen ritmizáljuk magunkban, idővel rátanulunk, és előlép számunkra egyfajta vizuális akusztika. A látásban kezdjük érzékelni a ritmust, mert a néma hallható átlényegül képi hallhatóvá – nincs többé szükség a belső beszédre. Képversek lesznek tehát, elsődlegesen képek, mégis dallamosak.

A kötet egyik nagy problémája, hogy számos olyan darab található benne, amely történeti kontextushoz kötött – ilyenek például Bíró politikai versei. Egy az életmű egészének poétikáját érzékeltetni próbáló vagy annak átfogó metszetéül szolgáló könyv azért problematikus, mert a történeti meghatározottság bizonyos mértékig útját állja annak, hogy a szerző költészetének kvintesszenciája kiolvasható legyen egy ilyen válogatásból. A diktatúra ellen felszólaló programatikus tézisversek vagy a rendszerváltás utáni kiábrándultságot tematizáló művek hirtelen egy olyan értelmezési horizontot nyitnak meg, amely túlságosan tág, így az olvasó elveszíti orientációját: többé már nem Bíró József versét olvassa, hanem egy költészettörténeti dokumentumot, vagy lehet, hogy mindkettőt egyszerre, de akkor ezek a nézőpontok összeegyeztethetetlenekké lesznek.

Többek között azért túlságosan tág ez az értelmezési mező, mert a referenciális háló szálai bizony idővel meglazulnak. Ez szükségszerűen végbemegy, egyfelől a felejtés mechanizmusa által, másfelől, mert az adott történeti pillanat idővel más megvilágításba kerül: az események átértékelődnek, és felülbírálják azokat. A megváltozott történelmi helyzetek otthonossá lesznek, minek folytán a jelenből nem vonható mérleg az adott költészet értékéről. Ebben van némi paradoxia, hiszen pont azért nem értékelhető, mert éppen a most kiadott kötet nem tart (az értékelés alapjául szolgálható) távolságot saját történetétől: a Bíró-kötet egy szemlélet alá rendezi a politikai verseket és az esztétizáló új munkákat. Hogy a történeti kontextushoz kötődő műalkotások mekkora kényszerítő erővel követelik a történelmi térre vonatkozó reflexiót, azt mi sem mutatja jobban, mint a Litera.hu-n nemrégiben elkezdett cikksorozat, amelyben a szerzők (újra- és át)értelmező megjegyzéseket fűznek a rendszerváltás időszakában írt, politikai vonatkozásokkal bíró munkáikhoz.

A másik probléma – amely már cseppet sem szerkesztési kérdés – a neoavantgárd irodalomértési közegének hátrányos helyzete. Ez a nehézség tehát sokkal általánosabb; nem Bíró poétikájának hiányosságairól, hanem az efféle irodalmak mellőzött helyzetéről van szó. A neoavantgárdnak nem létezik méltó és megfelelő recepciója – valószínűleg azért, mert a magyar avantgárd hagyomány maga is szakadozottságot mutat. Ebből fakad, hogy az ezzel foglalkozó irodalomértésnek nincs konzisztens és kumulatív hagyománya, sem kontinuitása. Az irodalomértés egységességéről beszélni persze problematikus, de több tudománytörténetileg meghatározott irodalomelméleti irányzatnak van intézményes legitimitása, és ennélfogva részét képezik az irodalmi diskurzusnak. A neoavantgárd köré nem szerveződött és nem koncentrálódott ilyen kánonképző közbeszéd, amely operacionális fogalmakat dolgozott volna ki e hagyomány értelmezésének és értékelésének rendszerezhetőségére, átörökítve ezzel az avantgárd-értés eredményit – a recepció mindig sporadikus maradt, hiszen kevés író és szakember foglalkozott vele nagyfokú elszigeteltségben. Mindezeket azért szükséges tekintetbe venni, mert látnunk kell, hogy Bíró könyvének bizony nagyon nehéz a kortárs irodalmi térben elfoglalt pozíciója; e poétika érvényesülési lehetőségei igen csekélyek.

A politikai horizont és az előbbi recepció-deficit miatt igen kockázatos vállalkozás egy ilyen átfogó életműkötet megszerkesztése, jóllehet nem kockázatosabb, mint egy képvers-életművet megírni.

Egy tágabb összefüggésben, Bíró költészetének státusza mélységesen összefügg poétikájával: aki radikális, jelentésteremtő eszközökkel a jelentés peremvidékén, a szemantikai terra incognitán bolyong, az szükségképpen az irodalmi köztudat peremére írja ki magát. Kár, hogy Bíró erre a sorsra jutott, de csak így őrizhette meg költészeti ön-törvényadásának töretlenségét. A kár, amit elszenved, erősíti érdemeit, és beteljesíti költői céljait.

Bíró hiány-jelei: a Semmi jelei, ezért azok a lírai beszélőt a halálba központozzák. Bíró tudománya költői tanatológia, a poétikai haldoklás tudománya, hiszen önfelszámoló költészet az övé: ahogy radikalitásával a(z irodalmi) lét peremére írja magát, heroikusan elébe megy a nyelvi halálnak: a képi jelekben is feltáruló némaságnak. Ez a poétika saját síremléke. De nem temeti magát, hanem némává örökíti. Ez maga a halál halála.