Most úgy

Most úgy kell tenni, mintha ez lenne a tanulási folyamat,
amikor csak az egymás után ismételt szavak vannak,
és hiányzik még közülük az összefüggés.
Most úgy teszünk, mintha ez is valami közös lenne,
valami, ami összekapcsol, ahogy madárszárnyak
a repüléssel kettészakított égdarabokat.
Én most egy külső kör ívén állok, és úgy teszek,
mintha nem is sejteném, hogy van bentebb,
csak azért, hogy ugyanazon az íven álljunk.

Pedig szavanként diktálnám neked:
szeretni azt is jelenti, hogy alátámasztjuk
a befejezetlen mondatot, mielőtt az
önmagába zuhanna,
és szeretni azt is jelenti, hogy úgy teszünk,
mintha hallottuk volna a befejezést.

Ma éjszaka

Ha már ott is jártunk, ahová nem szerettünk volna eljutni,
mi marad?
Ezek a kikötések, olyan partszakaszokon, ahol város sincs,
vagy ha van is, nem tudjuk a nevét, és mindig csak
ugyanazokkal a jelekkel magyarázzuk a minket
kérdezőknek, hogy idegenek és eltévedtek vagyunk.
Esténként ugyanazok az ismeretlen csillagképek
ablakrácsaink, ugyanaz a megszokhatatlan
hajóringás, ugyanaz a borzongás a bőrön,
ugyanaz az érzés a szívben.
Hogy itt valami titok lappang, azt csak az hiszi el,
aki még kisemmizve is hinni akar.
Mindkettőnk számára jobb volna, ha ebben a városban
ma éjszaka végleg különválnánk. Ha szeretnéd,
lehetsz az, aki itt marad, és tenyerére térképet
rajzol az utcák neveivel, lehetek én az, aki
itt marad és egy vízre néző padról
szokja a látványt.
De az ne legyen többet, hogy a hajóringás miatt
odébb gurult tested keresem minden reggel
még alvó kezemmel, és szorongva jut
eszembe, hogy még mindig nem vagyunk sehol.

Állókép (3)

Te voltál az, aki nem tudtad átlépni
a küszöböt, és közénk dermedt a tükör,
hogy lásd magad és lássam magamat,
parti házak ablaküvegében hajóit az öböl.

Várni tanultunk, mindig tanulni kell
a vonásainkban otthonos vágyat,
hogy újra ajtóvá váljon a tükör,
legyen ki és bejárat.

Később már nem hívtalak,
nevedről lekopott a festék,
már észrevettem a tükörből a napot,
már színesek lettek az esték –

csak gyöngyeim gurultak szerte,
megtelt velük ház, utca, tér.
Lesz, aki őket tenyerébe gyűjtse?
Mielőtt elvesznek, ideér?

Menjünk végig a városon, mondd
hangonként, amire eddig nem volt szavad,
én megmosom betűid a hóban,
hallod, ahogy a jég hasad?

Ha mindent végigmondtál, állj ide mellém,
nézd, fölöttünk olvadni kezd a nap.
Víznélküli öbölben rekedt hajó vagyok nélküled,
veszteglek a kikötői ablakok alatt, ne hagyd.

A fák

A fák törzsébe szerelmeiket vésik az emberek.
Szerencsére a kezünk még nem olyan hosszú,
hogy az eget is összefirkálhatnánk. Mit kezdenénk
az elhagyottak nevével: valahányszor
az égre néznénk, valamit ereznünk kellene
amiatt, aki már nincs jelen.

A fák türelmesek és csendesek, nem
emlékeztetnek minden nap, a kéreg
sebei lassan behegednek, eltorzulnak
a betűk, sűrűsödnek az erdők, ki
találná meg azt a fát!

Tehetek úgy, mintha egy véletlenül
átlapozott oldal lennél a könyvben,
téves hívás szombat kora reggel,
leszakadni készülő gomb télikabátról,
elcsúszott ecsetvonás, amit később
átfest az ember.