Kétségek esőben, Vizek ébredése, Beszélj

Kétségek esőben

Sima csend helyett hang, megrepedő csipke,
madárlakta szél nincs, de hajszálból víz van.
Mohó lópatáknak suttogása halkan,
ahogy lehullanak száraz kis kövekre.

Talán az égi víz megőrli a földet?
Vagy sóhajok élnek ferde vízvonalban?
Sásillatú az éj, mintha szélhalakban
nyargalna a kékség, dobognak a csöppek.

Száz kis köldököcske ring a levegőben,
mintha minden fa most vallani szeretne.
Ujjbegyet s könnyet gyűjt sötéten az este,
mindenki egyedül van, de megtöretlen.

Meghalunk, mert kétségeink kivásnak?
Lehullunk, mert nincs mód vétlen felrepülni?
Szennyünk, tisztaságunk, forrásunk a semmi?
Mennyivel nagyobb a boldogsága másnak.

Behúzott vállal kell most menekülni
kerge lépéssel, húsz lelkiismerettel.
Lepke, ló és tigris, lélekhús az ember.
Élőt kereső árny, halni boldog holmi.

Nehéz-e az eső, száraz-e a hangja?
Miért folyik ki mind a sok kis ökörszem?
Üveggolyót szór, hogy lyukakat terítsen
a sárba a kutak és források atyja.

Rongyos lé cirógat földet és halottat.
Anyám és isten nincs, de itt él a táncban
mindkettő, a nedves tájban eldobáltan.
Sárga köd megszülte, ringatja a holdat.

Eső madrigálja: zuhanást lezáró
fájdalom, sebző rend-teremtés a szívben.
Haragban, békében egy vérré kevertem,
ami nincs már. Aki nyugszik, messzelátó.

 

Vizek ébredése

Eső csattog, vízlepte gyíkbőr
a kő. Étkezőpálcikákon
kocognak egyik esőcsepptől
a másikig – még zsenge álom

hajukban – a nádszál halandók.
Reggelente, vagy amíg eldől
a nap tétje, mindig sosem-volt
lárma szüremlik ereinkből.

A holdon most percen a hajnal.
Van időnk újra napot nézni,
vagy csilló tűfej harmatokkal
rosszaságunkat megigézni.

Forró a test, ha éppen meghalt
vagy megébred. Viszont hiába
haj, szemhéj s a forgó magasztalt
tökélye, ha összekuszálja

ritka rendjeinket a borzalom.
Eső: elhull a porba érve
a víz. Eső: az égi álom,
hogy megtisztul a föld. Esőben

halak, holtak, rejlő halandók,
önmaguktól borzongó bolygók
érnek össze pár szürke cseppben.
Eleven minden, mint egy fürjszem.

 

Beszélj

Azt mondta, beszéljek. Bármit,
hidegvérrel. Azt mondta, kiköphetem
azt is, ami nincs a begyemben. Sok van
mögöttem, minden a begyemben. Kérek
hidegvérű hallgatókat a beszédhez.
Tele vagyok kudarccal, ezért csak
szépeket tudok beszélni. Ha csupán
egy-egy volna a piros és fekete pont.
Hiába beszélni tanulni, ettől válunk
emberré és gazemberré. Azt mondta,
ne kíméljem magam, mást, beszéljek.
De a kíméletlenség nem tesz alkalmassá
a beszédre. Neki volt szüksége arra,
hogy én beszéljek: nem tudta elviselni
zörej nélkül anyja halálát. Nekem épp
volt mit beszélnem, szerencse. Leültem,
kinyitottam a felső inggombom, és
úgy tettem, mintha nyelnék. Gyűlölhetted,
aki van, most szeretheted, aki nincs. Vagy
szerethetted, aki volt, most keresheted, aki
nincs. Egyre megy. Magadhoz kell mérned
anyádat. De ennyit mondani nem tudtam.
Azt mondta, beszéljek. Hallgattam
hidegvérrel, nekem már rég nem volt
anyám. Micsoda sötét, savas esők
áztatták bennem a csalogányt. Megint
beszéltem, hogy ne beszéljek.

Vissza a tetejére