A végén elhagyom

Hét éve tettem le az érettségit.
Csupa elégséges, mégis megvagyok.
Nem lettem drogfüggő, csak kocsmában
füstölök, pókerben sem sűrűn tartom
a vakot. Nem lettem földmérő, sem
geográfus, iskolában földrajzot ma sem
tanítok, pénzért jogásznak sosem mentem
el, belülről nem kellett bámulnom börtön-
ablakot. Nem lettem nőfaló, utcákon sem
gyakran lesem őket, kicsit nem tudok
szeretni, egészen meg képtelen vagyok.
Csupa elégséges minden, ami körbevesz.
Meglehet, hét éve nekik volt igazuk.
Nyáron töltöm be a huszonhatot.
Ha lehajolok, a sípcsontomig érek,
ha kihúzom magam, száznyolcvan vagyok.

Befejezetlen reggelek

Először a billentyűk után nyúlok
vagy feléd, olykor átfedi egymást
a két mozdulat, ahogy a reggeli
kávét is a bögrédben tudom csak
megszeretni, miközben úgy figyellek,
mintha felejtenék: megszámolom
arcodon a ráncokat, te belepirulsz,
máskor meg csak beszélsz, beszélsz,
én meg élvezem, ha közben néha
berekedsz, de ezt te is jól tudod,
mégis megmosolyogsz, sírva fakadsz,
folytatod, pedig mindketten tudjuk,
hogy nincsen mit mondanod.