Vigasztalan esik

Lulu elment, azóta vigasztalan esik, egyfolytában, óráknak tűnnek a másodpercek, a napok hónapoknak, csak ülök a tévé előtt, és bámulom a sötét képernyőt, erőm annyi sincs, hogy a távirányítóért nyúljak, megnyomjak egy gombot vagy kettőt, csak Lulu jár az eszemben, az a légies könnyedség, ami vele együtt hozzám költözött, éveknek tűnnek azok a röpke napok, amikor itt volt, vele költözött a fény meg az árnyék; a felhőtlen boldogság, meg a görcsös magány, ha napokra eltűnt, eleredt az eső, esett vigasztalan, jött, ment, hol hozott valaki férfit vagy nőt, hol megosztotta velem a zsákmányt, hol védte, óvta magának, szerezzek magamnak, ha társ kell, ő köszöni szépen, eleget tett a kedvemre, napsugár, arany, fény, nem lesz csali, hogy önálló részem kitépjem e farkasvilágból, ha messze ment, üzent, jól van, hogy is lehetne, öltözzem rétegesen, az esernyőt ne hagyjam el, na persze, ott süt a nap, köszöni, jól van, új kölnibe lett szerelmes, kár, hogy a telefon nem közvetíti ezt a mennyei illatot, éreznem kellene, amit ő, ami körülöleli azt a harmatos testet, a frissen kiborotvált hónaljat, egyáltalán a teljesen szőrtelen testet, nem izgatni akar, de ha mégis sikerült, akkor jó, mert még nem feledtem semmit, visszatérhet, ha kedve támad, eddig mindig visszajött, de most érzem, hogy elment örökre, elhagyott örökre, eleredt az eső, záporozik, csapkod vadul, az ablaktáblán zörgő borsószemek, esik, de illata visszajár, az a számtalan parfüm, a mindig legújabb kaland biztos jele, s azon mozdulatok, amik az új testről ragadtak rá, elment, ahogy szokott, kétség és fenntartás nélkül, otthagyott, elment selyemblúzban, maroknyi, kötött szoknyában, nyúlánk lábain fénylő délutáni nap kísérte, felém fordult, hátulról fényt kapott nagyloknis hajkoronája, rám nevetett, harmatnyi lelket lehelt belém, ekkor tudtam, soha többé nem az enyém, jön a víz, özönvíz utána, felhőszakadás, sosem volt, nem is akarhattam, nem kívánhattam ekkora csodát, Lulu mindenkié, sokáig hittem, hogy mindenki másé, csak enyém nem, de beállított egyszer, egy semmit sem érő vacak napon, elállt az eső, könyveket hozott, a könyveimet, száz kézen át jutott hozzá, barátnőtől, egy szomszéd szomszédjától, valami csoda folytán hozzá is eljutott, ő pedig nem adta tovább, nem, mert üzenet rejlik bennük, mondta mindent tudón, a korábbi olvasók nem törték fel a kódot, nem vettek tudomást róla, nem hozzájuk szólt, nem őket szólította meg, de miért éppen Lulut vetette elém a sors, a könyvek férfiakról szólnak, ezt még végighallgatta, aztán köteles lettem rá figyelni, hogy elmagyarázza, de napokra, hetekre lesz szükség, hozzám költözik, s ha mással élek, küldjem el, mondta, ez csak kettőnkre tartozik, ült az ágyam szélén, lágy mozdulatokkal gesztikulált, minden porcikája részt vett az értem folyó csatározásában, harcolt, vagyis a rám számot tartó jogaiért küzdött és hadakozott, nem ellenkeztem, nem volt miért, szabad voltam, mint a madár, kötődéseim olyan lazák, egy kisebb fuvallat is szétrebbentett körülöttem mindent, Lulut nem érdekelte más, a könyvek izgatták, miért hogy férfiakról szólnak s nőket édesgetek velük, mert mi más is lehet a cél, mézesmadzag, lépre csalni hiszékeny teremtéseket, na hiszen, Lulu, és az ő ártatlansága, nem is ismertük egymást, de ide költözött tíz könyvemmel, azon a bizonyos első napon, nálam maradt, nem tartozik senkinek, ezek a könyvek a mindene, de hiszen az enyémek, méltatlankodtam, ha már visszahozta, ha könnyen el is válok tőlük, ha olvasni ajánlom, átadom, s ha kézről kézre jár is, férfiakról szól, nőknek ajánlom, ez vagyunk, tisztelt hölgyeim, a világ koronázatlan urai, ökrök, mondhatni, de ez nem publikus, hölgyeim tessék, csak tessék, vegyétek, és egyétek, ez a mi testünk, vérünk, a lelkünk hozzátok szegődik, s ti folyton elkergettek, felnégyeltek, a világ négy sarka felé példának kitűztök, védtelen férfitesteket, hogy maradjunk örök időkre magunk,

Lulu ült az ágyam szélén, s hallgatta, amit hallani akart, amit okos könyveimből kiolvasott, így akarta, eljött, ide költözött, várta a férfi kinyilatkozásait, de az ég szerelmére! nem én írtam, nem én találtam ki ezt a sok baromságot, tiszteltetem a mennyei trónuson pöffeszkedő Hemingway urat, Faulknert, Sallingert s a többi naplopó, szócséplő bitangot, akik hozzám sodorták Lulut, hozzám menekült, oldalakat idézett tőlük, hangzókat, hangsúlyt sem vétett, párhuzamot vont korok és események között, ragyogó, csillogó elme, a szemem előtt keresztbe lendült a lába, Úristen, nem tudtam figyelni, felkavart ez a csodálatos test, felforrt a vérem, a nőt figyelném, de szavai is szépek, férfi volnék, de nem lehet, Lulu az én érveimmel korbácsolt, belém mart, a saját szavaimmal hűtött le, villámot szórt, záport, zivatart, ide költözött, a könyveivel, mondja, most már együvé tartozunk, meglehet, hogy a könyv az enyém, de akkor őt is mellé kapom, nem, nem, antikvár másodpéldányokat nem fogad helyettük, ezek, s velük én kellek neki, könyvestől, mindenestől, az üzenet, mondja, a feltört titok, eldöntött mindent, hétlakatra zárta lakása ajtaját, a kulcsokat itt, és ünnepélyesen lehúzza a vécén, agyő lányregények, csíkos- és pöttyöskönyvek, ócska szerelmek, egyetemi bulik, meg-csömörlött álmok, mellettem a helye, a Világ szólítja őt keresztnevén, Lulu a csillagok követe, a földreszállt, tündöklő, égi fény a Jerevánkert kitört lécein megtört a sápadtan lebukó nap, egy ottfelejtett söröskrigliben szikkadt hab keveredett az ágakról lecsöppent zavaros lével, s Lulu az ölembe ült, felborítva minden egyezséget, hogy mi csak barátok lennénk, semmi más, ha fogtuk is néha egymás kezét, csak praktikus okokból, hogy a lélek szabadon áradjon keresztbe-kasul, az erő, mindörökké, s ha átkaroltam a vállát s ő a derekamat, egy szorítás a gondolatok fürgeségét igazolta vissza, ahogyan ő reagált, ahogy én rezdültem, s a szép napok viaszpecsétje záloga minden földi jónak, szeme villanása, fél szavak cseréje, párbaj, szócsata, ott, a platánfák alatt, a szobrok árnyékában, Benczúr és Bessenyei előkelő társaságában Krúdy jut eszembe, a drága, jó útitárs, ki még ma is kézenfog, mikor Szent István útján sétálok, hosszan az árnyékban, vagy késő éjszakán, de Lulu sem ott, sehol másutt nincs már, a könyveimet visszacsempészte a polcra, de picit beljebb tolta felhős tekintettel, s ha álmomban visszajár, kiemel egyet, felolvas magának, ahol épp belekap, pedig betéve tudja, egymásnak mondtuk fel, volt, ami éppen passzolt makacs létünkre, volt, amit csak szerettünk volna, hogy úgy legyen, és én galád módon, ha eleredt az eső, továbbadtam egy könyvet, hiába kereste, ha álmomban visszajött érte, elment, vihar, eső, vízözön támadt, tovább adtam újból egy kötetet, mindig kvittek lettünk, Lulu nyoma a heverőn, érintése a bőrömön, lehelete a függöny ráncaiban, illata a kispárnám alatt, pillantásnyoma könnylapokon, borítón, betűk között, szeme szikrája a festményeim ecsetvonásaiban, homlokráncai a kabátom ujján, futnak előle a gondolatok, hátam mögé menekülnek, fejemről a babérkoszorú száraz levelei hullnak, gaz lepi el vágyainkat, hosszú töprengéseinket rozsda veri, és kőszikla torlaszolja a torkunk, ha egymás felé kiáltanánk, hogy úgy legyen, miszter Hemingway, herr Mann és társai fenn az üveghegyen vagy odaát a spanyol fennsíkon

Lulu kibont egy hálózsákot, leteríti, belebújik, s már alussza is az igazak álmát, s rólam álmodik, felolvas mély, rekedtes hangján, és órákig mesélünk a Száz év magányról s a magunk éveiről, fényről, szerelemről, hulló falevélről, mindenszentek fényességéről, az árválkodó szobrok hűvös tekintetéről, ahogy a tekintélyes Bessenyei és Benczúr urak mint nemkívánatos nőszemélyt, kinézik Lulut a parkból, hogy nekem kelljen megvédeni, átkarolni, óvni, avarba bújtatni a korai fagy elől mokaszinos lábát, Lulu visszatért, persze csak álmomban, felülről lefelé megnéz magának, egy Adonist remél, gondolom, vagy egy vízipólós izompacsirtát, rögtön rákérdezek, nemet int, mérlegel, illenék-e hozzá, ha engem választana megint, utaznánk körbe a világot, Ő, a fotómodell, s én, a tízmilliomodik senki, aki győzi ugyan szusszal a fogadásokat, aki épp, hogy él, és pont akkor nincs kéznél, mikor Updike kiszól egy könyvből, Lulu hosszú combját stírolja, a halványkék eres bokáit, az alig rezdülő fenekét, s ha már mindent így feltárt az a minden hájjal megkent fickó, bizonyos John Updike, Lulu hozzám menekül az ágyba, felmelegíteni hideg talpait, olvastat magának a Diadalív árnyékából, eláll az eső, az előrejelzés fényes napokat ígér, vénasszonyok nyara, de már varjak húznak a Nagyerdő felé, sötét, rikácsoló, fekete folyam, bennünk a közelgő ősz hidege, a korai sötétedés, Krúdy árnya a csupasz fák mögött...

Vissza a tetejére