Itt, a tónál

Ma valahogy különösre, többre, másra vágyom, mint máskor. Egy érzés a szívben. Társamat a tóhoz invitálom. A levegő épp egy kicsit remeg, libben a szél a melegben. Egy tó és egy társ. Hárman vagyunk a világban. Így tudtam azon a meleg és párás estén. Hittem az életnek, a fénynek, a kellemes meleg időnek. Néztem a tavat, a nádat, a fénydarabokat a kékeszöld vízen. Ki gondolta volna, hogy képes vagyok még erre jobb pillanataimban. Magamat nagyon megleptem vele.

A tónál jártam egy másik nővel. Társasága kedves és kellemes szín volt a napomban. Ritka egy pillanat volt ez az életemben. Általában gyűlöltem más nők kicsinyességét és korlátoltságát. Biztosan elfogultság okán gondoltam így, de szerintem engem ezek a tulajdonságok nem különösebben jellemeztek. Na jó, időnként magam is kicsinyes és korlátolt voltam, igazán ritka alkalmakkor. Ezzel együtt is gyakran éreztem úgy, megőrülök más nők hülyeségeitől. Néhányuk kivételével társaságukat annyira nem is kerestem. Pletyka és csivitelés hallatszott innen is, onnan is. Leginkább a múltból, amikor kislány voltam. Egy tó az erdei parkrészben. A kultúrparkban, ahogyan hívták azt a kisebb gondozott részt, a Nagyerdő szélén. Csak később merészkedtem odáig. A városbeli iskolából a lánygyermekek fontos dolgukra szaladtak. Gyalog is sokszor sétáltam ki addig. Harmadik voltam egy barátságban. Volt úgy, hogy egy ilyen kapcsolat legalább annyira fontos volt számomra, mint amikor „igazi” barátnak tudhattam magam. Jutka és Zsuzsa leszálltak eggyel előbb, vagy a korábbi „tujával” mentek. Kisétáltam a tóhoz. Akkor már kamaszlány voltam. Sértett, sebzett lelkű állat. Mit képzel magáról Zsuzsa! Érdekel is engem Jutka, gondoltam magamban. Mehetnek együtt, ahová akarnak! Fagyizni mentek. A Kismandulába. Tuti, hogy a kistancsi melletti tervet is megbeszélték közben.

Már nem emlékszem, láttam-e kacsákat a tónál akkor. Korábban láttam ott kacsákat, hattyúkat is talán. Milyen szép hattyúk, mondták a kacsák a felettük repülő hattyúk láttán. Andersennél. Gyermekként viszolyogva és félve hallgattam ezeket a meséket. Vajon éreztem örömöt is a szép szövegeket hallván? Felnőttként is viszolyogva és félve éltem. Néha örültem, ha volt minek. Máskor azért, mert tudtam épp örülni a többi felett. Volt, amikor nem örültem semminek. Mondjuk, négy évig, felső tagozatban, amikor egy tanárom szorgalmazására bűnbak lettem. Tizenegy és tizenöt éves korom között kevés dolognak örültem. A szüleim szerettek. A születésnapom előtt történt. Ültem a fürdőkádban, és nem tudtam, mi lesz. Az lett, hogy utána már nem éreztem magam túl jól a testemben. Annyi lett. De soha? Ritkán. Inkább könyvek, mint emberek között. Sokat olvastam hosszú életem során. Könyvekből merített élményeim egy része kifejezetten hasznos vagy érdekes volt. Reményt és vigaszt adtak olvasmányaim. Csak az ember olvas. Néha kristályszépséggel áldott és megvert, gyönyörű mondatokat olvastam. Andersent, fordításban.

Találtunk egy stéget szabadon a nád között. Kerítést másztunk, hogy kiülhessünk rá. Boldog voltam. Egy nő, egy férfi, egy gyermek vagy egy pár. Ülhetett rajta előttünk bárki. Messze járt már. Most üres volt a kis pad és a hozzá vezető deszkaút. Barátok, jó ismerősök beszélgethettek. Jó és rossz érzéseiket a csillanó fényben rakosgathatták a fejükben. Családtagok érzéseinek medrét mutathatta a víz, frusztráltságukat tompíthatta a tó. A víz hangjait hallgathatták. A fényeket nézhették a tükrén. Növények, állatok neszezését is hallották. A tó és környéke segíthetett elmondhatóvá tenni a máskor elmondhatatlant. Minden fájdalom könnyebbnek tűnhetett a tó mellett, azt hiszem. Ez egy másik tó volt. A vizek mind kapcsolatban vannak egymással, úgy mondják.

Lám, elszaladtak könnyű szívvel, és ránk hagyták a stéget. A fémvázzal erősített szürke deszkadarabokat néztük. Siessünk, másszunk gyorsan, különben más madarak foglalják el kiszemelt helyünket. Nyilván voltak olyan fájdalmak, amik itt mélyültek el igazán. De ez csak egy pillanatra jutott eszembe. Mindig szerettem a szürke színt a tó mellett. A vízben a zöldek kékekkel játszottak, máskor szürkének mutatták magukat. Minden más szín is láthatóvá vált olykor.

Vigyázz, mélyvíz. Még mindig az, de apad, mondták. Talán halak is vannak. Ott mintha látnék egyet. Mindig elbűvölt ez a tó, mondtam Veronikának. Nappal is. A szökőkút az éjszakai fényekkel. A férfiak a fényben. Volt, amikor kimondott, de ettől nem feltétlenül kevesebbnek érzett vágyakkal. Gyakran hozzám nyomták meleg és izmos magukat. Létem spirituálisan is megélt egész-létté vált nemcsak ilyenkor. A Másik. Később mentünk fel, amikor a szülei már aludtak. Volt, hogy később is hiányzott.

Sokszor magam voltam, csak képzeletemben kísértek a régi árnyak és testek. Kabátok – amiket férfiak hordtak, és az alattomosan érkező hűvösben nők vállára terítettek – képzeletben újra hátamra kerültek. Gesztusokat, érintéseket, ízeket, szagokat próbáltam előhívni emlékeim közül. Vedd fel, látom, fázol. Dohányszagú volt a keze, mint apámé. Kabátok. Anyák, apák, lányok és fiak. Ismerősök, szerelmesek, régi és új szeretők. Egyszer összecseréltem egy kabátot valakivel, szóltak. Mulattatott a kabátügybe keveredésem. Néhány napig úgy éreztem, hogy most már tényleg befogadtattam magam az irodalomba. De nem.

Szelíd volt a magány a tó mellett. Olyan gyermeké, aki röpke időre kiszakította magát a társasági létből, hogy egy órácskát kedvére játsszon, kacsázzon a lapos kövekkel, bosszankodjon, és élvezze a szép világot. Merjen és cselekedjen, hős legyen és elbukjon. Zokogva álljon fel, de utána vidáman szaladjon tovább. Teljes bizonyossággal tudja, hogy senki nem fog meghalni abban az órában, mert az az óra csak az övé. Később érte jöttek, és szerették. Ki akarták szedni a titkait, de ő őrizte őket. Titok volt minden szál nádban és csobbanásban. Már tudta, hogy mások léteznek akkor is, ha elbújt előlük a sásba, egy vágyott más életbe, a magányba. Rajok röpültek, békák hangja törte a levegőt. A törékeny élet végét nem vette észre. Boldog volt.

A csókok íz-emléke pedig a mézé. Idővel elfelejtettük az áfonya keserűségét. Jól van ez így. Az első csók, amit a Madaras Peti emlegetett mindig. Ő itt kapta a legelsőt. Kiskati is. Az ő első csókjuk is belekerült abba az emlékbe, amin itt, a tónál tudtam a legteljesebben dolgozni. Voltak emlékeim, amiket szerettem. Őriztem az első, itt kapott csókomat. Sokáig őriztem. Képzeletben láncon, kis szelencében hordtam. Máskor medál belső oldalán egy oxidációs foltnak láttam. Apró fémkapcsok alatt tudtam az életem. Semmiért el nem adtam volna a fejemből azt a csókot. Senki kívánságáért. Időnként darab időre el tudtam hagyni, később újra elővettem az emléket.

Az emlékezet tér-, mozgás- és érzékelésfüggő. Itt különösen jól tudtam emlékezni arra a csókra. Egy-egy pillanatra az a csók voltam és semmi más. Abban a csókban voltam, mert nem volt másom. Már nem volt ott a szerelmem. Nem tudtam megfordulni és szembenézni a hűlt helyével. Egy fél életen át sem ment ez. Már nem volt ott a fájdalom íze. De a következő pillanatban igen. Már nem élt a szerelmem. De a fájdalom igen.

Időnként létezett ezen csók emléke a fájdalomtól különváltan. Olyankor nagyon jól éreztem magam. Gyermekénem ujjongott. Elragadtatottságomat haladéktalanul meg akartam osztani aktuális társaságommal. Senki sem tudja, milyen mély ez a tó, mondtam. Szépen süt a nap.

Az iskolából a lánygyermekek dolgukra szaladtak. Pletyka és csivitelés hallatszott innen is, onnan is. Könnyű és nehéz, élettelien felkavaró és védő-óvó beszélgetések. Egy élet szürkében és kékben. Szeretem ezeket a színeket. Felnőttként máshol, másokkal. Alig változva. Viszolyogva és félve. Kibeszéltünk néhány fájdalmat, kínt, szerelmet, gyűlöletet, árulást és megcsalást. Flegmaságot, nagyképűsködést, kétszínűséget, bunkóságot. Kacsák is úsztak a tóban, hattyúk is. A járda mellett elütött galambok tetemei feküdtek.

Ott ült egy szeretőm régről. Szívemet öröm futotta, járta át keresztül és kasban, hogy van nekem ilyenem, szeretőm régről. Nem köszöntünk. Ez egyfajta megállapodás volt közöttünk. Nem szoktunk köszönni egymásnak. Alig is ismertük egymást. Szerettünk egyszer, kétszer. Jól ismertük egymást. Szerettünk egyszer, kétszer. Galambok is, verebek is ültek a téren. Már tízéves korom előtt is érdekelt az irodalom.

Vissza a tetejére