Az Esőjelző

Idén az esővel a következő a helyzet. Rettegek az esőtől, ezt előre kell bocsátanom, mert rettenetes fejfájást okoz, már érkezése előtt hat-hét órával, és ez nem függ attól, hogy csak csöpörög-e vagy már zuhog, hogy könnyű, átvonuló zápor, avagy jégeső érkezik, hogy dörög-e az ég, vagy simán, mint a csapból, folyik le az égből, szinte hangtalanul, az eső nekem olyan kivédhetetlen fejfájást okoz, amelyik nem múlik el semmitől, még kedvesem hosszú és finom ujjaitól sem, pedig igazán bámulatosán tud a fejbőrömhöz érni, már maga az a tény, hogy a koponyámat óvatosan a kezébe veszi, mint egy strucctojást, amelyet nem akar összetörni, már maga ez a tény valamiféle enyhülést hoz, és ha nem is a fejfájásom enyhül, már el tudom hinni, és ez a legeslegfontosabb, el tudom hinni, hogy majd valamikor el fog múlni, mert ennek a fejfájásnak a kezdetén mindig az az érzésem, és talán ez a legrosszabb benne, hogy soha nem szűnik meg, ez az a sivatagi érzés, hogy bárhova nézek, szememet ernyőzve, mert a fény is elviselhetetlen fájdalmat okoz, minden horizonton ugyanez a fejfájás vár rám, és a fájdalom minden egyes lépéssel csak tovább fokozódik, egészen az elviselhetetlenségig. Ez az a fejfájás, „az Esőjelző”, ahogyan magamban elkereszteltem, amelyik sem masszázstól, sem a szokásos légzési gyakorlatoktól, sem semmi mástól, mint teszem az olvasás felfüggesztése vagy az olvasás, séta a szabadban vagy bezárkózás a sötét szobába, nem múlik el, hanem konstans, kiáll a fejemből, mint egy vascölöp, amit belevertek, lüktet távolian, miközben satuként préseli jobb halántékomat, mert mindig a jobboldalon jelentkezik, és amikor jelentkezik, már szinte látom magam előtt a járdán és az úttesten koppanó esőcseppeket, hallom, ahogyan átalakul az utcazaj, a Doppler-effektus folyamatos igazolása, ez a sivításig-vonításig erősödő, majd távolodó, kezdetben száraz, szinte köhögő hang, szerszámos dobozok zörgése a víz forrásához hasonló sistergéssé alakul át, az emberi hang is élesebb és nedvesebb lesz, hogy végül minden hangot beborítson az esőcseppek egyenletes zubogása, a cseppek koppanása a párkányon, a háztetőkön, szerencsés esetben leáll a forgalom, az emberek a házak közelébe, az eresz alá húzódnak, az előrelátóbbak kezében kinyílik az ernyő, de a fejfájás velem marad, ő egy állandó, egy képlet állandója, ő az Esőjelző.

Az a helyzet, hogy ha csak megérzem ennek a fejfájásnak az előszelét, suhintását, mintha az agyban egy atom gurulni kezdene, megmoccan, mint egy lavina első hópelyhe, amit megbillent, meglibbent a szél, s én már képtelen vagyok bármit csinálni, lehúzom a redőnyt, és várom, mozdulatlanul fekve az ágyon, múljon el, de semmi sem segít, sem a gyógyszer, sem a babona, sem a szerelem. Részben innen ismerem föl, hogy ez az Esőjelző fájás. És hiába intem magamat, hogy a fejfájásnak ez a koponyámba költöző előérzete, ez az egy suhintásnyi előérzet, a könnyed vibrálás a homlokom mögött nem biztos, hogy ama bizonyos „Esőjelző” előérzete, lehet, hogy egyszerűen csak egy elmeszesedett nyakcsigolya okozta, túl hirtelen fordítottam el a fejem, vagy túl sokáig néztem egy monitorra, vagy csak annyi történt, hogy nem aludtam jól az éjjel, vagy ettem valamit, amit nem kellett volna, és hiába tudom, hogy pusztán azáltal, hogy arra gondolok, az Esőjelző közeledik, hogy ez a puszta gondolat már be is indítja a fejfájást, és emiatt nem mindig lehetek biztos abban, hogy ez az igazi Esőjelző lenne, mert ismerem ennek az öngerjesztő mechanizmusnak minden piszkos titkát, minden nyirkos eresztékébe belelátok, tudom a kanyarokat, a váratlan csapóajtókat, a zsákutcákat, ismerem ennek a középkori várnak az összes zugát, tapétaajtaját, csigalépcsőjét, és ilyenkor aztán, pusztán mert eszembe jutott, hogy csakis az lehet, kérlelhetetlenül közeledik a fejfájás, már aggódva nézek ki az ablakon, jön-e már az eső, hiába tudom, hogy még legalább hat-hét órával az eső előtt vagyunk, hiszen az Esőjelzőnek épp ez a lényege, hogy órákkal azelőtt, amikor még szikrázóan kék az ég, nyár közepén is, előre jelzi, hogy távoli kétes tájakon szélsebes esőfelhő készülődik, tehát hiába tudom, hogy a fejfájás talán csupán a fejfájástól való félelem eredménye, és az a bizonyos atom az agyamban még meg se lódult, de mégis ki-kinézek az ablakon, hogy leellenőrizzem magam, szeretném, ha nem csupán a hisztéria erősítené föl a fejem elnehezedő, kusza lüktetését, ha lenne rá valamiféle tudományos magyarázat, de van egy pillanat, amikor elveszítem a kontrollt, és a fájdalomra nem hat semmi, sem kedvesem Cranach nőalakjaiéhoz hasonló hosszú fehér ujjainak motozása a fejbőrömön, sem az, ha beveszem a fejfájás elleni ordítóan erős szeremet, éppen ez az, ami az Esőjelzőt jelzi, hogy ezt a fájdalmat csak az eső tényleges megérkezése tudja elmulasztani. Már néha azt hiszem, hogy nem jelzem az esőt, hanem hozom.

És itt kezdődik az én problémám. Mondhatni, fejfájásom. Idén ugyanis eddig még egyszer sem esett az eső. Erre sokféle magyarázat érkezett tudósoktól és sarlatánoktól, szó volt fölmelegedésről és lehűlésről, speciális körülményekről, besugárzásról és egyebekről, amiből nem mindent értettem, pedig erősen próbáltam megérteni, hiszen ily módon abba a lehetetlen és kellemetlen helyzetbe keveredtem, hogy mintegy diszkvalifikálni kellett volna az Esőjelzőt, ezt a minden fejfájás közül a legalattomosabbat, ha egyszer nem esett az eső, se hat, se hét órával azután, hogy a fájdalom jelentkezett. Hallatlanul óvatosnak kellett lennem. Amikor a fejfájás halványan megrebbent odabent, roppant szigorú kritériumokat kellett alkalmaznom, hogy megállapíthassam, vajon ő az Esőjelző avagy sem. Itt nem volt helye tévedésnek, hibázásnak. Ahogy kezdett lejárni a hat-hét órás határidő – és mondanom sem kell, teljesen megbénultam a nap egynegyedére, de nemcsak magától a fájdalomtól, amelyik épp elég kellemetlen és meghatározhatatlan ahhoz, hogy kibírhatatlanná tegye az ember napját, hanem attól is, hogy folyton azt latolgattam, tévedek-e, hiába, hogy elég lett volna várnom, és ettől a latolgatástól sem nem enyhült, sem én nem könnyebbültem meg, mivel ez a fejfájások legsúlyosabbika, inkább valamiféle mazochisztikus kéjvágyat éreztem: ha már fáj, akkor fájjon kibírhatatlanul és elmulaszthatatlanul, ha már baj, legyen komoly, ha már csapás, legyen kivédhetetlen, tehát vártam az esőt, ezzel a fejemből kiálló vascölöppel, ami miatt, akár egy foglyul ejtett szarvasnak, óvatosan kellett forgatnom a fejemet, nehogy beleütközzön valamibe ez a cölöp, mert akkor berezonált az egész koponyám, mint mikor a várban ütni kezdenek egy felfüggesztett rozsdás vaslemezt, és az egész várnép fölbolydul, úgy nyilallt végig a fájdalom a testemen, a fejem búbjától a talpamig –, mozdulatlanul feküdtem, és imádkoztam, hogy essen az eső. És ilyenkor már mindegy volt, hogy esik-e vagy sem. Az Esőjelző már itt van, és ha az Esőjelző megérkezett, és én azért fohászkodom az ismeretlen Istenséghez, hogy múljon el, vagy legalábbis legyen elviselhetőbb, már tehetetlen vagyok, az Esőjelző kerekedett felül, vigyorogva térdepel a mellemen, és csak a csoda tudja elkergetni, mert semmi sem hat rá, lévén ő az Esőjelző.

Az, hogy az elmúlt tíz évben egyszer sem esett, vagy ha mégis, a fejem épp nem fájt, amin meg kellett döbbennem, mármint ama ravasz fortélyon, ahogyan az eső kifogott rajtam, és úgy jött, mondhatni, bejelentés nélkül, úgy toppant be, hogy észre se vettem, csak fölneszeltem az utcai hangok megváltozására, csöndesebb lett az utca, sistergett, mint mikor egy rajzlapot tép szét hosszában az ember, és kinéztem az ablakon, s a fejem nem fájt, az élet ment tovább, az emberek kinyitották az esernyőket, vagy a fal mellé húzódtak, volt nem egy, aki élvezte, hogy zuhogó esőben fedetlen fővel járhat az utcán, főleg nyáron, mikor arra lehetett számítani, hogy úgyis hamar eláll, és felszárad, és az emberek örültek az esőnek, én is, mert fullasztó volt már a meleg, és csak az töltött el némi fanyar szomorúsággal, hogy az Esőjelző már megint csődöt mondott, és akkor eszembe jutott, hogy az én Esőjelzőm mégiscsak csalhatatlan, hiszen ha belegondolok, tíz éve már nem fájt a fejem, és én lényegében annak az elviselhetetlen fejfájásnak a heroikus emlékképeiből táplálkozom, mondhatni, ez lett személyiségem kötőanyaga, ragasztója, ez a bizonyos kibírhatatlan fejfájás, mely mindig és csalhatatlanul megjósolja, ha esni fog az eső – valami csak kell, hogy összetartsa az embert, akkor is, ha nem fáj a feje, és nem esik az eső.

Vissza a tetejére