A tüdőgondozó fiatal asszisztensnője éppen Takács doktor ablakával bajlódott, mert becsapott rajta az eső, amikor észrevette az épület előtt álldogáló ballonkabátos férfit. Jöjjön már be, kiabált ki neki a résnyire újra megnyitott ablakon. Nehogy a tüdőgondozó előtt kapjon nekünk tüdőgyulladást, tette még hozzá vidáman, de a férfi és a labrador, amit sétáltatott, meg sem moccant.

Hát igen, különös egy ember ez a Zsigrai. A szomszédai például a furcsa szokásai miatt nem szeretik az egykori történelemtanárt. Keller, aki balra lakik tőle, főleg azt utálja, hogy amikor leesik az első hó, Zsigrai kirohan a kertjébe alsónadrágban, és hangosan üvöltözve meghempereg benne. Keller ezt mindig a dolgozószobája ablakából figyeli, ilyenkor hátra is szól a feleségének, és ha otthon vannak, akkor a két fiának is, hogy jöjjenek, nézzék vele, mit művel már megint ez a hülye Zsigrai. De azok általában se Zsigraira, se Kellerre nem kíváncsiak.

A másik oldalon lakó Krammernét meg az idegesíti, ha nyári, tiszta éjszakákon Zsigrai kiül a kertjébe, hogy a csillagokat figyelje. Persze nem szabad szemmel. Zsigrainak ugyanis van egy nagydarab távcsöve, valódi teleszkóp háromlábú állvánnyal, amit a tanár ilyenkor a kert végében helyez el. Miután a teleszkópot felállítja, kihoz odabentről egy kényelmes öreg karosszéket meg egy vastag pokrócot, és hajnalig kint ül, az eget kémlelve. Való igaz, hogy néha felkiált Zsigrai, ha valami különös jelenséget pillant meg, tehát végül is érthető a Krammerné dühe. Arról nem is beszélve, hogy szegény Krammernénak a férje milyen sokat betegeskedett, mielőtt néhány éve jobb létre szenderült, ráadásul a fia meg börtönben ül sikkasztásért, úgyhogy az ő idegeinek valóban túl sok a Zsigrai hóbortja.

Egyszóval nehéz ember ez a volt történelemtanár.

Ma délután például magára vette hosszú szürkészöld ballonkabátját, fejére tette őszi kalapját, a Lulu névre hallgató hatéves labrador retrieverjére felcsatolta a pórázt, és kilépett a Toldi utcai kertkapun. Néhány lépés után Zsigrai is, Lulu is aggódva néztek a borongós égre. Na, lesz eső, tette fel a mindkettejüket izgató kérdést Lulunak, aki erre egy pórázrándítással válaszolt. Így indultak tovább a város túlsó végében álló Tulipán utcai tüdőgondozó felé. Sétái közben persze Zsigrai soha nem mulasztott el egy kis kitérőt tenni a gimnázium irányába. Kedvelte ezt az épületet, több mint harminc évig dolgozott benne. Az igazság azonban az, hogy volt valami keserűség is ezekben a kitérőkben, és nem csak az elmúlt szép évek lassan elhomályosuló emléke miatt. Zsigrai szeretett volna pályája végén, legalább néhány évig igazgató lenni, de a tanártársak akkor már nem bíztak benne eléggé, túl hóbortosnak tartották, sokan – hogy mennyien, azt szám szerint tudja Zsigrai – egyenesen bolondnak. Így a gimnázium az utolsó nagy, elszalasztott lehetőség emlékművévé vált számára, ezért ma délután azon is csak mosolyogni tudott, hogy Lulu oldalba vizelte az épületet.

Amikor már eleget nézte a salétromos falakat, Zsigrai hátat fordított az iskolának, és tovább indult célja felé. Közben kellemetlenül felerősödött a szél, úgy tűnt, mégis lesz eső. Ennek ellenére most is megállt egy jót mosolyogni a Kossuth és a Széchenyi utca sarkán. Egykori történelemtanárként vonzódott az ilyen, szerinte abszurd helyekhez, mondván (Lulunak), nem a névadókról, hanem az elnevezőkről, vagyis magáról az emlékezetről tudhatunk meg tanulságos dolgokat, ha jól figyelünk. Hát a Zsigrai jól figyelt, egyesek szerint túlságosan is jól, de azoknak az időknek szerencsére már vége.

Kutya és gazdája még alig hagyták el a nevezett utcasarkot, amikor hirtelen lezúdult az eső. Zsigrai, maga mögött rángatva Lulut, meggyorsította lépteit, de nem csak az eső miatt. Most már késésben is volt, úgy tűnik, mégis túl sokáig nézelődött az előbbi sarkon. Viszont legalább már csak a rövid Bem utcán kellett a gyorsan hízó pocsolyák között végigszaladnia, arról jobbra kifordulni a Mártírok útjára, onnan meg tényleg csak két perc a Tulipán. Végül oda is ért pontban ötre.

Doktor úr, én ezt nem értem, mondta a tüdőgondozó fiatal asszisztensnője. Ott áll azzal a kutyával, egy vékony ballonkabátban, és hiába hívom, nem jön be. Mit akar ez ott kint ilyen felhőszakadásban? Takács főorvos végtelenül türelmes ember volt, végighallgatta újdonsült beosztottját, és csak mosolygott. Min mosolyog, maga szerint nem kellene behívni, kérdezte az asszisztensnő. Nem, felelte a doktor, a maga határozott, de kedves hangján. Hát, a Doktor úr tudja, tette hozzá az asszisztensnő, és többet nem is merte szóba hozni a dolgot, elvégre még új volt ezen a helyen.

Takács doktor tényleg tudta, hiszen Zsigrairól neki is megvolt a maga véleménye. Mert nem elég, amit mindenfelé beszélnek az öreg múltjáról, ráadásul még mostanában is, minden pénteken megjelenik itt, pontban ötkor a doktor ablaka alatt ezzel az idegesítő kutyával, hogy bevárja a feleségét. Szegény Zsigrainé valóban a tüdőgondozóban volt asszisztensnő, csakhogy már lassan két éve meghalt. Bosszantó egy alak ez a Zsigrai, gondolta a doktor, miközben székével odagurult az ablakhoz, és még mindig mosolyogva nézte a járdán ázó ballonkabátos férfit.