A kaland

1.

A negyedet, ahol született, egy homokszín folyó, a városi temető hosszan kanyargó kőfala és néhány rozsdamarta ipartelep határolta. Vízi-negyed, így hívták. Egyenesre vágott szakállú, üres tekintetű férfiak éltek errefelé és színes viseletbe öltözött, kreol bőrű nők, akik naphosszat lent zajongtak a kanyargós, szűk utcákon, melyek aranyló díszletre emlékeztetve perzselődtek az állandó napsütésben.

Melchior a Boldogasszony Kórházában látta meg a napvilágot, magasba törő, barna falak között. Az omladozó épület körül lassú esőként szitált a vakolat, örvénylő, sárga ködbe vonva az egész környéket. A romlás jegyei kiültek a negyed arcára, mint egy fertőző betegség tünetei, s mindenfelé kiütöttek a házak bőrén: az egész vidék fásultan figyelte, hogy az idő, mint valami ragacsos folyadék, lassan tovacsorog a házlábazatok körül, magával sodorva a múlt hasztalan emlékeit.

Melchior tizenhét éves elmúlt, de még soha nem hagyta el a negyed területét. Ebben senki nem talált kivetnivalót: a környék teljes lakosságát, mint valami óriás mágnes, vonzotta magához és tartotta foglyaként a szűk utcák és sötét terecskék irdatlan magánya. A hőségben hiábavalónak tűnt az álmodozás minden kísérlete. Az utcára kivert gyerekek bandákba gyűltek és némán kerengtek a leromlott téglaépületek tövében, vágyak és gondolatok nélkül, akár egy rágcsálóhorda, s ha valamelyikük véletlenül közel tévedt a negyed határához, megmagyarázhatatlan szorongás fogta el, amely ráterjedt a többiekre is, és visszaűzte az egész csapatot a murvával felszórt főtér közelébe.

E titokzatos erő nem tűnt fel senkinek, noha az egész negyedet a hatalmában tartotta. A környék lakói mindannyian itt születtek, sápadt akácok árnyékában, itt serdültek föl, itt nemzettek utódot, és életük végére érve itt hanyatlottak durva deszkakoporsóikba anélkül, hogy a legcsekélyebb kíváncsiság ébredt volna bennük a világ távolabbi tájai iránt. A férfiak lehajtott fejjel, vak buzgalommal tevékenykedtek műhelyeikben, miközben nőik (akik annak jeléül, hogy érett asszonnyá váltak, vörös szalagot fontak hullámos hajukba) vad vitákban mérték össze tudásukat a káposztalevelekkel és állati hulladékkal borított utcákon, hogy aztán napszálltakor kimerülten térjenek nyugovóra műhelyéből hazatámolygó uruk oldalán, egyforma magas, dísztelen házaik mélyén.

Csak nagy ritkán tűnt föl egy-egy idegen, szokatlan öltözékű alak. Hamar csődület támadt körülötte: az asszonyok, mint egy élő örvény, fogták körül a jövevényt. Nem szóltak, nem is mozdultak, csak bámulták a betolakodót merőn, de olyan pillantással, hogy annak halántékán kövér cseppekben kezdett alácsorogni a veríték. Az asszonyi gyűrű egyre szűkült. A betolakodó arca lassan elfehéredett, mintha kiütött volna rajta a só, lábai remegni kezdtek, s mikor a sokaság végül oszlani kezdett, a jövevénynek már nyoma veszett, mintha csak elpárolgott volna.

Melchior semmiben sem különbözött a negyed többi kamaszától. Csellengett a többiekkel a fényáztatta utcákon, vagy késő alkonyatig rúgta a labdát az iparvágány ólomszín szalagja mentén elterülő poros grundok valamelyikén, ugyanoly szívósan és kétségbeesetten, mint a többiek, míg a talajt, a küzdő feleket és a vörös tűzfalakat egyaránt szürke hamuvá nem mállasztotta a hallgatag naplemente.

Az iskolát rendszeresen látogatta, de amit ott megtanult, legföljebb arra volt elég, hogy fölismerje a házszámokat vagy a boltok cégtábláinak rozsdás betűit. Idős, horpadt mellkasú férfiú volt a tanítójuk, akinek egyik szemét annyira elcsúfította a hályog, hogy a kisebb gyerekek azt hitték, zöld követ hord a szemüregében. Ez a vénember – egyébként a kerület legkarizmatikusabb filozófusa – az élőlények és a víz, az ég, a házfalak és az ipartelepek örök, megbonthatatlan egységéről szóló előadásokkal helyettesítette a tantervben előírt tananyagot, közben gusztustalanul köpködött indulatában; időnként elhallgatott, az osztályterem egy távoli pontjára meredt, és csak hosszú másodpercek múltán szólalt meg megint. A tanulók hamar kiismerték, és ügyet sem vetettek rá. Kegyetlen tréfákat eszeltek ki: előadás közben a táblához szögezték a szakállát, máskor fájdalmas üvegcserepeket csempésztek a zsebébe. Az idős férfiú rezzenéstelen arccal tűrte a megpróbáltatásokat, mint akinek isteni világába nem hatol el a külvilág tompa moraja.

Tizennegyedik születésnapján Melchior beállt dolgozni édesapja cipőjavító üzemébe. Ócska pincehelyiség volt, a levegőben állott bőr, ragasztó és egérürülék szaga keveredett. Az évszakok monoton követték egymást. Eltelt három év, mondhatni alattomban, s Melchior egy idő után nem érezte többé a kellemetlen szagokat, ahogy édesapja vagy a hébe-hóba a helyiségbe nyitó környékbeliek sem.

Kevéssel tizenhetedik születésnapja után egy nyári este váratlanul különös nyugtalanság vett rajta erőt. Forró nyári nap volt, a levegő mozdulatlanul ült meg a járdákon. A hold zúzott sebként világított a háztetők fölött. Melchior a szomszéd utcából tartott éppen hazafelé, ahol egy hámló vakolatú bérház udvarának mélyén, a hullámpala garázs félhomályában néhány földre terített zsákon a házmester tizennégy éves lányával szeretkezett. Június vége felé járt, a leanderek illata, mint egy rózsaszín felhő, lebegett a város fölött.

Amint belépett szülőháza kapuján, váratlanul valami puha tapadt az arcába, könnyű pókhálóféleség... Elhessegette a kezével. Botorkált a lépcsőház fekete csendjében tovább.

Szíve hangosan vert, a veríték nyirkosán tapadt a bőréhez.

A lépcsőfordulóban megint megérezte a puha anyagot. Mintha mindenfelé ragadós szálak csüngtek volna alá a magasból... Megmagyarázhatatlan szorongás fogta el. A falhoz érintette a kezét.

Újra megérezte a pókhálót az arcán.

Félelemtől eltelve torpant meg.

Az ember az igazságot hajlamos egyetlen tömör, jól körülhatárolható objektumnak elgondolni (valószínűleg ezért nem képes teljes mélységében fölfogni, mi történik vele). Csak annyi bizonyos, hogy Melchior hazament: magához vette őzszínű zekéjét, melyet édesanyjától kapott, amikor az még élt, majd némi pénzt gyűrt a zsebébe. Köszönés nélkül lépett ki a lakásból. Mint egy sötét, néma árny, surrant ki a kapun: csönd volt, csak szívének zakatolása hallatszott, és valahonnan, talán a messzi iparvágányok irányából vonatkerekek fáradt csikorgása.

Végigsietett a sötétbe vesző utcákon. Kisvártatva kiért a negyed tulajdonképpeni központját képező, kohósalakkal felszórt „főtérre”: a máskor nyolcszögletű benyomást keltő terecske ezúttal minden fölismerhető forma nélkül terült el a félhomályban. Az üzletek portáljai hallgatagon derengtek a járdák mentén.

Átvágott a téren. Léptei súlytalanul haltak el a langyos köveken.

Az elöljáróság épülete előtt megtorpant egy pillanatra... Körülnézett. A környék kihalt volt, a levegő mozdulatlanul állt a sötétségben. Valamiért egy mondat jutott az eszébe: hogy van, ahonnan állítólag „már nincs visszaút”...

Megrázta a fejét. Tovább indult.

A „régi temető” a negyed keleti határát képezte. Emberemlékezet óta nem használta senki: minden felismerhető értelem nélkül terült el a fekete ég alatt, magányos állatok és éji madarak tanyájaként.

A bejáratnál Melchior megtorpant. Olyan mozdulatot tett, mint aki egy bogarat hesseget el. A ravatalozó elhagyatott épülete feketén magasodott előtte, hangtalanul és félelmesen.

Oldalt került, és egy romos virágárus-bódé takarásában átvetette magát a kőfalon. A nagy, kovácsoltvas kapu, melyet még soha senki nem látott nyitva, ezúttal is dölyfösen, egyedülvalóságától eltelve ragyogott az éjszakában.

Odabent, ameddig a szem ellátott, keresztek sorakoztak, a talajt sugárzó, fehér hártyával vonta be a telihold. Kőlapok világítottak némán a sötétben, hang és érzelem nélkül, mint egy fénylő könyv lapjai. Az ég tiszta volt és súlyos.

Éjszakai madarak húztak el a magasban.

Mint minden kamasz, Melchior is számtalan vágyat, homokszín sajgást hordozott a testében, melyek éjszakánként tapadós veríték formájában ütköztek ki a bőrén. Mint valami ütést, megérezte mellkasában mozogni a szívét... Ütött az óra egy messzi templomtoronyban is. A hangtól váratlanul nyelnie kellett.

Tovább indult, és ahogy lépdelt a sírok között, egyre inkább úgy érezte magát, mint egy álomban: titokzatos kitérők, megmagyarázhatatlan kanyarulatok által haladt előre egy gyerekkorából ismerős tájon. A murván apró gallyak bonyolult mintázata sötétlett. A levegő puhán hullámzott körülötte.

A negyed egyre messzebb maradt el a háta mögött.

Kábán kerülgette a sírokat. Tuják árnyéka hullott előtte a földre... Olyan hangot hallott, mintha hideg víz loccsant volna a földre.

Összerázkódott.

Botorkált tovább. Lassan cserbenhagyta az időérzéke. Mintha egyre mélyült volna az álma: képek villantak föl előtte, aranyszínű ábrák tekintete fekete vásznán. Látni vélte halott édesanyját, amint barna ruhában, vágytalanul üldögél egy szobában, ahol ő életének első hónapjait töltötte... Felvillant a járda csíkja, melyen iskolába sietett reggelente: időközben eleredt az eső, legalábbis vízcseppek csillogtak a gyötrelemtől szürke betonon. Aztán visszaemlékezett a folyami strand ócska falépcsőjére: a stégről csontsovány gyerekek ugráltak a vízbe. Őzek vörös árnyékát látta vonulni egy korábban soha nem látott anyagon: havon. S mintha időnként saját magát is látta volna, kívülről, noha eme „külső megfigyelő” számára úgy tűnt, a múlt foszlányai ezúttal azt jelképezik, hogy végre „él”; mintha tizenhét esztendei konok ellenszegülés után végre sikerült volna saját kezébe vennie a múltját.

Mint egy alvajáró, bolyongott a sírok között. Bogárcsapat húzott el az arca mellett... aztán olyan hang támadt, mint amikor nyers hús toccsan vágódeszkára.

Ment tovább.

Denevérek repültek el fölötte. Megtapogatta az arcát.

Ahogy így haladt előre, lassan egyre bizonytalanabbá vált, valójában „mennyi” idő telik is el mindközben... Lehunyta a szemét, olykor talán félórákra is; máskor megállt, és a hold sápadt korongja felé fordítva az arcát hallgatta, amint a szél és az idő neszez a fügeágak között. Annyi bizonyos, hogy mindvégig „éjszaka” volt. Vakon botladozott a hantok közt, lépteinek súlya elszivárgott a talajban. Az avar halk zizegése hallatszott, majd a nyugati szél kiáltozása: mintha egy állat sírt volna.

Mi az „idő” – vajon puszta képzelgés csupán? Egy pillanatra azt érezte, az éji fény ezüstje megváltoztatja a vonásait: láz hullámzott a bőre alatt, egyfajta idegen, céltudatos meleg, mely újult erőt kölcsönzött tagjainak...

Hirtelen félelem fogta el, hogy csapdába esett: hogy a téboly és a halál erejét érzi.

Egy fa mellett megállt. Körülnézett. Föltűnt a hold különös állása: az ég aljában tenyészett, és alma nagyságúra volt összezsugorodva... A látványtól a vadalma keserű íze jutott az eszébe, és minden átmenet nélkül hallatlan szomjúság fogta el. Mintha agyagból lett volna a szájpadlása, ajkai forrók és cserepesek voltak.

Aztán újra eltévesztette a valóságot. Ciszternák poshadt vizéről fantáziált és békelencsés átereszekről a süppeteg halmok tövében, de amint látni vélte őket és sóváran feléjük hajolt, hogy kortyoljon hűsükből, arca puszta talajnak ütközött... Konokul botorkált tovább imbolygó lidércei között.

Dülöngélő, csupa vér lovast látott közeledni kelet felől: néhány lépésnyire tőle az alak tompa zajjal lebukott a lováról. Ismét denevérek repültek a magasban, majd lovak, manók és gímszarvasok dobogása hallatszott... Két mezítelen, lekaszabolt férfi ragyogott a rozs között a holdsütésben, zsugorodott arcuk összevagdosva. Az iménti lovag tűnt föl újból, és ahogy vérrel borítva lehanyatlott, szögekkel kivert kulacsa megcsillant az oldalán...

Melchior az élettelen test fölé hajolt, hogy leoldja kulacsát, amikor váratlanul megérezte a fekvő ember lehelletét. Roppant ujjak kulcsolódtak a nyakára.

Elveszítette az eszméletét.

2.

Amikor magához tért, a nap már magasan állt az égen. Friss fűben feküdt, zsurlók és pásztortáska csiklandozta az arcát. A szürke párán s ködlő aljnövényzeten túl emberi beszélgetés foszlányait hallotta: egy férfi nevetett, majd kontrázott egy másik. Kordé kerekei nyikorogtak.

Melchior föltápászkodott. Minden tagja sajgott. Meglepetten látta, hogy a temető legszélén áll, alig néhány lépésre a bejárattól... Távolabb, ahol a kőfal egy helyütt beomlott, a bokrok és fák összehajtó lombozatán túl épületeket pillantott meg, s az épületek aljában szűk utcákat, melyek félhomályában lehajtott fejű, néma járókelők közlekedtek.

Azonnal megértette, hogy ugyanarra a helyre jutott ki, ahonnan elindult előző este. A csalódástól elakadt a lélegzete. Megrázta a fejét, de olyan erővel, hogy egész arca belerázkódott.

Behunyta a szemét, majd kinyitotta újra. De nem változott semmi.

Mozdulatlanul állt, hallgatta a szelet, amint tompán zúg az olajfák lombjának hézagaiban... Lehajtotta a fejét.

Nagy csönd lett: mintha egy üvegharang ereszkedett volna fölé. Arra gondolt, hogy nincs mit tenni.

Kisétált a temetőliget árnyékából. A bejárati kapu furcsamód nyitva állt... Csodálkozás nélkül kilépett rajta.

Ment a régtől fogva ismerős utcákon, és gyermekkorának világa tolakodó meghittséggel ölelte magához. A boltok ajtajában egyenesre vágott szakállú férfiak ácsorogtak, minden különösebb mondanivalót nélkülöző arckifejezéssel. A kirakatok üvege nagy erővel fénylett a napsütésben. A főtérhez közeledve kihaltan tátongtak a délelőtti kávéházak, poros ablakukon megcsillant a korai fény. Piacra siető asszonyok jöttek szembe, és almazöld szalag fogta le a hajukat. Nyomukban ismerős illatok kanyarogtak. Papírzacskók és zöldséghulladék hevert mindenfelé, egy unalomig ismert városi díszlet elemeiként.

Föltámadt a szél. Az olajfák levelei hangtalanul remegtek.

Melchior megadóan bandukolt hazafelé a sikátorok félhomályában. Jó darab utat megtett már, amikor feltűnt, hogy mindeddig nem találkozott ismerőssel... Megmagyarázhatatlan szorongás fogta el. A főtér ólomzöld salakja szenvtelenül gőzölgött a napsütésben.

Tanácstalanul megtorpant. Ezen a téren gyerekkorában órákon keresztül dobálta kaviccsal a galambokat: a tér most üres volt, és sajátosan idegenszerű benyomást keltett.

A magányos padok tövében szürkén forgatta a port a szél.

A Poroszlók Kocsmája, ahol a városrész iparosai napközben rendszerint elüldögéltek, most üresen kongott. Melchior benyitott az ajtón.

A helyiség levegőjében fényesen táncolt a por.

Előre ment az asztalok és székek között, és letelepedett a pulthoz.

Egy ismeretlen férfi jött elő a hátsó helyiségből.

Melchior addig azt hitte, hogy a városrész összes csaposát ismeri. Zavartan nyelt egyet. Édesapja felől kezdett érdeklődni, de az idegen csak a vállát vonogatta. „Soha nem hallottam hasonló nevű alakról”, morogta. Egy ilyen és ilyen külsejű illetőről van szó, erősítgette Melchior, de a csapos egyre csak a fejét rázta.

Melchior ekkor újabb és újabb nevekkel hozakodott elő, fölsorolta az összes borisszát, akik tudomása szerint a kocsma törzsvendégei voltak, de hiába. A vértelen ajkú csapos egyre csak a fejét ingatta, és azt hajtogatta, hogy nem ismeri ezeket a himpelléreket.

Melchior süketen állt, végül tanácstalanul kifordult a helyiségből. El innen, gondolta; el erről a helyről, ahol az ember múltja sincs biztonságban! Hányingere támadt. Futásnak eredt, közben hallotta, hogy talpa alatt recseg a főutca hamuszín kövezete...

Egy erkély alatt megtorpant. Fölnézett. A rácsok hosszan elnyúló árnyéka finom repedéseket vont az arcára.

Az égen nehéz felhők úsztak dél felé.

Tanácstalanul indult tovább. Végigsietett az Aranyművesek Utcáján, a sarkon balra fordult, a Posztóverők Utcájánál újra... A sikátor, melynek mélyén apja műhelye működött, fehéren hallgatott a délelőttben.

Megrázta az ajtó kilincsét, de a bejárat zárva volt. Tehetetlenül fel-alá téblábolt, amikor a postaláda melletti, rozsdamarta táblán egy idegen nevet pillantott meg... Ezt már ismerte.

Rángatózni kezdett az állán egy izom.

Teljes erővel megrántotta az ajtót, és a kilincs váratlanul engedett. Odabent két ismeretlen dolgozott a félhomályban: egy középkorú férfi és egy alacsony, pattanásos, szorongó arcú kamasz. Melchior szinte önkívületben rontott nekik, mit keresnek ezen a helyen, de a férfi higgadtan csak ennyit válaszolt: „Láthatod, a munkánkat végezzük.”

Melchiort a józan hang némileg lecsillapította. Csöndesen megkérdezte, vajon hol lehet az apja. A férfi elgondolkodott, majd rövid töprengés után kijelentette, hogy nem hallott ilyen nevű illetőről a környéken. Pedig ebben a műhelyben dolgozik tizenhetedik éve.

Melchior megint úgy érezte, hogy megbolondult. Tisztán érezte a téboly kesernyés ízét a nyelvén. Sarkon fordult, és kitámolygott az utcára. A szomszéd lépcsőházban fölvánszorgott a második emeletre, és megállt az ajtó előtt, amely korábban a lakásuk ajtaja volt. Most új tulajdonos neve állt a deszkába csavarozott fémlapon. Szűkölni tűnt körülötte a világ... Szíve fülsiketítő robajjal zakatolt a mellkasában – ismerős.

Amint ott téblábolt, tekintete a konyhaablak fénytelen üvegére esett: odabent egy idős asszony hajolt az edényei fölé, barázdált arcú nő, a karja inas; a tűzhely fölött fehéren gomolygott a gőz.

Melchior behunyta a szemét, hogy megszabaduljon a látványtól, de ehhez ezúttal akkora szemhéjra lett volna szüksége, mely az egész testét beborítja. Állt, védekezésre képtelenül. Az örök magány előérzete, mint kóbor áramütés, szaladt végig a testén. Váratlanul egy pap képe villant föl csukott szemhéjai mögött, aztán a halál kórusa zendült föl, majd víz alatti harangok zúgását hallotta... Az idős pap szenteltvízben hajtatott ágat húzott elő köpenye korcából, és egy újszülött fölé tartotta, aki leginkább őrá hasonlított.

Nem volt menekvés.

Letámolygott az utcára. A kapu mellett leült az állat alakú kőre, melyen még látható volt a sötét folt, ugyanazon a helyen, ahol évekkel azelőtt kátrányt öntött a kőoroszlán szemeit jelző mélyedésbe.

Tenyerébe hajtotta a fejét.

Hosszan ült. Egyszerre bársonyos nyugalom fogta el. Ezek szerint, gondolta, lehetséges, hogy az idő voltaképpen körben jár: az ember úgy képzeli, évtizedeken át küszködik egy dologgal, és akkor az örvény egyszerűen visszaveti ugyanarra a helyre. Kétségkívül tisztázatlan volt, mennyi ideig bolyongott ténylegesen az éjszakai temetőkertben. Lehet, hogy időközben évtizedek teltek el.

Vannak teóriák, melyek szerint megeshet az ilyesmi.

Másfelől az sem volt kizárható, hogy mégiscsak egy másik városnegyed szélén tért magához... Igen: lehetséges, hogy csupán a hazavágyódás elfogultságában tévesztette össze az ismeretlen vidéket szülőföldjével. Ült a kövön, pillantása végigsiklott a járdákon, a házfalakon, az éjszakai esőtől nyirkos háztetőkön, és a látvány, az üszkös sikátorok és rozsdálló ereszcsatornák külvárosias pompája egyszerre ezt az utóbbi meggyőződést erősítette meg benne: hogy egy idegen városban jár, csak éppen ez a tájék valamiért rendkívül emlékeztet a helyre, ahol született. Lehetséges, hogy ugyanígy hasonlít egymásra a föld összes nagyvárosa, az összes dzsungel, hegyvidék és sziklaszoros... Ennélfogva hiába is indulna fogát összeszorítva tovább, hiába jutna el bármilyen távoli és megközelíthetetlen helyekre, lényegében véve ugyanaz a látvány fogadná mindenütt.

Mint egy könyörtelen, megingathatatlan monstrum, ragyogott fel körülötte a város.

Melchiort megsemmisítette a felismerés, hogy fölösleges volt az útja, mert veleszületett korlátaitól nem szabadulhat soha. A megfejtés ott szikrázott előtte. Hiábavaló volt az erőfeszítése, aminthogy hiábavaló minden megelőző vagy a későbbiekben tervezett erőfeszítés, mert a jelek szerint egyetlen, megváltoztathatatlan hely ikerszerű osztódásából származik az összes nagyváros és természeti vidék, ahová eljuthat az ember. Végső soron minden hang, minden születés, minden nagyra törő terv ugyanazt a közös formát ölti.

Melchior lehajtotta a fejét. Nem érzett különösebb lehangoltságot. Bizonyos volt benne, hogy a felismerés, amely rá most olyan hirtelenséggel tört, e város lakóinak már régóta sajátja, s mindez föltehetőleg a világ összes számba vehető helyszínére áll.

Akárhogy is forgatta: minden „így volt rendjén”.

Fölállt, leporolta a nadrágját. Végighúzta tenyerét a falon. A ház homlokzatát egy keskeny csíkban megvilágította a nap: itt a vakolat meghökkentően meleg volt. Melchior szórakozottan bámulta a forró felületet.

Arra gondolt, hogy ezt az utat mindenki megteszi egyszer: hogy mindazok, akik között felnőtt, valószínűleg ugyanígy messziről érkeztek, sóvárgástól és kielégítetlenségtől hajtva, s végül mindannyian másképp voltak kénytelenek leélni az életüket, mint ahogy eredetileg gondolták vagy szerették volna. Mégsem vesztek el egészen, mert a helyek és viszonyok szimmetrikus megfelelése révén különösebb bonyodalom nélkül beilleszkedtek új lakóhelyükre.

Hibátlan szisztéma volt.

Ebben a pillanatban a sugárkéve elérte a fiút: a fény megcsillant a haján, mely egyszerre fehérnek tűnt, mint egy öregember haja.

Melchior fölsóhajtott. Sarkon fordult, és végigment az utcán, amelyet valójában még sohasem látott. Egy épület előtt megállt, hunyorogva fölnézett az égre; a nap kíméletlenül tűzött a magasban, sárga, izzó kődarab.

Melchior belépett a kapun. Hátul, az udvar végében, egy garázs aljzatára terített illatos zsákokon a házmester serdülő lánya várja, ebben bizonyos volt.

Vissza a tetejére